Odatúl 01.

Amikor először láttam, még nem tudtam, ki lehet ő; ma is csak sejthetem. De amint megpillantottam, azonnal éreztem, most valami olyat tapasztalhatok, amit azelőtt soha.

Egy illatozva susogó hársfa alatt állt, egyedül, mégsem magányosan. Egy volt közegével, tán a legodaillőbb, mégis élesen kiviláglott abból; a szemnek látnia kellett őt, ha semmi mást nem is látott.

Ahelyett, hogy az árnyékot adó fa alácsüggő virágaiban gyönyörködött volna, ő elrévedezett a messzeségbe. Talán csak a hársillat tartotta még ott, abban a talpalatnyi valóságban, de lelkének egésze messze járt, tekintetének célján is túl. Igen, a lelkével nézett a messzeségbe, s én bizonyossággal éreztem, hogy nemcsak néz, de lát is.

Szép volt-e? Nos, nem volt tündöklő szépség, nem akadt rajta semmi rendkívüli. Szép volt, amennyire szép tud lenni a tavasz a tél után, szép volt, mint a forrásvíz tisztasága. Egyszerűsége volt minden ékszere, ez az ékszer azonban minden csillogó drágakőnél nemesebben villant, szinte elővibrált az árnyékból.

Tartása nem volt sem igyekvő, sem várakozó, ábrázata nem volt sem bizonyos sem bizonytalan. Mintha nem is itt volna, mintha kilépve testéből ott lenne a messze távolban, ahol képzete biztos kézzel nyitott ajtókat a messzeségre. Merre járhat? Mit csinálhat ott? Vajon mit lát arrafelé, ami így megragadja és fogva tartja figyelmét?

Én éppúgy váltam rabjává látványának, mint ő a messze távol titkának, amelyet csakis ő láthatott. Lenyűgözve közeledtem felé. Lépteim mind lassabbá lettek, szinte majd' megálltak; minél tovább eltartson ez a látvány, ha örökké nem is tarthat el.

Olyan váratlanul fordult felém az arca, hogy lábaim a földbe gyökereztek, szinte belekapaszkodtak az öreg hárs gyökérzetébe; odacövekeltem a dús lombú fa szomszédságába, és szavakon gondolkodtam, szerettem volna mondani valamit. Úgy éreztem, magyarázattal tartozom ennek az ismeretlen nőnek, miért is felejtettem rajta ilyen hosszan a szemem, miért is haladtam mellé érve ilyen bámész lassúsággal. De egyszeriben belém szorult minden gondolat, csak a tekintetem beszélhetett helyettem, kissé zavartan, kissé együgyűen.

Ő most engem nézett ugyanolyan kitartóan, mint pár pillanattal ezelőttig a messzi eget.

– Te látsz engem.

Nem értettem a szavait; természetes dolog, hogy látom őt, hiszen itt áll, pár lépésre tőlem. De erről az apró furcsaságról csaknem egészében elterelte megilletődött figyelmemet a hangja, amely, külsejével ellentétben, minden addigi tapasztalásomat felülmúlta, s oly mértékben megkapott, hogy a szavait voltaképpen alig hallottam ki abból a különös, éneklő hangból, amelynek tiszta csengése aligha írható le az emberi nyelv suta eszközeivel.

Pillantásomból kiolvasta megütődésemet, s miközben tekintetét újra a messzeségbe fúrta, halk türelemmel felszólított:

– Lépj be az árnyékba!

Milyen különös, gondoltam. Azt már milliószor hallottam vagy olvastam, hogy "lépj ki a fényre". De, hogy "lépj be az árnyékba"… S voltaképpen miért is? Azért, mert ő erre kér? Helyesebben utasít. Mert hát, ki ő, és ki vagyok én, hogy eleget tegyek az utasításának? Mégis, a következő pillanatban már ott álltam mellette.

***

“Odatúl 01.” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    "Mint gyermek, ki tízezret köszön, de nem köszönt vissza senki még…" – ezt juttattad eszembe.

    Úgy látom, nagyon sok elmaradásom kerekedett az idők folyamán. Igyekszem lefaragni.

    Itt leírt gondolataidat inkább levélként kezelem. Nagyon tetszik a személyesség, a bátor megnyilatkozás, és köszönöm, hogy ilyen mély gondolatokat osztottál meg velem.

    Laca :)(f)

  2. Kedves Laca!

    Finoman és kedvesen vezetted fel ezt a sorozatod is. Érdekelnek a továbbiak, el fogom olvasni azokat is. Hozzám szóló üzenetedre visszatérve, én is azért jöttem vissza, mert vannak, akik olvasnak, akik viszonozzák a látogatásom, akik sajnálták, hogy elmentem és örültek, hogy visszajöttem. Kezdetben számtalan személyre kíváncsi voltam és ez valóban nagyon időigényes volt, ráadásul, ha nincs viszonzás, akkor az ember elbizonytalanodik, hogy ennyire nem érdekli a másik félt a hozzászóló személye, "műve"? Iszonyúan sokan vagyunk és nyilván nem tarthatjuk folyamatosan a kapcsolatot egymással. Kialakul egy mag, amire vica-verza számítani lehet. Ez nem azt jelenti, hogy nem kóborolhat el az ember idegen vizekre, nem olvashat valamit csupán azért, mert érdekli és tetszik neki, de talán ez olyan, mint a köszönés. Az ember köszön, de ha nem fogadják, nem köszönnek vissza, akkor egy idő után belátja, hogy nincs értelme az egyoldalú közeledésnek.

    Szeretettel: Rita

  3. Kedves Babu!

    Öröm számomra, hogy itt üdvözölhetlek, megtisztelő a figyelmed. Remélem, tetszeni fog a történet egésze. Jó olvasást, kellemes kikapcsolódást kívánok hozzá.

    Laca:)

  4. Kedves Laszlo !:)
    Most olvastam el az elso reszet ,elnezest kerek ,de maris olvasom a 3. reszet.Erdekesen kezdodik a Te sajatos stilusodban enigmatikusan es tele finom erzekenyseggel.Jo olvasni!
    Gratulalok szeretettel….Babu(f)

  5. Kedves Kankalin!

    Öröm számomra, hogy ilyen szeretettel veszed körül írásaimat. Magam is szeretem őket, szeretek bennük időzni.

    Köszönöm, hogy ennyi időt és energiát szánsz rám, remélem, írásaim adnak annyit, amennyit kapnak tőled.

    Laca

  6. Szia Laca! 🙂

    Lélekkel nézni és látni kiváltságos ajándék. Ez jutott eszembe most is novellád kezdetén, mert világítanak azok a sorok, még az árnyékból is.
    Nagy kedvencem ez a történeted a leíró részek és a misztikum miatt, ezen kívül a gondolkodtatás is jelen van benne, ami szerintem a jó írások alapja.
    Most vettem észre, hogy milyen lágy dallama van az egymás után fűzött szavaknak. Úgy tűnik, hogy az idő teltével a fülembe is bekúszik ez a különleges írásod. 🙂

    Szeretettel: Kankalin

Szólj hozzá!