Nem hiába mondják, hogy most, a fizikai létben még csak töredékes a látásunk, de majd a mennyben már egészlegesen, mindent átlátunk, testestől, lelkestől egyaránt. A néző látása iménti tézis értelmében tehát nem látja a tánc egészét, csupán egy–egy ívvonalat észlel, amelyet agyával kiegészít. Ezért is áll az a tézis, hogy a fejen múlik minden. Azon, hogy mit gondolunk hozzá a látottakhoz. Természetesen mindenki ugyanazt a táncot látja, mégis eltérő értékítéletet alkotnak róla. Hogy miért van ez? Azért, mert magát a tánc egészét nem látjuk, csupán egy színt, egy forgást, a lábakat észleljük, és mivel a fejünkben vannak vizuális egységek, így képzeletben kiegészítjük azt a kis darabot, ami látásérzetként előttünk áll. Nehogy azt higgye az ember, hogy egészében képes meglátni a tájat, még véletlenül sem. Ugyanis a tájnak, vagy jelen esetben a táncnak mindig csak egy momentumát, egyetlen részét látjuk. S igen, mondható ez a részleges látás holisztikusnak. Holisztikus azért, mert a részt látva, a fej benne meglátja az egészet. Csírájában észleljük a látásérzetet, pl.: a táj esetében látok sok fenyőfát, de nem gyökerétől a lombkoronájáig látom őket, egészben, csak a zöld tűlevelekről következtetem a fejemmel, hogy ez valószínűleg fenyőfa lehet. Így van ez ebben a világban, az ember azt hiszi, mindent lát, mindent tud, pedig, ha tudná, mily kicsiny egy ember tudása, elszégyellné magát bizonyosan. Tehát senki ne mondja ezután már, hogy ő minden részletét látja a táncnak, mert tudni fogom, hogy hazudik. Olyan szem nincs, aki ezer ingert rögvest, egyidejűleg látásérzetté alakít. Hogy is tehetne ilyet egy szem, és egy fej. Sehogyan. Egyszerre egyetlen részlet alakul át látásérzetté, majd egy másik, a mozgás is, mint mondtam illúzió. Hiszen a mozgást is saját fejünk állítja elő. Egyik pillanatban a kezet nézzük, másik pillanatban a lábat, s mindeközben a fej kiegészítő funkciója, hogy előbbiben hozzáképzeli a lábat, és utóbbiban meg a kezet. A dolgok lélekvándorlása tehát abban rejlik, hogy egyszer, egyik életünkben kapunk egy szép formát, a másikban meg egy csúnyát. De mindig rajtad múlik, hogy ezt elfogadod–e, avagy sem. A táncban lévő felek látása is a fejben dől el, hiszen egy konstrukció van agyukban, ezt oltják gyakorlatba végtagjaik által, de a mozgás maga mégis sokszor egyáltalán nem esik egybe az agyi konstrukcióval. Hogyan is mondjam el még, hogy a látásunk soha nem fogja velőig átjárni embertársunkat. Kevesen, tisztánlátók képesek belelátni az ember lelkébe, de ők is csak eseményeket látnak, kulminatív pontokat, de egészében ők sem képesek szemlélni az embert. S mivel ennyire töredékes, sőt: inkább törékeny az életünk, kérdezem, miért ítélkezünk, miért mondjuk a másikra, hogy mennyire tökéletlen, ha magunk nem vagyunk képesek egy almát minden oldalról átlátni? Az élet átlátása minden embernél más konklúziót szül. Egyik ember a boldogságra, a másik a bölcsességre, a harmadik a tudásra, a negyedik az egészségre fog esküdni. Miért? Nagyon egyszerű, mert egyedi minden ember, és nem tökéletes. Egyik ember türelmet kap, a másik béketűrést, a harmadik meg bátorságot. S legyen ember, aki meg meri ítélni, ki kapta a legjobb ajándékot! Isten ajándéka minden szellemi, és érzékszervi észlelés. Már az is óriási ajándék, hogy hallunk, látunk, lélegzünk, érzünk, és gondolkodunk. Az már csak emberi gyengeségünk, hogy nem látunk egészlegesen.
