Ez a beszéd 06.

A ránk hulló hosszú és mélységes csöndbe csak a sercegő fahasábok pattogása zajgott bele néha, az üvegfalon túl tomboló szél harsány hangja megtört a vastag, dupla ablakokon. Gondolataim elnémultak, kiüresedett fejjel álltam a semmiből jött nő előtt, és semminek éreztem magam.

– Ki vagy te? – kérdeztem nagyon sokára.

– Neked kell tudnod – felelte.

– Nem tudom – mondtam szomorúan.

A csend tébolyító volt. Meg kellett törni.

– Mi a neved? – próbálkoztam.

– Neked kell tudnod.

– Úgy érted, nincs neved?

– Adj egyet, és akkor lesz.

– Ki küldött?

– Senki.

– Honnan jöttél?

– Sehonnan.

– Akkor hol voltál eddig?

– Én mindig itt voltam. Benned.

– Bennem?

– Igen, benned. Én mindenkiben ott vagyok.

– Hát, ez… ez elég ijesztően hangzik. Hogy érted azt, hogy… Most komolyan! Mindenkiben?

– Mindenkiben. Űrök mindenkiben tátonganak.

– Űrök – ismételtem magam elé nézve. – űrök mindenkiben tátonganak.

Felnéztem az arcába.

– Ezért volt a kávé, a sütemény? Mert mindig… mindig hiányzik valami, ugye? Néha csak apróságok, de néha… épp ez jelent mindent. A mindent. A kávé és a sütemény… azt jelképezik, hogy te… el tudod hozni mindazt, ami hiányzik.

Nem felelt. Nézett rám okosan, várakozón.

– Ezekkel csak teszteltél – folytattam motyogva. – Csak felmértél engem. Látni akartad, hogy én mit teszek, hogyan reagálok. S végül arra jutottál, hogy… jó ember vagyok?

– Az egészséges önzésed még nem egocentrizmus. Szeretted volna, hogy maradjak, de nem ejtettél foglyul. És kész vagy az áldozatra. Elvetted a kávét, pedig bármit csöpögtethettem volna bele előzőleg, akár halált is ihattál volna belőle. De te bíztál bennem. Megvan benned az eredendő bizalom. Kész vagy az áldozatra, és nem féled az ismeretlent.

Roppantmód örültem neki, hogy ilyen bátorr és egyenes jellem vagyok, noha addig mit sem tudtam róla, de éheztem a válaszokat, engem Ő érdekelt.

– Ha mindig itt voltál… bennem… akkor én miért nem láttalak soha?

– Talán most jött el az ideje.

– Talán? Ezek szerint Te sem tudod?

– Én nem az vagyok, aki tud. Én az vagyok, ami hiányzik.

– Ami? Most akkor ami, vagy aki?

Valójában máris megbántam a kérdést, és őszintén félni kezdtem a lehetséges opcióktól. Vannak dolgok, amelyekről jobb inkább mit sem tudni. Hálásan lélegeztem fel, amikor válaszképp csak egy ismétlést kaptam.

– Én az vagyok, ami hiányzik.

– Mindenkinek?

– Mindenkinek.

– Ha tehát valakinek egy… tudom is én, egy kiskutyára lenne szüksége, akkor…

Összevonta a szemöldökét, én pedig ebből azt fordítottam le magamnak, hogy jobb, ha ezt a bugyuta mondatot most inkább nem fejezem be. Nyilvánvaló volt, hogy itt a végletekig komoly dolgokról van szó, és csakis azokról.

– Khm. Szóval te az vagy, ami hiányzik.

Arca mit sem változott, miközben az én arcom hol lángra gyúlt, hol falfehérre váltott.

– És most jött el az ideje.

Erre sem felelt.

– Meddig maradsz?

– Nem tudom, meddig maradhatok.

– Hogyhogy nem tudod?

– Úgy, hogy azt neked kell tudnod.

– Nekem?

Közelebb lépett. Hangja melegen csendült, a biztonság érzetével töltötte meg a levegőt. Jelenléte az élet értelmét kapiskálta bennem, egyre derengőbben. Újra föltette a kérdést, az Ő eredendő, legfontosabb kérdését:

– Jó a könyv?

Lenéztem a könyvre (amely ott volt a kezemben, a mutatóujjamra zárva), majd vissza rá.

– Ez életem legjobb könyve.

Ő egészen közel lépett, szinte rálépett a cipőm orrára, és onnan közelről az arcomra lehelt. Lehelete kókuszillatú volt és forró, átnyalábolta a homlokomat, ködöt vont a szemem elé, de a ködön át is végtelen biztonságot nyújtott a hangja:

– Ez a beszéd.

***