Simona Cratel: Az idegenek 2. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban
(a kiadó engedélyével fordította Bige Szabolcs Csaba)

8. Én is úgy döntöttem ma, mint nemrégiben apa, mármint, hogy tegyük félre a megvalósíthatatlan dolgokat. Egy ember tudjon lemondani. Félreállok, lássam, mi történik, csak a túlélésre összpontosítok. Éjszakánként már nem szorítom össze a szememet, hogy átlibbenjek egy szebb létbe, hanem üres tekintettel várom, hassanak a doktor tablettái. Azt mondja: \”vedd be ezeket, és úgy alszol majd, mint a mormota\”. Aztán azzal a mindentudó mosollyal az arcán még hozzáfűzte: \”ne gondolj a szüleidre, és minden rendbe jön.\” Minden érzéketlen ember ezt mondja. Mindenki, aki a mások átélt élményeit lekicsinyli. Ne sírj, nincs is semmi bajod, olyan erős vagy, mint egy bivaly. Hagyd abba a hülyéskedést. Ne zavarj, pihenek. De én tudom, hol vannak a szüleim, tudom mi történt velük, tudom mi történt az öcsémmel, és tudom, hogy semmi sem jön rendbe. És azt is, hogy senkinek el nem mondom.
A pszichológustól kezdve, akit naponta fel kell keresnem, a rendőrig, aki úgy tesz, mintha csak véletlenül járna erre, és addig nyaggat a tonnányi kérdéseivel, amíg a nővér el nem kergeti. Mindenki arra kíváncsi, mit tudok. Leshetik, amíg elmondom!

9. Mert másom sincs, mint amit tudok, ennyim maradt, és soha nem voltam valami nagy adakozó azelőtt sem. Lehet, tehetséges vagyok, de a nagylelkűség nincs rajta képességeim listáján. Nem vagyok hajlandó ezt a keveset másokkal megosztani és még kevésbé azokkal, akik ide járnak. Mikor szembe nézek velük, egyszerre megérzem, milyen önző módon ragaszkodom a sajátomhoz. Mert jól tudom, hogy nem úgy bánnának vele, ahogyan kell. Nem adod a kedvenc játékát a kezébe a gyereknek, ha előre tudod, hogy földhöz vágja.

10. A minap azt mondták \”Sajnáljuk, fiú, de nem találtunk semmilyen kutyát. De még keressük, ne izgulj. Majd megtaláljuk a végén.\” Nem akartam nekik megmondani, hogy Rasputin már három hónapja meghalt, egy nap, amikor olyan szél fújt, hogy nem hallottam Max hangját, és Max összezilált szőke hajával úgy állt ott, mint egy szalmabábu.
Nem akartam felkavarni azt a mocskot. Ami volt, az volt. Ha tovább áskálnak ily módon, lehet, megtudják, és ez rossz fényt vetne rám. Később meg feltételeznék, hogy a történtek hatására bizonyos mértékig elveszítettem az eszem, ha meg úgy hiszem, az a szegény kutya még lélegzik, és a legjobb barátom, akkor majd békén hagynak, és szünetet tartanak a lökött kérdéseik feltevésében.
Pedig még kedvelnek is valamennyire. Ennek több oldala van. Miért is ne ismerném el? Olyan barátságosak és megértők, mint amilyenek – saját tapasztalatomból tudom – soha nem voltak a való életben. Azaz, amikor haza mennek, saját gyermekeikkel éppen úgy viselkednek, mint a szüleim velem. Amikor egy iskolatársam meglátogatott, anya úgy beszélt velem, mint ezek most, de ahogy a látogató mögött az ajtó becsukódott, minden megváltozott. Ernyedten, szerencsétlen képpel vonaglott, mint egy partra vetett bálna és hátat fordítva nekem zsémbesen így szólt: \”hagyjál nekem békét, ott a hűtő, szolgáld ki magad, ha apád csenget, alszom\”.

11. Nem tudom, mikor kezdődtek közöttünk a bajok. Úgy látszik valóban nagyobbra kell még nőnöm, hogy megértsem, és egészen más készségekre lesz szükségem, de a mai magam szempontja szerint, akkor kezdődtek a bajok, amikor beköltöztünk az új házba.
Az Ebersberger Strasse legvégén, pont ahol az utca véget ér, a jobb oldalon, ott áll a két emeletes házunk, beépített tetőtérrel. Szép ház: télikert, parketta, szóval nem laminált, első osztályú parketta, minden első osztályú, a minőség az egyik dolog, amit apa különös módon követett. Volt ott még fittness terem a pincében, amit anya soha nem használt, és jacuzzi az emeleti fürdőszobában. A fürdőt ellenben nagyon sokat használta, és állandóan. Órákig. Apa csúfolta is, hogy ennyi nedvességtől le fognak hullani a csempék. Nem tudtam meg soha, mi zajlik az ajtó mögött, mit tud anya annyi ideig kezdeni a jacuzzi-ban. Azt mondja relaxál. Én elhiszem.