A néző tehát mondhatom, nem látja egészében a táncot, csak az összhangzatot észleli, és nem is kell mondanom, az összhangzatot az agy hozza létre. Ugyanis a szem mindig csak egy–egy részletet lát meg, s ezt alakítja az agyban látásérzetté, általában az az inger válik érzetté, amely különc, különleges. Fizikai szemmel nézve, ha nem lenne a táncban érzelem, és hangoltság a néző csak a táncosok lábát, vagy kezét, törzsét, avagy fejét látná. A szem csupán töredékesen észleli a dolgokat. Pl: ha messziről jön a vonat, a vonat csak egy fekete pont, a vonat egy része, mégis az agy kiegészíti a fekete pontot, a vonat egy részét, és felismeri az ember a vonat egészét. A perspektíva oldaláról a vonat közelebbről óriási, de közelről se látjuk teljes egészében a vonatot. Látásunk épp ezért partikuláris, és nem totalitárius. Viszont: a látásérzet kialakul a vonat részéből felismert egészre (vonatra), és ezt a vonatrészletet úgy dolgozza fel az agy, mint egészet. A dolgok pikantériája tehát abban rejlik, hogy az agy is részesül a teljesség képzetéből azáltal, hogy mindent egészként kezel, egy kis részletből megkonstruálja a többi részletet, ami létrehozza a dolog egészét. Fizikai szemeinkkel meglátjuk a dolog egy részét, agyi feldolgozáskor pedig az agy kiegészíti egésszé a dolog részét, a látásérzet pedig már a dolgot egészként fogja kezelni. Minden a perspektíván múlik. A test, mint anyag soha nem fog egészlegesen látni, csak a lélek, a test csupán részleteket képes ugyanis észlelni. De a fejben a rész egészként kezelése azt bizonyítja, hogy az értelem fénye birtokolja a tökéletességet. S nemcsak a fej, de a lélek is alakító tényező az érzet kialakulásában. A néző tehát látásérzetekor a felismerés aktusát aktualizálja. A ráébredés, a felismerés nem csupán fizikai látásérzet, hanem emlékezés is. Hisz a múltban már látott egyén jelenben való összevetéséről van szó. A néző a lépésekből ismeri fel a táncot, s azt tudottnak ítéli meg, nem szemlélődésről van szó tehát, hanem kritikai felismerésről, amely az értelmet mozgósítja. A legjobb szemlélődés az, ha a táncosokat nézve maga a néző is táncol gondolatban, ritmussá válik, és élvezi a táncot. Vagyis a néző interorizálja a táncot, gondolatban maga is táncos lesz, a tökéletesség igényével, és így gondolatban minden lehetséges lesz, a táncosok, és a néző egyaránt cselekvő felekként lépnek fel, és együtt járják a táncot párhuzamosan, a gondolat és a cselekvés szintjein.
A különféle táncok közül, résztvevők analizálása szempontjából az egyéni tánc a legnehezebb spirituális szintekre való eljutás szempontjából. Hiszen az egyéni táncban nincs más, csak magára támaszkodhat az ember, saját hangoltságára, és beállítottságára. Tehát roppant magas szellemi szinten kell állnia a személynek ahhoz, hogy lélekkel itatódjon át, és az eksztázis szintjeire emelkedhessen. A transzmodern teóriában ugyanis nem a technika, a mozgásformák színessége, a gyakorlati ügyesség számít elsődlegesen, hanem az, hogy miként képes a táncot megélni a táncolója, mekkora spirituális szintre jut általa, és ezáltal mennyit képes fejlődni. A páros táncban már két személy játszik szerepet, így már nem csupán egy emberen múlik minden, hanem két hangoltság fog horizont–összeolvadást elszenvedni, és egy olyan köztes hangoltságot kialakítani, ami egyenlő arányban emeli fel a két személyt egy adott spirituális szintre. Röviden ez azt jelenti, hogy a két személy eggyé egyesül a táncban, azaz: két testből egy test lesz, ezáltal könnyebb eljutni az átlelkesültséghez, ezáltal az Istennel egyesülés szintjére. A csoportos táncban a legkönnyebb spirituális magasasságokba emelkedni, magyarázom ezt azzal, hogy ha esetleg van néhány magas jógi, avagy: mester, akiknek az irányultságuk a szellem, a többi ember hangoltságát is képesek iszonyatos magasságokba emelni. A csoportos táncban egy egész család, vagy közösség egyesül a tánc révén, s mint említettem, ez a legkönnyebben elérendő, eksztázist kiváltó tánctípus. Pont azért, mert ha egy–két vezértáncos magas szellemi szinten áll, szárnyalásuk magával rántja a többi embert (táncost) is, és eksztázisba emeli a magas energia–, és rezgésszint által. A tömegtáncban az energia koronacsakráról koronacsakrára vándorol. Eksztázisba minden táncos beleesik, de ez még nem feltételezi az Istennel egyesülési szint meglétét is.
