Zárt osztály 9. fejezet

Piszkálta a gondolatomat az utolsó szava a Dokinak. Három nap, az három nap.
Ha van három napom, akkor felkereshetem, a hőn szerettet Nagyimat vidéken. Igen, de akkor az ország melyik pontjába menjek, mert elfejtettem. Itt van a kedvesem, akivel eltölthetnék három nyugodt napot, valahol. Hisz pénzem az van. Azt nem vették el, hanem őrzik.
Nem tudom, minden esetre gondolkodom rajta. Beszélek Kossuthtal, és lemegyek a könyvtárba.
Megkerestem, és tájékoztattam kértem segítségét, hogy Ő helyettem mit döntene.
– Három nap, hm. Ezen nem kell rágódnod, hisz neked ez ajándék, fogad el. Igen, el kell fogadnod. – felelte Kossuth.
– Igen, ez volt az első gondolatom, de most megerősítetted. – köszönöm.
– Ha, most megengeded, lemennék a könyvtárba. Gyakorolni.
– Persze, menjél, örülők, hogy olvasol, mosolygott. Kulcsok.
Miután átvettem, lementem. Bementem, kiválasztottam egy érdekes könyvet. Először lapozgattam hossza, miközben elmélkedtem, majd szép lassan elkezdtem olvasni, az ujjammal a sorokat követtem. Olvastam félhangosan, majd csak úgy magamban. Jól ment. Büszke voltam, hogy így haladtam.
Sikerült, elolvastam egy könyvet. Vettem egy másikat a polcról. Nagyon jól haladtam, olvasás közben vettem észre magamon, hogy tisztul az elmém. Kell, hogy olvassak még. Kell. Mondogattam magamban. Haladtam, és egyre jobban, gyorsabban.
Kopogtak az ajtón. Annyira belemerültem a sorokba, hogy nem hallottam. Még egyszer kopogtak.
– Tessék.
Nyílik az ajtó, valaki bekukkant, nem láttam, mert félhomály volt.
– Csak, én vagyok.
– Ki, az, az én?
Hófehérek volt. Meglepődtem.
– Te, mit csinálsz? – kérdezte.
– Olvasok.
– Mit?
– Egy olyan könyvet, ami egy fiúról, és egy leányról szól.
– Érdekel? Tudsz olvasni?
– Persze, szeretek.
Átadtam, boldog volt, hogy kezébe vehetett egy könyvet.
– Mondanék valamit, miközben olvasunk, tudsz koncentrálni rám.
– Persze, csak mond nyugodtan, én közben olvasok.
– Megalapítottam egy kórust, és jutalmul a Doktortól kaptam három nap úgy mond szabadnapot. Azt csinálhatok, amit akarok. Megbeszélem a Dokival, hogy vihetek e valakit magammal. Rád gondoltam. Eljönnél velem?
– Persze.
Mikor elmeséltem az egész történetet, közben fel sem nézett, csak a sorokat bújta.
Boldog voltam, hogy bele egyezett, és velem fog jönni. (Megsúgom, hogy duplán vert a szívem, örömömben.)

– Kérdezhetek valami Tőled?
– Csak bátran, nyugodtan.
– Hogy kerültél ide, hisz a Nők, és a Férfiak külön szárnyban vannak?
– Tudom, de van egy titkos folyosó, ami összeköti a két szárnyat, kb. fél éve fedeztem fel. Gyakran átjöttem, hogy lássalak Téged.
– Átjöttél, és én nem vettelek észre.
– Igen, de, Te mióta vagy nálunk?
– Hófehérke, ez olyan fontos, nem vagyok beteg, ha tudni szeretnéd.
– Kérdésemre felelnél.
– Úgy már nyolc hónapja.
– Na, látod, én öt éve. Tudok mindent itt.
– Ha, nem vagy beteg, akkor miért vagy itt?
– Egy Bírósági döntés alapján kerültem ebbe az Intézetbe, hogy elmémet megfigyeljék.
– Bírósági döntés, miért? Mit tettél, hogy kizártak a külvilágtól?
– Majdnem megöltem a Kedvesem, de megmentettem az Életét, így a Bíróság ide rakott.
– Te, Embert öltél, normális vagy? Én meg egy helyiségben vagyok Veled!
Becsukta a könyvet, felállt, és az ajtó felé igyekezett.
Várj, kérlek, várj!
Megállt, és várt. Hátrafordul, és kíváncsian nézett, hogy ezek után mit is mondhatnék Neki.

Szólj hozzá!