12. Azt nem hiszem, például, hogy a gondok akkor kezdődtek volna, amikor apa elveszítette az állását, mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy nem az állás elvesztése, hanem az a szerencsétlen ház az oka minden katasztrófának, ami bekövetkezett. Az a hatalmas ház, melyet büszkén mutogattak a szüleim az ismerősöknek, néha ismeretleneknek, vagy a szomszédoknak, aki nem vették a fáradtságot, hogy visszaadják a látogatást. Ahova meghívták az ellenszenves rokonokat vakációra, vagy a barátaikat, akik csak bonyodalmakat okoztak. Ha nem lett volna az a ház, semmi meg nem történik azokból, amik bekövetkeztek. Ha nem lettünk volna annyira leégve, miután az építkezés befejeződött, annyira beleragadva az adóságba, ha nem zavartak volna engem és az öcsémet állandón, hogy ne hagyjuk égve a villanyt, vagy ősszel ne kapcsoljuk be a meleget, vagy hogy az édesség megengedhetetlen luxus. Ha nem ettünk volna folyton gyorsfagyasztott élelmiszereket és főtt tésztát. Ha az afrikai nyaralásunk, amiről olyan rég óta álmodunk, nem úszott volna el, keresgéléseim az interneten, személyes érdeklődéseim, nem lettek volna mind fölöslegesek. Vagy anya nem hagyta volna abba a flamenco tanulást pénzhiány miatt. Ha Paco de Lucia CD-je nem heverne elfeledve valahol.

Mielőtt neki fogtunk volna ennek a háznak, melyet én utólag csak monstrum néven neveztem, elhívtak egy szakértőt, aki majd minden költséget kiszámít, megszervezi a pénzügyi stratégiát, segít behatárolni, mit és mennyit engedhetünk meg magunknak. Szerinte én már rég láthatnám, miként sétálgatnak a pingvinek Simson Town és Cape Point között, és Cape Town városát úgy kellene ismernem, mint a tenyeremet, anya már a flamenco mestere kellene, hogy legyen, és apa bridzs-bajnok. És az öcsémnek nem kellene mindenkinek az útjában lennie, mert egy babysitter vigyázna rá, aki családtaggá lépne elő.
Ezekből a dolgokból azonban semmi sem valósult meg.

