HONVÁGY 6.rész – /egy házvezetőnő naplójából/

Hága,1996.július 7-8.
Csak zokogtam, mint a megvert gyermek, minden eddigi felgyülemlett bánat kizúdult belőlem. Óma, kiármánykodta, hogy ne menjek el velük az állatkertbe.
Kényelmetlen lesz – a 6 személyt is bőven magába foglaló, nem rég lecserélt, luxusautóban – jelentette ki ravaszul. S a vacsorát ki készíti el? – folytatta – ha a lány is (ez, a „kedveskedő” megnevezés nekem szólt) kocsikázik, parádézik a dolga helyett. Manfréd, pedig igazán, tiszta szívből, őszintén invitált, hívott a kirándulásra. Én meg annyira vágytam kimozdulni, a hideg, zord négy fal közül, ki a szabadba. Ráadásul ittlétem óta, ez volt az első igazi, meleg, nyári nap, de visszafordultam, megszakítva a készülődést, és bevonultam a házba. Nem mutattam, mennyire fáj. Egy újabb „vihar” elkerülése végett viszont ezt kellett tennem. Manfréd még várt egy darabig, azt hitte csak visszafutottam valamiért, mert – szokásához híven – most sem vette észre, vagy, nem is akarta? mi folyik a háta mögött. Aztán láttam, amint Álja ágálva magyaráz, a kocsi lassan kigördült, és eltűnt a szemem elől. Később, egy váratlan fordulattal, elromlott az idő, csúnya szél kerekedett, borzongató, hideg esőt hozva. Úgy kell neki! – gondoltam rosszmájúan…isten nem ver bottal.
Egész délután a konyhában tevékenykedtem, mint egy megszállott, így vezetve le az újabb csalódást, a történtek miatt. Rétest sütöttem, az alma kevés volt, így répával pótoltam. A citromtól, és fahéjtól különlegesen finom íze lett a tölteléknek. Réteges pudingot is készítettem – olyan töltöttet, kevés rummal meglocsolt piskótával, jó nagy szemű, zamatos mazsolával bőven megszórva. A tetejére tejszínhab, és csoki díszítés került.
Lestem a bejárati ajtót, mikor jönnek meg az útról. Egyedül is rossz volt. Négy óra
után hozzáfogtam a vacsora-főzéshez…ki akartam tenni magamért. 2 óra múlva megérkezett a csúnyán elázott, didergő, kiéhezett család. Az ítéletidő miatt, mert – Amszterdamban, az tombolt teljes erőből,- még a tervezett ebéd is elmaradt. Az állatokból se valami sokat láttak, mert azok meg vak félelmükben elbújtak odúikban.
Szinte csak a majmok maradtak kint, és vad ricsajozással próbálták magikra felhívni a látogatók figyelmét. Némelyik, csupasz hátsó felét mutogatta, mások banánhéjjal dobálóztak, örömmel nyugtázva a riadalmat, amit a látogatók sorai között keltettek. Igazi élményre nem került sor, a hirtelen támadt erős vihar elmosta a programot.
Mindenki jóízűen falatozott, kivéve Álját. Nagyon megviselték a történtek.
Megérdemelte – villant fel először az agyamba, miért pimaszkodik mindig? Aztán, mégis megsajnáltam, és visszafogtam maga, nem tettem megjegyzést.
A felszolgálás, majd az asztal leszedése sok időbe telt, a mosogatógépet már nem indítottam be, majd holnap – gondoltam hulla fáradtan. Alig álltam a lábamon, igyekeztem eltűnni a szobámba, és ágyba bújni, nehogy még kitaláljanak, valami tenni valót. Fellélegeztem, mikor a puha takaró lágyan rásimult testemre, és azonnal karjaiba vett a jótékony álom.
Szerencse, hogy reggel a kelő nappal ébredtem. Az egész házban néma csend honolt, mindenki békésen szunnyadt még, vagy legalábbis a szobájába húzódott. Én meg, amilyen gyorsan csak tudtam, rendbe szedtem magam, és uzsgyi! Ki a tengerpartra. El, erről az átkozott helyről, még ha csak egy órácskára is. Isteni finom kora reggel a
levegő, a hatalmas víz felől tajtékzó hullámok hozták hátukon, a kelő nap első sugarait. Az egész, mint egy álomkép.
Élesen tiszta, mégis bársony-simogatása szívemnek,tüdőmnek gyógyír volt. És az a gyönyörű, csodálatos látkép, ami elém terült, szinte hihetetlen, hogy itt vagyok,és közvetlen közelről nézhetem. S az illat, ami a folyam felől áradt, szinte elkábított, megsemmisített. Mélyen beszívtam és szinte megszédültem erejétől. Megindultam a kihalt parton, minden bánatom, gondom magam mögött hagyva róttam utam…és magába fogadott a messzeség.
Csak az, az újabb affér ne lett volna! Az utolsó alkalom is elszállt, mikor kicsit kimozdulva, többet láthattam volna a világból, a különleges holland tájakból.
Ilyen nagy utat megtenni, s még csak Hága környékére sem jutottam el, s mindez Álja gonoszkodó viselkedése miatt. Szent igaz, mindent elkövettem, hogy javuljon a helyzet, de nem sikerült. Ki mégsem bújhattam a bőrömből…bár néha azt is megtettem volna, egy kedves szóért, megértő mosolyért…de hiába. Lehetett volna ez a kiruccanás egy életre szóló, gyönyörű élmény, annak ellenére, hogy a munka sem volt valami könnyű. Arra, azonban számítottam, csak a többi bántalom ért váratlanul, pöröly-csapásként.
A legbéketűrőbb személy is feladja egyszer, ha nem lát kiutat. Az én büszke magyarságom is ezt tette: megtört, elvérzett az erőszak hatására. Restelltem is
éveken át barátaim előtt. Erős fricska volt a sorstól.
Hál’istennek, Manfréd végre megvette a buszjegyem hazafelé, már hiába próbált marasztalni, semmi sem tarthatott volna vissza. Pár nap múlva utazom haza, az enyéimhez, végleg.
Egyedül az vígasztal e keserves kintlétben, hogy láthattam a tengert.
Nedves csókja kimosta szívemből az összes szenvedést, csak édes cirógatása
maradt meg lelkem mélyén, és él ma is mélyre fészkelt emlékként.

Eger,2013. augusztus 30.

Szólj hozzá!