Az érzékelés és az értelmezés viszonyrendszerét lehet a befogadó relációjából is vizsgálni. Érzékelni a vizuálist lehet, magának a tánc mozgásának a képét, ami ingertől érzetig bezáróan tart. Értelmezni azonban vagy auditívat, vagy verbálisat lehet, a vizuálist ugyanis szóba fordítani szinte lehetetlen. Vagyis: a befogadó első percepciója az érzékelés, hiszen ezt látja primer szinten, az ingerek majd látásérzeteket hoznak létre, amely majd a gondolkodás mechanizmusához kapcsolódik. Ekkor fogalmazódik meg az emberben egy összetett gondolat, mondhatni tudattalan reflexió, amelyben a vizuális, a verbális, és az auditív egységek egyszerre vannak jelen. Majd az ember gondolatjelekbe önti gondolkodásának termékét, s két lehetősége van, vagy kimondja, és ekkor az auditív egységek deformálják a vizuálist, és a verbálist, vagy leírja, és ekkor a verbális egységek deformálják maguk alá a vizuálist, és az auditívot. Természetesen az érzékelésben még összetett diszpozícióval kell számolni, amikor a vizuálistól még elidegeníthetetlen a hangoltsága a befogadónak. Az értelmezésnél már más a helyzet, hiszen ekkor megvolt már a vizuális foglalata, ugyanis bekapcsolódott a gondolkodás mechanizmusába, és a hangoltság finomodik egészen a kimondásig, vagy a leírásig. Amint az ember kimondja, vagy leírja a gondolatjeleit, rögvest megváltozik az élete, röviden azért, mert a hangoltsága kiárad, és ezáltal képes lesz megnyugodni. Szükséges az embernek a vélemény elmondása, hiszen a táncban felgyülemlett hangoltság bizony beszédessé teheti az embert, s ennek legjobb módja a véleménynyilvánítás. Mint említettem az érzékelés és az értelmezés a befogadó privilégiuma, a tánc érzékelése külső szemmel történik, s a mozgás látványának látási érzetté alakítását célozza meg. A tánc ha natúr, akkor csak vizuális, s a motorikus tényezőkre kell figyelni, ám legtöbbször a vizuális egységek mellé bekapcsol az auditív jelleg is, a zenei aláfestés okán, a tánc ritmusára. De verbálissá alakítani teljes egészében lehetetlen a táncot. Főként azért, mert szóba tömöríteni egy időben máskor történő mozgássort szinte lehetetlen, ugyanis a tánc térbeli természetű, az írás azonban szukcesszíven előrehaladó időbeli természetű. A mozgásformáknak külön–külön jelentésük van, bár minden befogadó mást mond a hangoltságukról, olyat, mint: kecses, lágy, durva, pörgős. Az a baj, hogy nincs szavunk a finomabb hangoltságok kifejezésére. Nincs két egyforma vélemény, jobban mondva értelmezés egy mozgásról. S minden mozgásformára használt verbális elem (szó) már ferdítés. A természeti jelenségekre, a mozgásra nem létezik megértés, mivel megérteni csak a verbálisat, a szót lehet, a mozgást motorikus voltja miatt csak értelmezni, és megélni lehet. A néző gondolattánca fiktív, mégis képes eksztázisba kerülni tőle, értelmezni ezt úgy lehet, hogy a mintha–világ is lehet a reálishoz közeli, sőt: a gondolatok még közelebb vannak a szellemhez, mint a mozgás realitásában. Elképzelni valamit ugyanis tiszta szellemi reakció, és ennek értelmezése már magában metareflexió, gondolkodás a gondolkodásról. A befogadó gondolattánca ezáltal már a metagondolkodás témáját veti fel.