13. Ami pedig megtörtént, az a következő. Óriási lelkesedéssel élveztük a házunkat, legalább is az elején. Mi gyerekek le-felrohangáltunk, tekintet nélkül szüleink idegeire, a sötétbarnára pácolt parkettán, anya ijedelmére, hogy összekarcoljuk sportcipőnk talpával, ami ugye természetesen képtelenség. Engem tekintve legalábbis nem volt megalapozott a félelme, mert az öcsém végül is sikeresen nyomokat hagyott, a játékból legelőször szétdobált vadgesztenyékkel. Az ő játékai mindig durvák voltak. Mikor rájön a tombolás olyan, mint egy őrült, és ez később még rosszabb lett, ha kapott érte. Anya mindig depresszióba esett, amiért megütötte, és még megmagyarázni sem tudta, hogyan volt képes megütni egy ilyen különleges gyereket, akire én csak azt mondom egyszerűen, hogy gyengeelméjű. Az igazságosság jegyében engem is megvert rögtön, így aztán az ő szemében a dolgok ezzel helyükre kerültek. Szegény Raszputyin azonban anya örökös haragjának forrása volt! Raszputyin lábai mindig piszkosak és felmászik mindenhová, a fotelekre, a kanapéra, a tisztába húzott ágyneműre. És mint minden kutya úgy bűzlik, hogy az nem igaz. Akármennyit is fürdetjük. Be sem fejeztük a mosdatást, már újra piszkos. Mindenütt széthullatja a szőrszálait, melyekkel anya közelharcot vív. Más szóval Raszputyin végtelenül idegesíti. És mivel állandóan elűzi, mindenhonnan elkergeti, Raszputyin rámorog, még ha csak el is megy mellette, akkor is, még ha más irányba tart. Egyik nap pedig megharapta.
Elmondhatom azonban, hogy a télikertnek őszintén örvendtünk, az üvegfalain keresztül esős napokon bámultuk a futó felhőket a sötét égen, vagy csak egyszerűen az esőt néztük, a szürkéskék ködöt, mely ellentétben áll a tökéletesen nyírt zöld pázsittal, és amely néha a különös fényhatás miatt foszforeszkálni látszik. Tavasszal bogarakat kerestünk a fűben kifulladásig, és áthívtuk a barátomat, a Max nevűt, akivel mindenfélét égettünk a kert közepén. A kartonból és hurkapálcákból szerkesztett rakétáink nem jutottak messze, el sem indultak, de mi továbbra is reménykedtünk. Elég nagyok és elég értelmesek voltunk mindketten ahhoz, hogy megértsük, miszerint mindez csak azt a célt szolgálja, égessünk el valamit, és ez az elfoglaltság végtelenül boldoggá tett. Néha szilárdabb dolgokat is kicsempéztünk a házból az áldozatra szánt rakáshoz, mialatt anya azt hitte, csak papírdobozokat égetünk. Egyszer a kedvenc blúzát is elégettük, azt a halvány drappot, mély kivágással, amelyik úgy tapadt hozzá, mintha mágneses lenne. Sejtette, mi történt, de nem volt bizonyítéka. És így, ahogy azt már előttünk is sokan felfedezték, ami nem bizonyítható büntetlen marad.
Max persze nem jöhetett gyakran, mert az anyukája nem nagyon hagyta, hallottam, amint egyszer anyának elmagyarázta a köztünk levő kulturális különbségeket, pedig mi mindenben utánoztuk a németeket, bármit is tettek. Igazság szerint azonban anya nagyon helytelenül beszél németül, a hideg is kiráz olyan nyelvtani hibákat követ el, és úgy kerékbe töri ezt a szegény nyelvet. Bár Max ritkán jött, mégis nagyon zavart, hogy úgy bámulta az öcsémet, mintha ki tudja milyen csodabogár lenne. Igaz, szabadon jár mindenfelé, baby-sitter nélkül, normálisan. Anya a plafonon van, ha kommentálni merészelem, és hangsúlyozva minden szót kérdezi, vajon szégyellem a testvéremet? Majd valamivel nyugodtabban elmagyarázza, hogy nem tud rajtam segíteni, hiszen csak az ablakok pucolása több napi munkájába kerül. Utána mindig olyan fáradt és levert az elvégzett munkától, hogy még az öcsémről sem vesz tudomást. Megfürdik, beül a télikertbe, még ha nyár van is. Csak akkor lép ki a házból, ha meglát egy szál gazt, hogy kitépje, vagy hogy az elektromos fűnyíróval levágja a füvet, maga után hagyva a levágott fű erős illatát. Addig jutottam végül, hogy ezt a szagot vele, a testével azonosítsam.
Sok időt töltött a széldísz virágjainak elültetésével, de ideje nagy részét mégis inkább az ablak mögött ülve töltötte üres tekintettel, és figyelve a virágzó tulipánokat, vagy engem Max társaságában, ahogy égetünk mindenfélét, vagy öcsémet, amint mindent elkövet, hogy belenyúlhasson a tűzbe, vagy ellophassa az öngyújtónkat, mert ő is tüzet akar gyújtani. Amikor nem engedem, földhöz veri magát és ordít, mint a fába szorult féreg, és öklével püföli a földet. Bosszúból becsinál. Ekkor megszólal anya, sebzett tekintettel nézve rám, és ezek mára az utolsó reszkető hangon hozzám intézett szavai: \”Hát csöppet sem szereted a testvéredet?\” Mikor hallom ezeket a szavakat, legszívesebben a világ minden öngyújtóját odaadnám neki, és hagynám, gyújtson fel mindent, és igazság szerint ezzel csak jót tenne mindenkinek.

