Szervusztok gyerekek! Tovább folytatom Misike történetét. Remélem, emlékeztek rá, milyen sok viszontagságon ment eddig keresztül, mint a legtöbb 8-10 éves kisfiú. Szóval, ott hagytam abba, hogy a félárva gyermek új apukát kapott, a szomszédjukban, magányosan élő Tamás bácsi személyében. Ők, így hármasban, nagyon szépen éltek, egyetértésben, és vidáman. Immár eltelt 1 év az összeköltözés óta. Olyan volt mintha, anyával és Tamás apuval mindig egy család lettek volna.
A kerékpárja, azóta vesztett szép, élénk-piros színéből. Hát persze a sok kirándulás, erdei túra, hajmeresztő bakkantások rongáló hatása nem maradt el. Kisbarátaival, azért ugyanúgy lehetett száguldozni hegynek fel, völgynek le, s ez volt a lényeg. Ahogy a bringa kopott, a kisfiú arcára úgy ült ki az egészséges, élénk pír, amit a friss levegőn való hosszas tartózkodás okozott. Jobb lett az étvágya is, és sokat erősödött, súlyban és magasságban is elhagyta sok kisbarátját. Szívesen járt iskolába, nem kellett nógatni a tanulásra, jó jegyei voltak. Az ikerpárral, akik pár lépésre laktak tőle, továbbra nagyon jó barátságban voltak. Egy idő után azonban valami furcsa, érthetetlen változás kezdődött el a családban. A már megszokott életritmus erőltetetté, vontatottá vált. A kisfiú nem értette az okát, miért lett otthon olyan feszült a légkör? Figyelt, sokat töprengett, rá szeretett volna, jönni mi történhetett? Mi lett más? De kicsi volt még ahhoz, hogy az intő jelekből kitalálja. Anyukája szinte mindennap sápadtabban ébredt, alig nyúlt a reggelihez, s legtöbbször az ebédből is épp hogy csak csipegetett. Fogyott jó pár kilót, ezt még a gyermek is észrevette, magában aggódott is miatta. Kedélye sem volt a régi, és ami leginkább fájt Misinek, hogy alig játszott vele, és sokszor az esti mese is elmaradt. Tomi aput pedig alig látta. Legtöbbször, késő este, és fáradtan tért meg a munkából, s akkor már semmihez sem volt kedve, legkevésbé vele foglalkozni. Csak az asszonyt rajongta körül, kedveskedett minden aprósággal neki. Egyre ritkábban mozdultak ki együtt, főleg nem hármasban. Anya mindig kimentette valami átlátszó okkal magát. Legtöbbször fáradtságra vagy valami halaszthatatlan dologra hivatkozott. Misike azonban nem egyszer, azt vette észre, hogy ki sem teszik lábukat, s anya máris fekszik le. Nem volt soha ilyen erőtlen az ő anyukája – töprengett a kisfiú – Csak nem beteg? Ijedt meg a gondolattól is. Egy nap aztán fény derült mindenre. Anyuka, látva kisfia aggódó viselkedését – elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa őt a nagy titokba. Tudod, kincsem, azért változtam meg ennyire, mert kisbabát várok, a te kistestvéredet. Ezért nem bírok annyit, mint azelőtt, és fáradok el sokkal kevesebb munkától is. Misi tágra nyílt szemekkel hallgatta, és arra a kérdésre: ugye jó szívvel fogadod őt? – hisz mindig vágytál egy kistesóra – kissé elbizonytalanodva bólintott. Nem érzett a hír hallatán túl nagy örömet. Arra gondolt, mennyire megkínozza, ez a csöppség az ő anyukáját, akkor mi lesz vele, még közel 6 hónapon át, a szülésig? Ennek a kételyének hangot is adott, de a megnyugató válaszok után már könnyű szívvel szaladt át a szomszédba. Titokzatoskodva újságolta el kisbarátainak a nagy hírt. Mókázott és ugrándozott, mikor ráébredt milyen nagy dolog ez, hisz ezentúl neki is lesz testvére! Egy igazi, élő, mozgó, nevető, no és néha síró, később majd beszélő emberke, akivel lehet játszani, összesúgni, nagy titkokat őrizgetni. Bárcsak kislány lenne! Mondta Panni, Misi és Peti viszont inkább fiút szerettek volna. Kell a focicsapatba! Arra nem is gondoltak, hogy 8-10 év múlva ők talán már főiskolás nagyfiúként nem is lesznek otthon, foci helyett, lányok szoknyája körül forgolódnak.
