EMLÉKEIM 6.

Nézz a szemembe, és megmondom, ki vagy!/

Van már ennek 23 éve is, hogy megtörtént. Istenem! Hogy rohan az idő!
…Hát, az a fránya csúz, meg isiász megint elkapott. Piszkosul szenvedtem, nem elég, hogy járni alig tudtam, az ülés,sőt a fekvés is iszonyú nehezen ment. Egyszerűen minden mozdulat egész testemet elborító kínnal járt. Ezerféle kencefice, gyógyszerek tömkelege, s végül az injekció kúra sem sokat segített. Fürdőre, ilyen állapotban nem tudtam volna eljárni, ezért aztán a doktornő azt javasolta feküdjek be egy komplett kezelésre a parádfürdői kórházba, ott biztosan helyre hoznak. A 3 hét nyugalom is rásegít majd a gyógyulásra – biztatgatott, látva kételkedő arcomat. Bárhová elmentem volna már, csak javuljon az állapotom.
– Higgye el, itthon nem garantálhatom a gyors felépülését, ott hathatósabb eszközök állnak a rendelkezésükre ilyen problémák orvoslására – próbált meggyőzni, és rábeszélni, hogy fogadjam el a felajánlott lehetőséget. Hittem is meg nem is, de mivel mind a két csemetém már túl volt „egy anya nélkülözhetetlen” koron, nagy nehezen beleegyeztem. Nem is sokára megérkezett a beutaló, szép nyári nap volt, és én reménykedve feküdtem be. Az első napokban, irtó furcsa volt egy négy ágyas szobában, ugyanennyi idegen, soha sem látott, ki tudja milyen fajta nő között. Aztán, ahogy teltek a napok szép lassan összeismerkedtünk, és némelyikkel szorosabb barátság is szövődött köztünk. Hihetetlen, ennyi év után, de kettő még ma is tart. Jó volt közöttük, velük, és valóban kezdtem jobban érezni magam. Könnyebben mozogtam, és nem voltak már olyan erős fájdalmaim. Talán, a megszokott környezetből való kiszakadás is tette mindezt, hisz itt nem volt időm a múlton töprengeni, és szomorkodni. Valóban rohamos gyógyulás következett. Bár, már 7. éve egyedül éltem, és el voltam szokva, hogy valaki mellettem szöszmötöljön, szuszogjon, esetleg horkoljon, de itt mindez nem zavart. Csökkent a pszichés megterhelés, és fizikálisan is ki voltam kímélve, s ez sokat jelentett, és jól hatott állapotomra. Nem kellett vásárolni, főzni, mosni, takarítani, hisz elém tették az ételt. Nem volt mindig túl finom, szájízem szerint való, de olyankor egy kis fűszerrel, tejföllel feljavítottam és ehetőbb lett. Minden étkezés olyan volt, mint ha egy soha nem szűnő vendégségbe lettem volna. Rendkívül élveztem, ilyen ellátásba még soha nem volt részem. Csak most jöttem rá, milyen könnyebbség, ha más valaki vezeti helyettünk a háztartást! Mi, csak magunkkal törődünk. A csendes pihenőkön is jókat aludtam, mikor meg nem jött álom a szememre, akkor olvastam, rejtvényeztem, vagy nagyokat beszélgettünk. Állandóan folyt a viccelődés, huncutkodás. Az esti szúnyogűzésből – mert akadt vérszívó jócskán – pedig szédületes párnacsata lett, aminek az ügyeletes nővér vetett véget. No, no asszonyok, elég! A kórház tulajdonát mégse tegyék tönkre! Úgy viselkednek, mint a gyerekek. Kicsit, de csak nagyon kicsit elrestelltük magunkat, és lassan elcsendesedtünk. Már, azt kezdtem sajnálni, hogy nem sokára vége lesz ezeknek a szép, könnyű, de tartalmas napoknak, hisz szobatársaimmal annyira megszoktuk, sőt mondhatni, megszerettük egymást. Sok időt töltöttünk együtt, nagy megértésben, kellemesen. Megígértük egymásnak, hogy otthonról is tartjuk a kapcsolatot.
Volt, a kórház szomszédságában egy kis vendéglő – vagy inkább mulató, kocsma, nem is tudom, minek nevezzem? – minden este cigányok húzták a talpalávalót, ment a mulatozás rendesen. Egerből jártak ki a zenészek, igen jól játszottak. Úgy emlékszem, Dörzsi volt a beceneve. Többen összeismerkedtek ott nők és férfiak, a vidám légkörben. Sok környékbeli férfi járt oda mulatozni. Némelyik csak a tánc kedvéért, de volt aki többet is akart, így nem egyszer szövődtek szerelmi kapcsolatok – és nem is mindig az egyedül állók körében. Kelendőbbek voltak a házas asszonyok, mert ők biztos nem akartak többet, egy kis futó kalandnál, bonyodalomra pedig mi szükség? A mi szobánk lakói szolid, visszafogott asszonykák voltak, nem vágytak ilyen kockázatos kapcsolatra, meg voltunk egymás társaságával elégedve. Ennek ellenére, ha valaki elment közülünk, vagy egy megkedvelt, más szobabeli távozott véglegesen, mi is oda ültünk be elbúcsúztatni. Ezen az estén is így történt. Négyen voltunk egy asztalnál, és üdítőt meg kávét iszogattunk, mikor figyelmesek lettünk kicsit hangoskodó szomszédjainkra. Férfiak voltak, nem a kórházból, nem is falusias kinézetűek, mint a legtöbb ide látogató, hanem jól öltözöttek, csinosak, mondhatni vonzóak. Az egyik, nagyon is megtetszett nekem: fekete haj, kissé őszes halántékkal, és