14. Azért épp elég idő töltünk együtt Max és én, akár bármilyen két barát. Minden egyes nap, ha esett, ha fújt az utcasarkon találkoztunk, és végig mentünk egyenesen az egész utcán, amíg ki nem értünk a város szélére, és ott szabadon engedtük a kutyákat. A kutyák rohangáltak, mint az őrültek, mi leültünk a padra, mely mellett egy kereszt állott a megfeszített Krisztussal. Vér csorgott a halántékából, ott ahol a töviskoszorú fehér homlokához ért. Ha nyár volt füves rét terült el előttünk. A szél átfújt a nyárfák levelei között, s ezek halkan susogtak valamit a fák nyelvén, amihez más alig felfogható suttogások is hozzáadódtak valami megható szelídséggel. Mikor tiszta az idő ellátni az Alpok gerincéig. Nyáron hihetetlenül kék az ég. Erős kék. Ezek a sétáink az időjárás függvényei voltak, mindig az idő hatása alatt állottak. A nyár is és a tél is másképp befolyásolták érzéseinket, gondolatainkat. Így kellet, hogy legyen. Vegyük például, hogy nyár van. Föld illat van, és fű illat, és bár tudom jól, az égnek nincs semmilyen illata, nyilván, hogy nincs illata a szó igazi értelmében, de én mégis itt érzem az orromban, hogy bele szédülök. Tehát újra fogalmazom: föld illatot, fű illatot, és a végtelen kékség illatát érzem.
Mond ez rólam valamit?
Kutyáink kilógó nyelvvel rohangásztak, mi csendben ültünk, nagy ritkán egy-egy szót váltottunk, örvendve az apró-cseprő dolgoknak, amelyeket említeni sem érdemes. Max kutyája német juhász, az enyém arany labrador. De az állatok egyszerű lények. Életük csupán egy szünet két étkezés, vagy a séták között.
Esténként rendszerint, újra találkoztunk. Közös edzéseket tartottunk a kutyákkal, tanácsokat adtunk egymásnak, megbeszéltük, milyen parancsokat kell nekik adni, milyen hangsúllyal, és milyen gesztusokkal kísérve. Egyik nap elmesélte Max, hogy egy barátja látott egy embert térdig állni a patakban, amelyik tőlünk jobbra folyik, pedig hideg tél volt, és ez az alak a kutyáját ráuszította egy kocsit taszító asszonyra. Én pedig elbeszéltem, ha már a \”minden napi abbéráció\” témájánál tartottunk, milyen mélyen megrendítette anyát, mikor egy illető az alá a vonat alá vetette magát, amelyiken rajta ült az Ostbahnhof-on. Ez ilyen, vagy olyan okból nagyon kiborította. Igaz, anyát valami mindig nagyon kiborítja, ezt azért nem kötöttem Max orrára.
Természetesen szerettem vele sétálni. Hosszú sétáink a nap legkellemesebb órái voltak. A legcsendesebbek. Néha még az erdőig is eljutottunk. Volt, hogy elkapott az eső. Még ha láttuk is, hogy jön az eső, nem törődtünk vele, nem futottunk, nem siettünk, a megfázás, tüdőgyulladás eszünkbe sem jutott. Nem. Legfeljebb beálltunk egy nagyobb fa alá. Vagy egy ház fala mellé. Vihar előtt hirtelen besötétedett és lehűlt a levegő, libabőrös lett a bőrünk. Kis örvények keletkeztek mellettünk, és felkapták a leveleket, a rózsaszirmokat, és a port. Minden olyan felfokozott lett, a feltámadó szélrohamok összeborzolták a hajunkat és az út menti díszbokrokat, a gyors megújulásra képes bokrokat, melyek egyetlen pillanat alatt visszakapták tökéletes formájukat, mit ügyes kezek alakítottak ki.
Aztán az eső. Csak állsz és hallgatod óránkon keresztül az eső hangját, hallgatod, ahogy csorog, dobog, csobog nyögve, jajgatva, mint egy asszony, mint egy kislány, mint egy gyermek, mint egy távoli hang készen arra, hogy az ég hatalmas tengere elöntsön minket. Mintha az ég folyékonnyá válva mindent meg akarna fullasztani. Kérdezem magamban sokszor: megáll-e még valaha? És amíg hallgatod az esőt, milliószor kell pisilned, de ugyanakkor halsz meg a szomjúságtól. Érzed, hogy kiszárad a szád, és hogy rengeteg dolog kavarog benned. Mégis ezek lassan, rendezetten kavarognak az eső üteme szerint. Ez a monoton zene magába szív, beolvaszt, szavak nélkül a hangok tömegének részévé tesz, s szavak nélkül is annyi mindent mond. Úgy állsz, mintha csak neked szólna a dallam. Neked, Verdi, életed végéig… Üzenet szól: légy vidám, Verdi! Üzenet egy csodálódtól. De nem is – egy baráttól! Már ha az Istent barátodnak nevezheted. Bár meg kell mondanom, nem jó barát.

15. A séták, az iskola és az alkalmi kirándulások között: és ez volt a könnyebb, ott éltünk abban a házban: és ez volt a nehezebb. Bonyolult feladatot jelentett, és ezt mostanáig senki sem észlelte. Vajon bárki is megfigyelte már, milyen könnyű saját családodtól távol tölteni az időt? Milyen egyszerű idegenek között létezni? Milyen egyszerű, milyen természetes?