Abban, azonban mindhárman egyet értettek, hogy jó lesz nagy, erős bátyónak lenni, aki mindenkitől – még a széltől is megóvja testvérét, legyen az fiú, vagy kislány. Múlt az idő, a panaszok jóval enyhébbek lettek az asszonynál, a pocakja viszont szépen gömbölyödött, szinte külön életet élt. A kis beste igen gyakran forgolódott, és nagyokat rúgott odabent. Sokat nevettek rajta, cinkosan összekacsintva. Meglátjátok, ebből a gyerekből még nagy focista lesz, mondta Tomi apu is, ezzel megerősítve fia óhaját. Egy szép napon az is kiderült, hogy kislány „jön a házhoz”.
Úgy választották meg a szobája színét, amit a két fiú festett ki, és persze az összes kis ruhácska is jelezte nemét, minden fehér és rózsaszín lett, még a kiságy is. Már minden elkészült a kicsi fogadásához, feszülten várták a nagy pillanatot, hogy megszülessen Évike, mert már így szólították maguk között. Ezt a nevet szánták a jövevénynek, s mindegyiküknek tetszett. Az anyai nagymamát hívták így. Nem bánta már Misike sem, hogy a baba, a női nem vonalát erősíti a családban, csak azt várta nagyon, hogy anyukája túl legyen az egészen. Már úgy tolatott, mint egy kisebb elefánt, mókásan lépkedve, mintha el akarná rántani a súlya. Nem tudott lehajolni, segítség kellett a cipője befűzéséhez. Sok mindenben igénybe vette kisfia szolgálatát. A gyerek figyelmesen, nagy igyekezettel leste minden szavát, sok hasznát vette a nő, mert a párja a sok túlóra miatt, csak késő este járt haza, néha még a hétvégét is a munkahelyen töltötte. A család gyarapodása kényszerítette erre, hisz több fő több kiadással jár. Szeretett volna mindent megadni, biztosítani számukra, ami erejéből tellett. El volt készítve minden a kórházba vonulás napjára, s feszült kíváncsisággal várták, mikor jön világra a csöppség. A terhesség alatt jelentkező problémák mind megszüntek, de az utolsó napok ismét aggodalommal teltek meg. Nehéz volt a várakozás. Végre felvirradt a nagy nap. Az asszony már hajnal óta kisebb – nagyobb fájásokat észlelt, csak fogta a derekát sóhajtozva,és járkált fel s alá. Ebéd után felgyorsult a folyamat, az apát tárcsázták, hogy jöjjön mielőbb, mert itt az idő. Sietett is a férfi, ahogy tudott, de messze volt a munkahelye, így csak megkésve ért haza. Misi közben kihívta a mentőt, hogy azzal se teljen az idő, azok viszont úgy látták, egy percet sem lehet várni, mert megindult a szülés. Igazán ügyes volt a kisfiú, megtanulta a telefon használatát, még mikor kettesben éltek anyukájával, hogy bármi történik, tudjon segítséget kérni. Most sem késlekedett intézkedni, csak az forgott a fejében, hogy anyukája mielőbb jó kezekbe kerüljön, biztonságba legyen. Jó lesz, ha saját mobilt kapok…jutott eszébe, mert már karácsonyra beígérték neki a szülők, mivel megbízható, ügyes kiskamasszá cseperedett Szóval, Misi is elkísérte anyukáját, hogy amíg Tamás meg nem jön legyen mellette valaki. Tudta nem hagyhatja magára. Végre megérkezett az izgatott apa. Kéz a kézben rótták a kórház hosszú, üresen kongó folyosóit. 2 óra múlva megnézhették a tündéri szép kis hugicát. Egymás elől rejtegették a meghatottság könnyeit, majd összeölelkeztek, s csak bámulták a parányinak tűnő új élőlényt. Olyan volt, mint egy játék – alvós baba. Kicsit ugyan még vörös az erőlködéstől, de mégis csodaszép. Apró göndör, szőke fürtök tapadtak kissé tojásdad fejére, és mákszem orra, szája, picike kezei voltak. Misike nem győzte csodálni. Félénken simogatta ahol érte, csak a feje tetejét nem, mert azt már megtanították neki, hogy újszülöttnek nem szabad, mert még sérülékeny. Bizony pár hónapig még nem nő be a fejük lágya, jó ezt tudni. A kis ujjait csak annyira engedte el, amíg édesanyját ölelte át, és puszilgatta. Azt sem tudta melyiknek kedveskedjen, melyiket szeretgesse jobban. Mikor engednek haza? Volt az utolsó kérdése a búcsúzás előtt. Nem soká kisfiam, addig is legyél jó, fogadj szót apunak!
