EMLÉKEIM 3.

Az uborkás üveg

Nyár derekán megszült a külföldön élő lányom, így egyre több időt töltöttem náluk. Imádtam a csöpp, aranyos, szép gyermeket, szinte minden időmet vele töltöttem. Eszternek nevezték el, egykori anyai nagyanyja után. Ügyessége, kedvessége, bája határtalan volt. Gyorsan múlt az idő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a mi kis babánk felcseperedett, gyönyörű leányka lett belőle. Én, mint gyakorló nagymama vittem mindenfelé magammal, s ő követett, mint az árnyék. Sokszor kéredzkedett a hátamra, mikor elfáradtak apró, fürge lábai, s én boldogan cipeltem ezt az édes terhet. Minden ismerősnek és ismeretlennek büszkén dicsekedtem vele. Minden téren nagyon jól megértettük egymást, úgy mond egy húron pendültünk. Én szerettem a zenét, ő szintén. Táncra is egyformán járt a lábunk. A mesét, és a verseket néma áhítattal hallgatta, és nem csak a gyerekeknek valót, Petőfi, Ady, József Attila is megérintette, mint virágot, az illat. Fogékony volt és rendkívül érdeklődő, szinte hihetetlen érzékenységgel fordult a világ felé, az én kis romantikus hajlamú tündérkém.
Egy napon – lehetett úgy két és fél éves – mikor napi sétánk során, a mindig érdekes eseményekkel teli, impozáns Főtér felé indultunk. Tüzes magyar zene ütötte meg a fülünket. Egy jó kedvű harmonikás szórakoztatta a bámészkodókat. Szinte forrott a levegő körülötte. A fülbe mászó dallam a flaszterhez ragasztotta a köréje gyűlt embereket, de nem teljesen, mert minden porcikájuk járt, követte a zene ütemét. A Monti csárdás pattogó ritmusa úszott a levegőben. Már messziről megigézett a zenész játékát figyelő, kíváncsi tömeg, végül mi is beálltunk közéjük. Esztike egy rövid ideig csak némán figyelt aztán, mint aki szárnyakat kapott, pörgött, forgott, és olyan káprázatos figurákkal tarkította, fűszerezte kiselőadását, amilyent még soha sem láttam tőle. Tele volt energiával, vidámsággal, még énekelt is finom, cérna vékony csengő hangocskáján. Sírni szerettem volna a meghatottságtól, ehelyett én is tapsoltam, táncra perdültem, dudorásztam a többiekkel. Ez tiszta őrület! Az emberek figyelme a semmiből felbukkant különleges gyermekre fordult, annyira tüneményes, édes jelenség volt. A zenész is élvezte a különös műsort. Az én Esztikém mozgása egyszer csak kezdett lassulni, csodálkozva figyelte, hogy az emberek nagy része a kopott ruhájú, borostás képű emberhez lép, és a mellette terpeszkedő, öblös uborkásüvegbe dob valamit.
– Pénz, kicsim. Frank – magyaráztam az értetlenkedő gyereknek, aki még soha nem látott ilyet. Nagy karimás, zsíros kalapot, vagy egyszerű papírdobozt már igen…de egy uborkásüveget, olyat, amibe mami otthon savanyúságot rak el? Hát olyat nem.
– Tudod, Esztikém a hallgatóság ezzel fejezi ki, mennyire tetszett nekik a muzsikálás, és ért szívükhöz a játszott dallam. Ez a bácsi ebből él, ez a minden napi munkája.
A gyermek szeme nagyra kerekedett, majd pár perc elteltével jelezve, hogy érti, amit mondok – felém fordulva nyújtotta csöpp kezeit.
– Mami! Én is akarok…mi is adjunk neki! Javította ki magát.
– Jó kisbabám, mondtam, és kopott, soványka bugyellárisomból előkotortam egy kerek, kétfrankost. Kicsit megilletődve állt ott, majd biztatásomra megindult a különös persely felé. Félve dobta bele, majd nagy gyorsan el is kapta a kezét, mintha az megégette volna. Koppant az érme, a lassan gyülekező többin, a zenész szeme pedig huncut mosolygósra fordult. Roppant tetszett neki a karakán kislány. Nagy átéléssel, el kezdte frissen játszani: a Csak egy kislány van a világon – című számot. Ezt is tapsvihar követte.