Az érzés és az ábrázolás viszonyrendszere is bonyolult sémát vázol fel elénk. Ugyanis ezen a szinten a művész nem egyszerű érzések kivetülésében tematizálja a tánc ábrázolási attitűdjeit, hanem magát a diszpozíciót önti koreográfiájába. Az érzés mindig kiváltható, legyen kellemes, vagy kellemetlen, akár verbálisan, akár egy kinetikus gesztusra való válaszként. Viszont egy fordulattal, az ábrázolásból visszafelé következtetni az érzésre már szinte a lehetetlenséggel ér fel. Főként azért, mert egy lépés, vagy egy táncmozdulat keltette érzés diverz módon képviselheti a táncot. Mondom ezt azért, mert egy tánctípusnak van egy általános diszpozíciója, pl.: kecses, romantikus, vagy vad, és van egy, a művelőjének (táncosának) is egy diszpozíciója. S létezik–e két egyazon ember, akinek a diszpozíciója egyezne maximálisan a táncforma hangoltságával? Bizonyára nincs. Majd ha a diszpozíciókat gondolatjelekbe képesek önteni a Vízöntő–kori művészek, akkor megláthatja tételesen mindenki, hogy a hangoltságnak milyen halvány kis részegységei vannak, milliónyi darab osztállyal. Ebbe most nem akarok mélyebben belemenni. Csupán röviden annyit szeretnék mondani, hogy könnyebb egy érzéshez kitalálni egy ábrázolási módot, mint fordítva. A táncforma már a megvalósulás, az érzés pedig a vágy, hogy formába öntse a gondolatát a művész. Ha az ember a rész (vágy) felől közelít az egészhez (megvalósuláshoz), akkor az tökéletesen demonstrálható, de a megvalósulás már maga realitás, azt részekre bontani már lehetetlen. Sokan meg akarták már fejteni a szerző szándékát, amit igenis lehet érzésének is nevezni, mit gondolhatott, mikor eljátszott egy zeneművet, megírt egy regényt, vagy eljárt egy táncot. S ekkor mondom, hogy már elég legyen, ugyanis elkezdenek találgatni az emberek, hozzácsatolják a szerző életéhez a szerzői szándékot, és rögvest egy óriási káoszt okoznak ezáltal. Mert ha már kész a mű, a táncjáték lezárult, akkor az ábrázolást már hiába kritizálják, mivel ezt az érzésre kell visszavezetni. Kevesen tudják kizárni az érzéseiket, ha éppen dühösen megy pódiumra egy táncos, és nem tudja ezt az érzését leküzdeni, akkor kapkodni fog, hevesebben mozog, stb., vagyis: nem tud kellően koncentrálni az előtte lévő feladatra. Sokan ezt a dühöt nem érzik benne, csak az ábrázolás síkján érzékelik, hogy most nem táncol olyan szépen, mint máskor. De, miként a karma, úgy minden ember az ok és az okozat tengelyére illeszthető. Az okot sokan nem keresik, nem kutatják, csak a most pillanatában az okozatot látják. Igen, az ábrázolás síkján elítélik a művészt, ha hevesebben táncol, de téves ez a reakció, mert nem keresnek rá okot, nem képesek belelátni a művész érzéseibe, miszerint dühöt érez társa iránt, mert elhagyta őt. Az előtudás, az ok nélkül hagyja is mindenki a vizsgálódást, ugyanis enélkül nincs is analízis. Vagy vizsgálódjon az ember holisztikusan, vagy sehogy sem. A tánc nemcsak egy érzést foglal magában, hiszen egy témára szerveződő érzések is különbözőek lehetnek. Az érzésnyelv sokkal bővebb, mint gondolnánk, de szavakba foglalni ezeket nagyon nehéz. Pl.: boldogság kifejezésére használt érzések: önfeledt, szárnyaló, tiszta, pozitív, rendezett, békés. De sajnos a boldogságot így is csak körül tudom írni, de amit érzek valójában, az érzésnyelvet nem tudom szóba foglalni. Az érzéseimet viszont jobban ki tudom fejezni vizuális síkon. Verbális módon csak részeket tudok letörni az egészből, a boldogságnak csak elemeit tudom összefoglalni. Ám vizuálisan a gesztusok (arcjáték) és a testjáték (tánc) által képes vagyok egészében átadni a másik tudtára érzéseimet. Meg se kell szólalnom, már tudja az érzés ábrázolásából rajtam, mi van velem, szomorú, fáradt, vagy vidám vagyok. A mimika az elsődleges, nem a szó, mert a szó hazudhat, az arcjáték ellenben sohasem. A táncban a testjáték ábrázolja a tánctípus tekintetét, ami mindig az igazság forrása.
