Dicséret, szép szó, ha kimondják, úgy jó (3. rész)

Eszi, nem eszi, nem kap mást

Lelkes doktor körültekintően készült a következő előadásra. Megnézte magát a tükörben – 170 cm magas, vékony testalkatú, meleg barna szemű, barna hajú. Öltözéke elegáns – fekete szövetnadrág, keskeny gallérú ing, zakó. Nyakkendőt nem kötött, sohasem szerette. Sokat adott az ápoltságra, de a kényelem is meghatározó a mindennapjaiban.
A művelődési ház nem volt messze a lakásától, kellemes sétának ígérkezett, a tél ellenére is. Azon gondolkodott, vajon a múltkori előadása nem volt-e túl zavaros, kusza, rosszul felépített. Bízott benne, hogy ma is többen megtisztelik jelenlétükkel.
Nem csalatkozott, most is szép számban jöttek el.
A táblára az alábbi idézetet írta:
\”Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül. Az elismerés hiánya csődélmény, ami megbetegítő stresszt okoz.\”
(Selye János)

A köszöntő szavak után, a következőket mondta:
– Múlt alkalommal az elismerés fontosságáról, a köszönet kifejezésének jelentőségéről beszéltünk, ábrákkal illusztrálva mindezeket. Kérdezhetnék tőlem, hogy lehet egy témáról szóló előadást tartani hétről hétre, hónapról hónapra. Mindig felmerülnek újabb ötletek, történetek. Pácienseim közül bőségesen osztottak meg velem különböző élethelyzeteket, melyek szorosan kapcsolódnak az elismerő szavak témaköréhez. Betegeim nagylelkűen felajánlották, hogy bátran használjam fel kedves közönségem részére történetüket, ha okulni lehet belőlük. Természetesen nevük, helyszínek elhallgatásával teszem mindezt.

A táblára felírt idézetből is látszik, az elismerés hiánya stresszt, megbetegedést eredményez.
Az alábbi tanulságos történetből kiderül, hogyan sikerült betegemnek legyőzni a stresszt.

Módfelett szerettem főzőcskézni, mindenkor örömömet leltem benne, ha finom ételekkel kedveskedhettem hozzátartozóimnak, családtagjaimnak. Sütni is rendkívül szerettem, hamar elfogyott, amit készítettem. Édesanyámmal órákat töltöttünk a konyhában, meghitt békességben.
Pár év múlva, férjhez mentem, egyszerre minden megváltozott. Bármit készítettem, párom csak piszkálta az ételt, kritizálta.
\”De sótlan! – A hús miért ilyen szálas? – A pogácsa miért ilyen puha? – A leves túl forró! – Most meg túl hideg! – Miért főzöl ilyen sokat, hetekig ehetjük! – Nem kívánom, mindig ugyanazokat készíted, már unom!\”
Ezek csak pár elmarasztaló, gúnyos megjegyzések voltak, hetente többször kaptam még ennél különbeket is. Elkeseredtem. Mi baj a főztömmel? Mit csinálok ennyire rosszul? Az emberek eddig szerették, dicsérték, örültek neki. Vagy csak színjáték volt, s a férjemnek van igaza?
A végén már azt is elrontottam, amit eddig biztos kézzel készítettem el. Megesett, hogy elejtettem egy-egy étkészletet. Éreztem, nem jól van ez így. Fájt a gyomrom, már magam sem kívántam az ételt.
Nem mehet ez így tovább, a végén gyomorfekéllyel visznek kórházba. Mit tegyek?
Már a fejem is fájt! Altatót vettem be, mert már álom sem jött a szememre.
Egyik éjjel megálmodtam, hogyan tovább.
Másnap reggel egy borítékot tettem a férjem üres tányérja mellé.
\”Drágám, ha nem vagy a főztömmel megelégedve, változtassunk a dolgon! A borítékba rakott pénzből bátran befizethetsz bármelyik étterembe reggelit, ebédet, vacsorát, akár két hétig is. Jó étvágyat!\”
Ezt az időt anyámnál töltöttem, hogy lélekben kicsit megnyugodjak, feltöltődjek. Kíváncsian vártam a fejleményeket.
Férjem egy hét után becsengetett hozzánk, s töredelmesen így szólt:
\”Édesem, óriásit tévedtem! Csupán egy hetet fizettem be máshova, s rá kellett jönnöm, hogy az étel nálad a legjobb és legfinomabb. Eddig minduntalan kukacoskodtam, minden apróságért téged okoltalak, holott, a legjobb falatokat tetted az asztalra. Kérlek, ne haragudj rám, fogadj vissza!\”
Ezentúl sokkal jobbra fordult minden, jóval több elismerő szót kaptam, s a legtöbbször az alábbi mondatot:
\”Köszönöm, finom volt!\”

A teremben csend, még a légy zümmögését is hallani lehetett. Az írásvetítőre az alábbi ábra került: a rosszalláskor egy lefelé görbülő száj, míg az elismeréskor egy mosoly karakternek megfelelő szimbólum, kinagyítva.

Egy kéz emelkedett a magasba.
– Igen?
– Kétségtelenül kellenek az elismerő szavak, de mi van akkor, ha egy étel tényleg nem olyan, mint amilyennek szeretnénk? Valahogy tudtul kell adni!
– Két percet adok, írják le ötleteiket!
Az ötletelésből nem sok minden derült ki, mert jó megoldás nem született.
– Semmi baj. Azért vagyunk itt, hogy tanácsot, ötletet adjak. Nem kötelező betartani, de érdemes!
Hallottak már a szendvics módszerről?
– Miről?
– Amikor az elmarasztaló szavakat becsomagoljuk, s úgy adjuk tudtul, hogy közé csempészünk valami jót is. Pl. ha az étel sótlan mondhatjuk azt:
\”Köszönöm, finom volt, ha legközelebb kicsivel több sót teszel bele, még jobban sikerül majd!\”
Így nem alázom meg a másikat, nem támadom le, elmondom az észrevételemet, s kérem, min változtasson, s nem rápirítva közlöm a dolgot:
\”Már megint milyen sótlan!\”
Saját érzéseinkről beszélhetünk, elmondhatjuk véleményünket, de ne a másikat támadjuk:
\”Jobban szeretem, ha a levest melegen tálalják, ugye megteszed nekem legközelebb?\”
Vagyis, kritikáinkat ne parancsként, hanem kérésként fogalmazzuk meg.
– Kicsit hosszúak ezek a mondatok! – vetette közbe valaki.
– Lehet gondolkodni rajta, hogyan kell tömörebben fogalmazni.
Érdemes egy listát készíteni arról mi az, amit értékelünk pl. a másik főztjében, s ezeket is hangoztassuk!
Ha valaki tudja, hogy elrontott valamit, pl. odaégett a sütemény, lehet bátorítani, vigasztalni:
\”Nem baj, a mézes kalács viszont remekül sikerült!\”
Azt hiszem, eleget beszéltünk a főzőcskéről, legközelebb egészen más témában hallhatnak megtörtént esetet.
Köszönöm figyelmüket!

“Dicséret, szép szó, ha kimondják, úgy jó (3. rész)” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Szia, Magdi!
    Mindjárt küldöm a folytatást, örülök, hogy megértesz!

  2. Kedves Mária!
    Szívesen olvasom írásaidat, mert nagyon tanulságosak,jól mutatod be, mit ér a szó, ha jó felemel, gyógyít, ha rossz akkor rombol.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

Szólj hozzá!