igéző kék szemek. Az öltözete is kifogástalan úriemberre vallott. Többször átnéztem feléjük, s úgy tűnt ő is érdeklődéssel figyel. Ez furcsán megdobogtatta a szívemet. Egy lassú zeneszámnál az asztalunkhoz jött, és felkért. Alig akartam elhinni, hisz volt közöttünk fiatalabb, csinosabb, szexisebb nő is, de ő engem vitt táncba. Én, táncolni? – ez volt az első gondolatom, hisz nem olyan rég, még menni is alig bírtam, de aztán magam is csodálkoztam, milyen könnyedén ment. Szinte elvarázsolódva léptem a parkettra, és a mennybe éreztem magam, mikor a karjára vett. Szerelem, első látásra! Hát van ilyen? Eddig tagadtam, de most saját bőrömön – mit bőrömön? Egész lényemen – tapasztaltam, milyen szédületes hatással van rám ez az ismeretlen férfi. De, valóban ismeretlen? Valami megfoghatatlan bizsergés, valahol mélyen motoszkált bennem, olyan „dö zsavü” érzés. Bemutatkozáskor, a hangos zene, no meg az izgalom miatt, nem értettem igazán a vezetéknevét, s így újból rákérdeztem. Igen, Ő az! Dobbant nagyot a szívem, és nem akartam hinni a fülemnek. Persze, 32 év távlatából nehéz lett volna a külsejét felismerni, de a szívem megsúgta az igazat. Az a fiú volt, akinek nevét 10-14 éves korom között imáimba foglaltam, mert olthatatlan imádattal szerettem. Ő, tudomást sem vett rólam. Ha meglátott, keresztül nézett rajtam, mint egy üres üvegen. Le se tudom írni mennyire fájt ez nekem. Akkoriban, minden nyári, és téli szünetet falun töltöttem, a néhány éve férjhez ment nővéremnél, hogy besegítsek a házi munkákba, no meg a jó, vidéki levegő miatt. Akkor, második éves unokaöcsémre is szívesen vigyáztam, de amint szabad lettem, szaladtam a szembe szomszédba játszani. Ott laktak Ők. Volt egy bátyja, és egy tőlem alig idősebb húga. A bátyónak nagyon tetszettem, és kísérgetett is minket mindenhová, de túl idősnek tartottam, és egyáltalán nem foglalkoztam vele. Andris – hívjuk így – az én szemem fénye, viszont rám se hederített. Rengeteget játszottunk Emesével, és általában náluk, mert a nagyapja szerette őt szem előtt tartani, így legtöbbször én mentem át. Szívesen tettem, nagyon kedves volt velem a kis öreg, és így esetleg a közelébe kerülhettem ideálomnak is, bár nem sokat tartózkodott otthon. Valahol, mindig úton volt. Úgy hallottam, hogy egy budapesti főiskolán tanult tovább. Évekig tartott ez az egyoldalú imádat, amit ő észre sem vett, legalább is semmi jelét nem adta. Néha ugyan rám pillantott, de olyan lesújtó volt a tekintete, hogy szinte összezúzott bennem minden reményt. Túl kisgyereknek tartott, akkor még a külsőm se formázott nőt. Nem voltam férfi szemnek túl mutatós, csak egy nyakigláb bakfis, akire nem érdemes időt fecsérelni. Aztán, elmúlt ez az időszak is, felnőttem. Én pedig, mint ez legtöbbször lenni szokott, lassan elfelejtettem, és másba szerettem. Elég korán férjhez mentem, szültem 2 lánykát, és akkor, az újabb találkozásnál – sajnos – már elvált asszonyként éltem életem.
– Hát Ő az, Andris! Szinte izzott a levegő körülöttünk, látszott mennyire tetszem neki. Gondoltam, most megtréfálom, eleget kínzott engem akkor, régen, kislány koromban. Valamennyit visszaadok most belőle.
Lágyan ringtunk egy tangó ütemére, mikor némi sablonos téma után, kicsit titokzatosan megszólaltam:
-Tudja, én boszorkány vagyok, és ha erősen a szemembe néz (akkor még távolságtartóan magázódtunk) mindent kiolvasok a tekintetéből, mert benne tükröződik a múltja. Hitetlenkedve feszengett, percre meg is állt, és úgy nézett rám, de kíváncsi is volt arra, mi lesz ebből?
– No, tessék! Nézem erősen azokat a gyönyörű zöld szemeit – ezekné, a szavaknál, biztos elpirultam, mert melegem lett. Mit nem adtam volna érte, ha ezt akkor régen ilyen szépen mondja nekem! – és Ön elárulja, hogy mit tud rólam? Jó, bólintottam, kezdem, és édes érzések közt belemerültem a sötét, csillogó szemekbe. Elkezdtem sorolni a száraz tényeket, az idegenek számára nem ismerhető családi adatokat, mintha egy könyvből olvastam volna ki. Nem volt nehéz visszaemlékezni, azóta is sokat gondoltam azokra az időkre.
– Valami Aba Sámuel nevéhez kötődő kis faluban született – kezdtem. Anyukája nagyon szép asszony volt, de betegesen fejfájós, talán a korai özvegysége tette, vagy a három csendesnek, megülősnek épp nem mondható természetű csemetéje, de gyakran küzdött a migrénnel. Szinte mindig pongyolában mutatkozott otthon, a fejét turbánszerű kendő fedte. Olyan árnyszerű lényként járt-kelt otthonában. Gyakran elvonult csendes magányába. Még szerencse, hogy magukkal élt a józan, türelmes természetű, és nagy munkabírással megáldott nagypapa. Ő volt a család központja, mindig kedves és