Hát így történt a Kiss család gyarapodása. Hangoskodhatott, sírhatott a pici lány, Misit nem zavarta. Olyankor odalopakodott mellé, beszélt hozzá, finoman megérintette, sokszor még énekelt is neki. Anyukája megkönnyebbülten, meghatódva nézte ilyenkor két drága csemetéjét, és nagyon büszke volt rájuk. Érdemes volt vállalni még gyereket, gondolta, hisz a kisfiú kezdeti féltékenysége is hamar elpárolgott, és öröm volt nézni, ahogy testvérkéjét becézgette, kényeztette. Mindenki imádta a kis jövevényt. Napsugarat, vidámságot vitt életükbe. Misike is bárhonnan tért haza, első útja a pici lányhoz vezetett. Nem győzött barátainak, ismerőseinek dicsekedni milyen szép, ügyes húga van. Alig várta, hogy nagyobb legyen, és büszkén kísérgesse, sokak irigységére. Hát ennyi. Jó néha boldog történetet is hallani, hisz épp elég szomorúság van a világon. Ezért meséltem el nektek igazi örömmel Misike és kishúga esetét, kedves Gyerekek, hogy legyen előttetek jó példa. Remélem tetszett, és tanultatok belőle!
A kerékpárja, azóta vesztett szép, élénk-piros színéből. Hát persze a sok kirándulás, erdei túra, hajmeresztő bakkantások rongáló hatása nem maradt el. Kisbarátaival, azért ugyanúgy lehetett száguldozni hegynek fel, völgynek le, s ez volt a lényeg. Ahogy a bringa kopott, a kisfiú arcára úgy ült ki az egészséges, élénk pír, amit a friss levegőn való hosszas tartózkodás okozott. Jobb lett az étvágya is, és sokat erősödött, súlyban és magasságban is elhagyta sok kisbarátját. Szívesen járt iskolába, nem kellett nógatni a tanulásra, jó jegyei voltak. Az ikerpárral, akik pár lépésre laktak tőle, továbbra nagyon jó barátságban voltak. Egy idő után azonban valami furcsa, érthetetlen változás kezdődött el a családban. A már megszokott életritmus erőltetetté, vontatottá vált. A kisfiú nem értette az okát, miért lett otthon olyan feszült a légkör? Figyelt, sokat töprengett, rá szeretett volna, jönni mi történhetett? Mi lett más? De kicsi volt még ahhoz, hogy az intő jelekből kitalálja. Anyukája szinte mindennap sápadtabban ébredt, alig nyúlt a reggelihez, s legtöbbször az ebédből is épp hogy csak csipegetett. Fogyott jó pár kilót, ezt még a gyermek is észrevette, magában aggódott is miatta. Kedélye sem volt a régi, és ami leginkább fájt Misinek, hogy alig játszott vele, és sokszor az esti mese is elmaradt. Tomi aput pedig alig látta. Legtöbbször, késő este, és fáradtan tért meg a munkából, s