Ahhoz, hogy a tánc igazán elérje a beteljesülését, magának a táncosoknak kell egy belső folyamatot abszolválniuk, és egy új alannyá válniuk, entellecheia-vá. Ez a folyamat, amikor egy új alannyá válik a táncos, mondhatni: új emberré, az energeia. Később ez a folyamat, amit energieia–nak nevez Arisztotelész, existentia–vá válik, és a valósághoz kapcsolódik. És valóban, ez a folyamat, amíg az energeia existentia–vá válik, szükséges, ugyanis nem egy virtuális világban kell végbemennie az átalakulásban, hanem a valóság keretei között. Sokan beszélnek a nirvánáról, avagy a megvilágosodásról, Buddha mégsem tudta megmondani konkrétan mit kell tennie az embernek, hogy elérje a végső valóságot. Hasonlatokban, és példázatokban ismertette az emberrel, miként világosodhat meg. Az energia átalakulása az emberben, amikor az összpontosítás, az éberség, és az akarat egy síkra helyeződik, és mindez a valóság talapzatán marad, éri el az ember a végső valóságot. Magam a meditáció révén jutottam el a nirvánáig, de a végsőkig kapcsolatban maradtam a valósággal, és maga a menny is egy éteri valóság, sőt: megkockáztatom, hogy tisztább valóság, mint az, amit ma annak nevezünk. De témámba vágva, a tánc révén is el lehet jutni a megvilágosodásig, csak az extázisnak össze kell fonódnia a valósággal. Egyfelől a mennyben, másfelől a táncparketten kell maradni, de egyszerre, koncentrálva, és összpontosítva. Érezni kell a tánczene lüktetését, de saját lelked dobogását is, szinkronban. S bele kell menni a tánc játékába, teljesen tánccá kell válni, egybe kell olvadni a ritmussal, a szünettel, a zenével, a mozdulatokkal, csakis akkor képes az ember eggyé válni a mindenséggel. A tánc szimbolikus testmozgás, hiszen nem csupán a mozgás fizikai oldala, mint inkább szellemi vetülete lényeges, amit ki akar fejezni számunkra. Az a jelentés, amit felénk áraszt, az számít igazán. A tánc az ünnep legfőbb kelléke, pont azért, mert van benne valami felszabadító, amivel az ember képes kitörni a hétköznapok szürkeségéből. A tánc révén válik az ünnep ünneppé. A tánc a mozdulatok matematikája. Azért állítom ezt, mert a szám, mint a verbális és a vizuális mediális kvalitása, a kinetikusra korlátozódik. De nem mindegy, hogy milyen számkombinációk függvénye a mozdulatok sorozata, hiszen minden számnak külön jelentése van. Az igazi tánc a lelkedre, és a szellemedre hat, s az eksztázis révén eljutsz általa az Istennel való egyesülés szintjére. A tánc, mivel a számra épül, kapcsolatban áll a lélegzéssel, hiszen az élet és a szám elválaszthatatlan eszközei a táncnak. Amikor igazán lelki a mozgás, a fizikai mozdulatok automatikusra kapcsolnak, és mély csendben az ember visszatér eredeti lényegéhez, ez az istenember születése, bennünk.
A néző tehát mondhatom, nem látja egészében a táncot, csak az összhangzatot észleli, és nem is kell mondanom, az összhangzatot az agy hozza létre. Ugyanis a szem mindig csak egy–egy részletet lát meg, s ezt alakítja az agyban látásérzetté, általában az az inger válik érzetté, amely különc, különleges. Fizikai szemmel nézve, ha nem lenne a táncban érzelem, és hangoltság a néző csak a táncosok lábát, vagy kezét, törzsét, avagy fejét látná. A szem csupán töredékesen észleli a dolgokat. Pl: ha messziről jön a vonat, a vonat csak egy fekete pont, a vonat egy része, mégis az agy kiegészíti a fekete pontot, a vonat egy részét, és felismeri az ember a vonat egészét. A perspektíva oldaláról a vonat közelebbről óriási, de közelről se látjuk teljes egészében a vonatot. Látásunk épp ezért partikuláris, és nem totalitárius. Viszont: a látásérzet kialakul a vonat részéből felismert egészre (vonatra), és ezt a vonatrészletet úgy dolgozza fel az agy, mint egészet. A dolgok pikantériája tehát abban rejlik, hogy az agy is részesül a teljesség képzetéből azáltal, hogy mindent egészként kezel, egy kis részletből megkonstruálja a többi részletet, ami létrehozza a dolog egészét. Fizikai szemeinkkel meglátjuk a dolog egy részét, agyi feldolgozáskor pedig az agy kiegészíti egésszé a dolog részét, a látásérzet pedig már a dolgot egészként fogja kezelni. Minden a perspektíván múlik. A test, mint anyag soha nem fog egészlegesen látni, csak a lélek, a test csupán részleteket képes ugyanis észlelni. De a fejben a rész egészként kezelése azt bizonyítja, hogy az értelem fénye birtokolja a tökéletességet. S nemcsak a fej, de a lélek is alakító tényező az érzet kialakulásában. A néző tehát látásérzetekor a felismerés aktusát aktualizálja. A ráébredés, a felismerés nem csupán fizikai látásérzet, hanem emlékezés is. Hisz a múltban már látott egyén jelenben való összevetéséről van szó. A néző a lépésekből ismeri fel a táncot, s azt tudottnak ítéli meg, nem szemlélődésről van szó tehát, hanem kritikai felismerésről, amely az értelmet mozgósítja. A legjobb szemlélődés az, ha a táncosokat nézve maga a néző is táncol gondolatban, ritmussá válik, és élvezi a táncot. Vagyis a néző interorizálja a táncot, gondolatban maga is táncos lesz, a tökéletesség igényével, és így gondolatban minden lehetséges lesz, a táncosok, és a néző egyaránt cselekvő felekként lépnek fel, és együtt járják a táncot párhuzamosan, a gondolat és a cselekvés szintjein.