vidám. A háztartás, és a gyermekek gondja szinte teljesen az ő vállait nyomta, az anya alig volt látható, visszavonultan, magának élt. Mikor ide értem elbeszélésemben, csak a nagy, tágra nyílt, kérdésekkel teli szemek égetését éreztem bőrömön, és ez felvillanyzott. Igen, hárman vannak testvérek, 2 fiú és egy lány – folytattam. A bátyja már végzett ügyvéd. A hugica, nos azt hiszem Emesének hívják, ő 1-2 évvel lehet idősebb, mint én. Ön Pesten végezte tanulmányait, és nagy szoknyapecér hírében állt – tettem hozzá kissé incselkedve – de legalábbis nem vetette meg a női nemet. Igaz, azok is körberajongták, tettem hozzá békítőleg. Leesett az álla, és alig bírt megszólalni:
– Hát hogy? Honnan, kitől tudja mindezeket, hisz minden szó igaz. Nem értem. Gondterhelten ráncolta homlokát, és beletúrt sűrű, sötét hajába. Én meg csak, kitörni készülő kacagásom visszafojtva, titokzatosan bólogattam. Élveztem ámulatát, de aztán megsajnáltam, s elárultam a titkot, hogy honnan ez a jól értesültség. Akkor már neki is rémleni kezdett, a múltbeli, szomszédban nyaraló kislány, aki oly sok időt töltött náluk, és hol kézenállási, hol pedig cigánykerekezési mutatványaival ámította el családját. Ügyes volt a kis fruska, de olyan kis csenevész, nem volt rajta mit nézni. Ő, épp ezért nem is sok figyelmet szentelt neki, de tudott róla, és érezte felé áradó csodálatát. Azt is bevallottam, mennyire oda voltam érte, milyen kínszenvedést jelentett számomra hideg közönye. Megkönnyebbülten hallgattam el, és visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. Nagyot nevetett, vigasztalóan végig simította arcomat, és még szorosabban ölelt magához. Most már tegeződve mondta:
– Ha, én ezt akkor tudom, hogy belőled ilyen csinos, vonzó nő lesz, dehogy is engedtelek volna ki a karmaim közül! Minden percet sajnálok, amit nélküled kellett eltöltenem ebbe a kegyetlen világban. Elhomályosuló szemmel mondta mindezt, mint akit valami nagy, fájdalmas titok kínoz. Ahogy később megtudtam, volt is mit sajnálnia, rejtegetnie, de ez hosszú, talán egy másik történet témája lesz egyszer.
– Te valóban egy kis boszorkány vagy, mert ahogy megláttalak, abban a pillanatban megigéztél tiszta, ártatlan, mégis oly csábos smaragd-zöld szemeiddel. Aztán táncoltunk tovább a meghittség légkörében.
Hát, így történt a nagy találkozás, és a múlt leleplezése, egy fél emberöltő elteltével. A kúra végén, ő vitt haza. Egy ideig még tartott a kapcsolat, de aztán szinte észrevétlenül megszakadt. Nem az a férfi volt, aki álmaimban élt, mindig utazott, sosem ért rá…nekem ez kevés volt, túl kevés.
Hallomásból tudom, hogy érett férfiként, sőt még idős korára is megmaradt lelketlen szívtiprónak, én meg inkább a féltve őrzött álomképéhez maradtam hű. Úgy gondolom így jártam jobban, megkímélve magam a keserves csalódásoktól.

Eger,2014. augusztus 16.

Szólj hozzá!