Mikor vége lett, azt hittem indulhatunk tovább, de unokám feszülten figyelt, és egy hirtelen mozdulattal kitépve magát kezemből, visszaszaladt a zenészhez, és nagy hévvel magához ölelve a törékeny üveget, igyekezett vissza hozzám. Először ledöbbentem, s a reakcióm egyértelműen a féltéséről szólt: Jaj csak el ne essen, meg ne vágja magát! Majd fuldokolva a kacagástól, kicsorduló könnyeimet törölgetve, szépen kézen fogva, erősen szorítva az ominózus tárgyat, visszavittük azt gazdájának. Ő, meg mélyen meghajolt, és kedvesen megköszönte. Esztikém el volt bűvölve, még a távolból is integetett a fura alaknak.
– Ejnye, kicsim! Ilyet nem szabad, nem a miénk! – dorgáltam szelíden, ahogy hazafelé baktattunk az úton.
Ha elveszed bárkitől, ami nem a tiéd, az csúnya dolog. Soha többé nem muzsikálna nekünk ilyen szépen, ez az ügyes bácsi sem, ha most elhoztuk volna, amit egész nap keresett. Értelmesen nézett kávébarna szemeivel, és pironkodva lehajtotta szöszke, göndör fürtös fejecskéjét. Pár perc elmúltával már feledve a kellemetlen ügyet, felszabadultan, kíváncsian kérdezgetett:
– Ugye, mami máskor is eljövünk ide, hogy meghallgassuk, ezt a pompás, magyar zenét? Mi is magyarok vagyunk – ezt anya mondta! – és nagy komolyan, még gyorsan hozzá tette: ezt sohasem szabad elfelejteni! Aztán kicsit elgondolkodott, és így folytatta:
– Tudod mami, az a sok kis pénz, olyan kétségbeesve könyörgött, kiabált ott, benn az üvegben, és azt dalolták: Tiéd vagyok, tiéd vagyok! Ne hagyj itt! Micsoda fantázia dúlt abban a kis fejecskében! Nem tudtam, hogyan reagáljak erre a felnőttes szövegre, csak szeretettel simogattam okos kis buksiját.
Hát ezt gondolta az én kis szentem, mikor magához ragadta a zsákmányt. Mai napig is megmosolyogtat, ha eszembe jut ez az aranyos eset. Ilyen, azóta sem történt velem. A tömeg tapsolt, nevetett, éljenzett. Mindenkit elbűvölt a szokatlan, kedves jelenet. Nekem is sokszor megjelenik ez a kép: ahogy a csöpp leány, kicsi lábait fürgén szedve, szorítva magához a nagy üveget, mint valami mesés kincset – szalad hozzám, és nyújtja felém furcsa szerzeményét. Nem megy ki a fejemből, ahogy lobog a haja, a kis fodros szoknyája, és az egész teste csupa lelkesedés, tűz, akár csak egy égi látomás.
Fáradtan, de boldog elégedettséggel érkeztünk haza. Ebéd után szinte azonnal el is nyomta az álom, annyira elcsigázta a sok élmény. Talán akkor is az uborkás üvegről álmodott, és a zenészről, akinek a sok kis apró érme jelentette a mindent, a megélhetést, az életet.
Esztike, később nem emlékezett semmire, hisz annyira aprócska lányka volt még a történtekkor, de én gyakran elmeséltem neki. Olyankor egymásra borulva, a nagy nevetéstől kicsorduló könnyeinket törölgetve, jóízűen kacagtunk a régi, különös, mégis olyan megható történeten.

Eger,2014-06-23.

“EMLÉKEIM 3.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszönöm Judit, hogy olvastál, és kellemes perceket tudtam neked írásommal szerezni.
    Szeretettel ölellek Rózsa

  2. Kedves Rózsa!

    Bájos történet egy bájos picike lánykáról, akinek még csupa élvezet, és mese a világ maga körül.
    Én is élvezettel olvastam, nagyon jól visszaadtad a történet hangulatát!

    Judit

Szólj hozzá!