A különféle táncok közül, résztvevők analizálása szempontjából az egyéni tánc a legnehezebb spirituális szintekre való eljutás szempontjából. Hiszen az egyéni táncban nincs más, csak magára támaszkodhat az ember, saját hangoltságára, és beállítottságára. Tehát roppant magas szellemi szinten kell állnia a személynek ahhoz, hogy lélekkel itatódjon át, és az eksztázis szintjeire emelkedhessen. A transzmodern teóriában ugyanis nem a technika, a mozgásformák színessége, a gyakorlati ügyesség számít elsődlegesen, hanem az, hogy miként képes a táncot megélni a táncolója, mekkora spirituális szintre jut általa, és ezáltal mennyit képes fejlődni. A páros táncban már két személy játszik szerepet, így már nem csupán egy emberen múlik minden, hanem két hangoltság fog horizont–összeolvadást elszenvedni, és egy olyan köztes hangoltságot kialakítani, ami egyenlő arányban emeli fel a két személyt egy adott spirituális szintre. Röviden ez azt jelenti, hogy a két személy eggyé egyesül a táncban, azaz: két testből egy test lesz, ezáltal könnyebb eljutni az átlelkesültséghez, ezáltal az Istennel egyesülés szintjére. A csoportos táncban a legkönnyebb spirituális magasasságokba emelkedni, magyarázom ezt azzal, hogy ha esetleg van néhány magas jógi, avagy: mester, akiknek az irányultságuk a szellem, a többi ember hangoltságát is képesek iszonyatos magasságokba emelni. A csoportos táncban egy egész család, vagy közösség egyesül a tánc révén, s mint említettem, ez a legkönnyebben elérendő, eksztázist kiváltó tánctípus. Pont azért, mert ha egy–két vezértáncos magas szellemi szinten áll, szárnyalásuk magával rántja a többi embert (táncost) is, és eksztázisba emeli a magas energia–, és rezgésszint által. A tömegtáncban az energia koronacsakráról koronacsakrára vándorol. Eksztázisba minden táncos beleesik, de ez még nem feltételezi az Istennel egyesülési szint meglétét is.
Az érzékelés és az értelmezés viszonyrendszerét lehet a befogadó relációjából is vizsgálni. Érzékelni a vizuálist lehet, magának a tánc mozgásának a képét, ami ingertől érzetig bezáróan tart. Értelmezni azonban vagy auditívat, vagy verbálisat lehet, a vizuálist ugyanis szóba fordítani szinte lehetetlen. Vagyis: a befogadó első percepciója az érzékelés, hiszen ezt látja primer szinten, az ingerek majd látásérzeteket hoznak létre, amely majd a gondolkodás mechanizmusához kapcsolódik. Ekkor fogalmazódik meg az emberben egy összetett gondolat, mondhatni tudattalan reflexió, amelyben a vizuális, a verbális, és az auditív egységek egyszerre vannak jelen. Majd az ember gondolatjelekbe önti gondolkodásának termékét, s két lehetősége van, vagy kimondja, és ekkor az auditív egységek deformálják a vizuálist, és a verbálist, vagy leírja, és ekkor a verbális egységek deformálják maguk alá a vizuálist, és az auditívot. Természetesen az érzékelésben még összetett diszpozícióval kell számolni, amikor a vizuálistól még elidegeníthetetlen a hangoltsága a befogadónak. Az értelmezésnél már más a helyzet, hiszen ekkor megvolt már a vizuális foglalata, ugyanis bekapcsolódott a gondolkodás mechanizmusába, és a hangoltság finomodik egészen a kimondásig, vagy a leírásig. Amint az ember kimondja, vagy leírja a gondolatjeleit, rögvest megváltozik az élete, röviden azért, mert a hangoltsága kiárad, és ezáltal képes lesz megnyugodni. Szükséges az embernek a vélemény elmondása, hiszen a táncban felgyülemlett hangoltság bizony beszédessé teheti az embert, s ennek legjobb módja a véleménynyilvánítás. Mint említettem az érzékelés és az értelmezés a befogadó privilégiuma, a tánc érzékelése külső szemmel történik, s a mozgás látványának látási érzetté alakítását célozza meg. A tánc ha natúr, akkor csak vizuális, s a motorikus tényezőkre kell figyelni, ám legtöbbször a vizuális egységek mellé bekapcsol az auditív jelleg is, a zenei aláfestés okán, a tánc ritmusára. De verbálissá alakítani teljes egészében