akkor már semmihez sem volt kedve, legkevésbé vele foglalkozni. Csak az asszonyt rajongta körül, kedveskedett minden aprósággal neki. Egyre ritkábban mozdultak ki együtt, főleg nem hármasban. Anya mindig kimentette valami átlátszó okkal magát. Legtöbbször fáradtságra vagy valami halaszthatatlan dologra hivatkozott. Misike azonban nem egyszer, azt vette észre, hogy ki sem teszik lábukat, s anya máris fekszik le. Nem volt soha ilyen erőtlen az ő anyukája – töprengett a kisfiú – Csak nem beteg? Ijedt meg a gondolattól is. Egy nap aztán fény derült mindenre. Anyuka, látva kisfia aggódó viselkedését – elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa őt a nagy titokba. Tudod, kincsem, azért változtam meg ennyire, mert kisbabát várok, a te kistestvéredet. Ezért nem bírok annyit, mint azelőtt, és fáradok el sokkal kevesebb munkától is. Misi tágra nyílt szemekkel hallgatta, és arra a kérdésre: ugye jó szívvel fogadod őt? – hisz mindig vágytál egy kistesóra – kissé elbizonytalanodva bólintott. Nem érzett a hír hallatán túl nagy örömet. Arra gondolt, mennyire megkínozza, ez a csöppség az ő anyukáját, akkor mi lesz vele, még közel 6 hónapon át, a szülésig? Ennek a kételyének hangot is adott, de a megnyugató válaszok után már könnyű szívvel szaladt át a szomszédba. Titokzatoskodva újságolta el kisbarátainak a nagy hírt. Mókázott és ugrándozott, mikor ráébredt milyen nagy dolog ez, hisz ezentúl neki is lesz testvére! Egy igazi, élő, mozgó, nevető, no és néha síró, később majd beszélő emberke, akivel lehet játszani, összesúgni, nagy titkokat őrizgetni. Bárcsak kislány lenne! Mondta Panni, Misi és Peti viszont inkább fiút szerettek volna. Kell a focicsapatba! Arra nem is gondoltak, hogy 8-10 év múlva ők talán már főiskolás nagyfiúként nem is lesznek otthon, foci helyett, lányok szoknyája körül forgolódnak.
Abban, azonban mindhárman egyet értettek, hogy jó lesz nagy, erős bátyónak lenni, aki mindenkitől – még a széltől is megóvja testvérét, legyen az fiú, vagy kislány. Múlt az idő, a panaszok jóval enyhébbek lettek az asszonynál, a pocakja viszont szépen gömbölyödött, szinte külön életet élt. A kis beste igen gyakran forgolódott, és nagyokat rúgott odabent. Sokat nevettek rajta, cinkosan összekacsintva. Meglátjátok, ebből a gyerekből még nagy focista lesz, mondta Tomi apu is, ezzel megerősítve fia óhaját. Egy szép napon az is kiderült, hogy kislány „jön a házhoz”.