lehetetlen a táncot. Főként azért, mert szóba tömöríteni egy időben máskor történő mozgássort szinte lehetetlen, ugyanis a tánc térbeli természetű, az írás azonban szukcesszíven előrehaladó időbeli természetű. A mozgásformáknak külön–külön jelentésük van, bár minden befogadó mást mond a hangoltságukról, olyat, mint: kecses, lágy, durva, pörgős. Az a baj, hogy nincs szavunk a finomabb hangoltságok kifejezésére. Nincs két egyforma vélemény, jobban mondva értelmezés egy mozgásról. S minden mozgásformára használt verbális elem (szó) már ferdítés. A természeti jelenségekre, a mozgásra nem létezik megértés, mivel megérteni csak a verbálisat, a szót lehet, a mozgást motorikus voltja miatt csak értelmezni, és megélni lehet. A néző gondolattánca fiktív, mégis képes eksztázisba kerülni tőle, értelmezni ezt úgy lehet, hogy a mintha–világ is lehet a reálishoz közeli, sőt: a gondolatok még közelebb vannak a szellemhez, mint a mozgás realitásában. Elképzelni valamit ugyanis tiszta szellemi reakció, és ennek értelmezése már magában metareflexió, gondolkodás a gondolkodásról. A befogadó gondolattánca ezáltal már a metagondolkodás témáját veti fel.
Az érzés és az ábrázolás viszonyrendszere is bonyolult sémát vázol fel elénk. Ugyanis ezen a szinten a művész nem egyszerű érzések kivetülésében tematizálja a tánc ábrázolási attitűdjeit, hanem magát a diszpozíciót önti koreográfiájába. Az érzés mindig kiváltható, legyen kellemes, vagy kellemetlen, akár verbálisan, akár egy kinetikus gesztusra való válaszként. Viszont egy fordulattal, az ábrázolásból visszafelé következtetni az érzésre már szinte a lehetetlenséggel ér fel. Főként azért, mert egy lépés, vagy egy táncmozdulat keltette érzés diverz módon képviselheti a táncot. Mondom ezt azért, mert egy tánctípusnak van egy általános diszpozíciója, pl.: kecses, romantikus, vagy vad, és van egy, a művelőjének (táncosának) is egy diszpozíciója. S létezik–e két egyazon ember, akinek a diszpozíciója egyezne maximálisan a táncforma hangoltságával? Bizonyára nincs. Majd ha a diszpozíciókat gondolatjelekbe képesek önteni a Vízöntő–kori művészek, akkor megláthatja tételesen mindenki, hogy a hangoltságnak milyen halvány kis részegységei vannak, milliónyi darab osztállyal. Ebbe most nem akarok mélyebben belemenni. Csupán röviden annyit szeretnék mondani, hogy könnyebb egy érzéshez kitalálni egy ábrázolási módot, mint fordítva. A táncforma már a megvalósulás, az érzés pedig a vágy, hogy formába öntse a gondolatát a művész. Ha az ember a rész (vágy) felől közelít az egészhez (megvalósuláshoz), akkor az tökéletesen demonstrálható, de a megvalósulás már maga realitás, azt részekre bontani már lehetetlen. Sokan meg akarták már fejteni a szerző szándékát, amit igenis lehet érzésének is nevezni, mit gondolhatott, mikor eljátszott egy zeneművet, megírt egy regényt, vagy eljárt egy táncot. S ekkor mondom, hogy már elég legyen, ugyanis elkezdenek találgatni az emberek, hozzácsatolják a szerző életéhez a szerzői szándékot, és rögvest egy óriási káoszt okoznak ezáltal. Mert ha már kész a mű, a táncjáték lezárult, akkor az ábrázolást már hiába kritizálják, mivel ezt az érzésre kell visszavezetni. Kevesen tudják kizárni az érzéseiket, ha éppen dühösen megy pódiumra egy táncos, és nem tudja ezt az érzését leküzdeni, akkor kapkodni fog, hevesebben mozog, stb., vagyis: nem tud kellően koncentrálni az előtte lévő feladatra. Sokan ezt a dühöt nem érzik benne, csak az ábrázolás síkján érzékelik, hogy most nem táncol olyan szépen, mint máskor. De, miként a karma, úgy minden ember az ok és az okozat tengelyére illeszthető. Az okot sokan nem keresik, nem kutatják, csak a most pillanatában az okozatot látják. Igen, az ábrázolás síkján elítélik a művészt, ha hevesebben táncol, de téves ez a reakció, mert nem keresnek rá okot, nem képesek belelátni a művész érzéseibe, miszerint dühöt érez társa iránt, mert elhagyta őt. Az előtudás, az ok nélkül hagyja is mindenki a vizsgálódást, ugyanis enélkül nincs is analízis. Vagy vizsgálódjon az ember holisztikusan, vagy sehogy sem. A tánc nemcsak egy érzést foglal magában, hiszen egy témára szerveződő érzések is különbözőek lehetnek. Az érzésnyelv sokkal bővebb, mint gondolnánk, de szavakba foglalni ezeket nagyon nehéz. Pl.: boldogság kifejezésére használt érzések: önfeledt, szárnyaló, tiszta, pozitív, rendezett, békés. De sajnos a boldogságot így is csak körül tudom írni, de amit érzek valójában, az érzésnyelvet nem tudom szóba foglalni. Az érzéseimet viszont jobban ki tudom fejezni vizuális síkon. Verbális módon csak részeket tudok letörni az egészből, a boldogságnak csak elemeit tudom összefoglalni. Ám vizuálisan a gesztusok (arcjáték) és a testjáték (tánc) által képes vagyok egészében átadni a másik tudtára érzéseimet. Meg se kell szólalnom, már tudja az érzés ábrázolásából rajtam, mi van velem, szomorú, fáradt, vagy vidám vagyok. A mimika az elsődleges, nem a szó, mert a szó hazudhat, az arcjáték ellenben sohasem. A táncban a testjáték ábrázolja a tánctípus tekintetét, ami mindig az igazság forrása.
Ahhoz, hogy a tánc igazán elérje a beteljesülését, magának a táncosoknak kell egy belső folyamatot abszolválniuk, és egy új alannyá válniuk, entellecheia-vá. Ez a folyamat, amikor egy új alannyá válik a táncos, mondhatni: új emberré, az energeia. Később ez a folyamat, amit energieia–nak nevez Arisztotelész, existentia–vá válik, és a valósághoz kapcsolódik. És valóban, ez a folyamat, amíg az energeia existentia–vá válik, szükséges, ugyanis nem egy virtuális világban kell végbemennie az átalakulásban, hanem a valóság keretei között. Sokan beszélnek a nirvánáról, avagy a megvilágosodásról, Buddha mégsem tudta megmondani konkrétan mit kell tennie az embernek, hogy elérje a végső valóságot. Hasonlatokban, és példázatokban ismertette az emberrel, miként világosodhat meg. Az energia átalakulása az emberben, amikor az összpontosítás, az éberség, és az akarat egy síkra helyeződik, és mindez a valóság talapzatán marad, éri el az ember a végső valóságot. Magam a meditáció révén jutottam el a nirvánáig, de a végsőkig kapcsolatban maradtam a valósággal, és maga a menny is egy éteri valóság, sőt: megkockáztatom, hogy tisztább valóság, mint az, amit ma annak nevezünk. De témámba vágva, a tánc révén is el lehet jutni a megvilágosodásig, csak az extázisnak össze kell fonódnia a valósággal. Egyfelől a mennyben, másfelől a táncparketten kell maradni, de egyszerre, koncentrálva, és összpontosítva. Érezni kell a tánczene lüktetését, de saját lelked dobogását is, szinkronban. S bele kell menni a tánc játékába, teljesen tánccá kell válni, egybe kell olvadni a ritmussal, a szünettel, a zenével, a mozdulatokkal, csakis akkor képes az ember eggyé válni a mindenséggel. A tánc szimbolikus testmozgás, hiszen nem csupán a mozgás fizikai oldala, mint inkább szellemi vetülete lényeges, amit ki akar fejezni számunkra. Az a jelentés, amit felénk áraszt, az számít igazán. A tánc az ünnep legfőbb kelléke, pont azért, mert van benne valami felszabadító, amivel az ember képes kitörni a hétköznapok szürkeségéből. A tánc révén válik az ünnep ünneppé. A tánc a mozdulatok matematikája. Azért állítom ezt, mert a szám, mint a verbális és a vizuális mediális kvalitása, a kinetikusra korlátozódik. De nem mindegy, hogy milyen számkombinációk függvénye a mozdulatok sorozata, hiszen minden számnak külön jelentése van. Az igazi tánc a lelkedre, és a szellemedre hat, s az eksztázis révén eljutsz általa az Istennel való egyesülés szintjére. A tánc, mivel a számra épül, kapcsolatban áll a lélegzéssel, hiszen az élet és a szám elválaszthatatlan eszközei a táncnak. Amikor igazán lelki a mozgás, a fizikai mozdulatok automatikusra kapcsolnak, és mély csendben az ember visszatér eredeti lényegéhez, ez az istenember születése, bennünk.