Úgy választották meg a szobája színét, amit a két fiú festett ki, és persze az összes kis ruhácska is jelezte nemét, minden fehér és rózsaszín lett, még a kiságy is. Már minden elkészült a kicsi fogadásához, feszülten várták a nagy pillanatot, hogy megszülessen Évike, mert már így szólították maguk között. Ezt a nevet szánták a jövevénynek, s mindegyiküknek tetszett. Az anyai nagymamát hívták így. Nem bánta már Misike sem, hogy a baba, a női nem vonalát erősíti a családban, csak azt várta nagyon, hogy anyukája túl legyen az egészen. Már úgy tolatott, mint egy kisebb elefánt, mókásan lépkedve, mintha el akarná rántani a súlya. Nem tudott lehajolni, segítség kellett a cipője befűzéséhez. Sok mindenben igénybe vette kisfia szolgálatát. A gyerek figyelmesen, nagy igyekezettel leste minden szavát, sok hasznát vette a nő, mert a párja a sok túlóra miatt, csak késő este járt haza, néha még a hétvégét is a munkahelyen töltötte. A család gyarapodása kényszerítette erre, hisz több fő több kiadással jár. Szeretett volna mindent megadni, biztosítani számukra, ami erejéből tellett. El volt készítve minden a kórházba vonulás napjára, s feszült kíváncsisággal várták, mikor jön világra a csöppség. A terhesség alatt jelentkező problémák mind megszüntek, de az utolsó napok ismét aggodalommal teltek meg. Nehéz volt a várakozás. Végre felvirradt a nagy nap. Az asszony már hajnal óta kisebb – nagyobb fájásokat észlelt, csak fogta a derekát sóhajtozva,és járkált fel s alá. Ebéd után felgyorsult a folyamat, az apát tárcsázták, hogy jöjjön mielőbb, mert itt az idő. Sietett is a férfi, ahogy tudott, de messze volt a munkahelye, így csak megkésve ért haza. Misi közben kihívta a mentőt, hogy azzal se teljen az idő, azok viszont úgy látták, egy percet sem lehet várni, mert megindult a szülés. Igazán ügyes volt a kisfiú, megtanulta a telefon használatát, még mikor kettesben éltek anyukájával, hogy bármi történik, tudjon segítséget kérni. Most sem késlekedett intézkedni, csak az forgott a fejében, hogy anyukája mielőbb jó kezekbe kerüljön, biztonságba legyen. Jó lesz, ha saját mobilt kapok…jutott eszébe, mert már karácsonyra beígérték neki a szülők, mivel megbízható, ügyes kiskamasszá cseperedett Szóval, Misi is elkísérte anyukáját, hogy amíg Tamás meg nem jön legyen mellette valaki. Tudta nem hagyhatja magára. Végre megérkezett az izgatott apa. Kéz a kézben rótták a kórház hosszú, üresen kongó folyosóit. 2 óra múlva megnézhették a tündéri szép kis hugicát. Egymás elől rejtegették a meghatottság könnyeit, majd összeölelkeztek, s csak bámulták a parányinak tűnő új élőlényt. Olyan volt, mint egy játék – alvós baba. Kicsit ugyan még vörös az erőlködéstől, de mégis csodaszép. Apró göndör, szőke fürtök tapadtak kissé tojásdad fejére, és mákszem orra, szája, picike kezei voltak. Misike nem győzte csodálni. Félénken simogatta ahol érte, csak a feje tetejét nem, mert azt már megtanították neki, hogy újszülöttnek nem szabad, mert még sérülékeny. Bizony pár hónapig még nem nő be a fejük lágya, jó ezt tudni. A kis ujjait csak annyira engedte el, amíg édesanyját ölelte át, és puszilgatta. Azt sem tudta melyiknek kedveskedjen, melyiket szeretgesse jobban. Mikor engednek haza? Volt az utolsó kérdése a búcsúzás előtt. Nem soká kisfiam, addig is legyél jó, fogadj szót apunak!
Hát így történt a Kiss család gyarapodása. Hangoskodhatott, sírhatott a pici lány, Misit nem zavarta. Olyankor odalopakodott mellé, beszélt hozzá, finoman megérintette, sokszor még énekelt is neki. Anyukája megkönnyebbülten, meghatódva nézte ilyenkor két drága csemetéjét, és nagyon büszke volt rájuk. Érdemes volt vállalni még gyereket, gondolta, hisz a kisfiú kezdeti féltékenysége is hamar elpárolgott, és öröm volt nézni, ahogy testvérkéjét becézgette, kényeztette. Mindenki imádta a kis jövevényt. Napsugarat, vidámságot vitt életükbe. Misike is bárhonnan tért haza, első útja a pici lányhoz vezetett. Nem győzött barátainak, ismerőseinek dicsekedni milyen szép, ügyes húga van. Alig várta, hogy nagyobb legyen, és büszkén kísérgesse, sokak irigységére. Hát ennyi. Jó néha boldog történetet is hallani, hisz épp elég szomorúság van a világon. Ezért meséltem el nektek igazi örömmel Misike és kishúga esetét, kedves Gyerekek, hogy legyen előttetek jó példa. Remélem tetszett, és tanultatok belőle!
Eger,2013.július 04.