A királynő és a sárkányok 2/1. rész

A királyleány, az idősebbek állítása szerint, már a harmincadik nyarat hagyta maga mögött. Ritkán látták mosolyogni. Nem volt ő szomorú, de rengeteget olvasott s ilyenkor komolyan, elmerülten szívta magába az ismereteket. Még akkor is, ha sétára indult, elsősorban a tanultak, vagy az abból adódó gondolatok foglalták el, nem úgy mint más ábrándozó lányok, akik a madarak dalából is szerelmesük üzenetét vélték kihallani. A király leányát alig győzték újabb és újabb tudással. Haja fekete, bőre gyönyörű fehér volt, de gyakran fénylett, mert a világnak ezen a táján többnyire meleg volt. Nevét életének tizedik nyara után kapta. A bolygóról, Tiamatról nevezték el, amelyen az akkori népek éltek s ezért a Tiamate nevet kapta.
A királyi palota tágas termeinek biztonságát kőoszlopok vigyázták. Az ügyes és lelkes mesterek a hatalmas, sziklás hegy belsejébe vájt palota minden helyiségében szemet gyönyörködtető figurákat festettek és faragtak a falakra, de néhol még a mennyezetre is, mintha éppen ezek a virágok s a dús növényzet védené az ott lakókat. A hálóterem mennyezetére viszont maga a csillagos ég és az egyik hold volt felfestve. Éppen úgy, ahogyan azt éjfélkor látná a szemlélődő.
A palotához a hegy oldalába vésett, keskeny, kanyargós utacskát képező, megszámlálhatatlanul sok lépcsőfok vezetett föl. Ha az emberek a hegy lábánál elterülő városban találkoztak az ott lent gyakran sétáló öregedő királlyal vagy gyönyörű leányával, fejükben egy pillanatra átsuhant a gondolat: \”vajon mikor indulhattak el föntről, vagy hogyan tudhat a már nehezen járó király visszamenni olyan magasba ezen a végtelenül hosszú lépcsőn?\” Még azok az Öregek is, akik a Tanács tagjai voltak, csupán annyit tudtak erről, hogy amikor őket a palotába hívják, egy eldugott barlangban, valami egészen jelentéktelen kis ajtó mögött beléptek egy szobába, ahonnan egy perccel később fönt, magának a királynak fogadótermében találták magukat. Szép idő esetén a fönti ablaknyílásokból hihetetlen távolságra lehetett ellátni. Hogy hogyan lehetséges egy ajtó mögül ilyen rövid idő alatt ennyire magasra jutni, azt a Tanács \”beavatott\” tagjai közül egy sem értette meg soha. Valójában számukra ez nem is volt olyan fontos. Ha ezzel a csodálatos szobával kapcsolatban valaha, valaki kérdést tett föl, az senki más nem volt, mint a király akkor még fiatal leánya, Tiamate.
Ennek a szállító eszköznek legelső használatakor ismert meg egy igen formás, szőke ifjút, akinek, Tiamate érezte ezt, köze lehetett a szoba működéséhez vagy megépítéséhez. Elég volt ez az egyetlen, rövidke ideig tartó út fel a palotához és a leány tudta, most azonnal cselekednie kell. Hirtelen a férfi fülébe súgta:
─ Próbálj megkeresni… valahogyan! ─ Tekintete mintha segítségért kiáltott volna. Pedig többet nem mondhatott, mert az ajtó kitárult s ő máris a palotában, apja oldalán lépdelt. Csak lopva leshetett hátra, amikor rémületére megértette: az ismeretlen nem követi őket. Ó, ha tudta volna, hogy a férfi nem ismerte a Birodalomban használt nyelvet. Szerencsére azonban a leány tekintete, izgatott hangja nem szorult a legkisebb magyarázatra sem. A mozgó szoba ajtaja becsukódot. Tiamatenak mégis maradt valami halvány reménye egy későbbi viszontlátásra, mert egy röpke pillanatra még láthatta, amint az ifjú elmosolyodva és értően bólint. Ezután még fájóan sokáig nem találkoztak.
Elfelejteni azonban már sehogy sem tudta.

A lakosztály sok apró ablakkal tekintett egyik oldalról többnyire a végtelen nagy víz, másik oldalról pedig a hegyláncokkal körbeölelt, növények és színpompás virágok borította birodalom egyik szélső határvidéke felé. Épp úgy, mint magason fölöttük, a távoli hegyeknek is hófödte csúcsai voltak. A sok hegy ölén elterülő birodalom széles, gőzölgő, zöld lankái és völgyei bőségesen ellátták eleséggel azt a boldog népet, amelynek fiai, lányai időről időre elhozták s letették ajándékaikat a palotához vezető lépcső mellett, ahol egy mindig hűvös barlangban alkalmas kosarakat, kamrákat találhattak ezeknek tárolásához. Nem volt ott őrség, mert nem volt ellenség sem. Ki akart volna itt bármiféle rosszat azoknak, akik újra és újra kigondolták, eltervezték és valósággá váltották e hatalmas nép békéjét, boldog életét?
Az akkoriban Nyugvóháznak nevezett hálóteremből egyetlen hatölnyi széles, ovális nyílás engedte látni az alatta mélyen lent elterpeszkedő végtelen vizet, amint a távolban összeölelkezik a többnyire kék éggel. Innen balra jól látszott a vakítóan csillámló, fehér, parti homok, ahová hullámok futottak ki, ha a szél megkergette őket. Ha vihar vagy zápor próbált betörni ezen vagy a többi ablaknyíláson, hogy megóvja a palota szobáinak vagy hálótermeinek lakóit, átlátszó, de erős táblák ereszkedtek le. Hogy ezeket ki eresztette le? Nem kérdezte senki. És senki nem ismerte ennek anyagát sem, de ez nem is érdekelt senkit. Erről is: egyedül a mindig kiváncsi királyleány tette föl egyszer a meglepő kérdést: \”miből van ez? Hiszen kemény s mi mégis átlátunk rajta.\” \”Kaptuk. Tőlük\” ─ mutatott a magasba az egyik asszony, aki az ételt szokta behozni.
Tiamatenak erről is az egykor látott szőke ifjú jutott eszébe. Tudta jól, kikre gondolt az asszony. Tudta, mert apja is, az Öreg Király, minden fontosat elmondott neki már csak azért is, mert érezte, közeleg a vég és akkor leánya lesz az, akinek tudnia kell folytatni azt a sok felelősséggel járó munkát, amit ő és az előző királyok olyan szeretettel és, ha kellett, kemény szigorral végeztek.

Kislány kora óta járta a Birodalmat. Annak szinte minden szegletében megfordult. Sokan azt sem tudták, hogy kinek a fejét simogatják szeretettel, miközben kísérői és a beavatott helyi vezetők féltve figyelték, nehogy baja essék. Ezek tudták csak, hogy az uralkodó leánykájáról, a majdani királynő biztonságáról volt szó. Megmutatták neki, hogyan vetik el a magot, hogy aztán az hogyan kel ki és szökken szárba. Nem halmozták el csillogó csecsebecsékkel, felesleges ajándékokkal, hanem inkább tudást, ismereteket adtak neki: tiszteletük jeléül. Járt számtalan kis településen lent a néha melegtől gőzölgő völgyekben, vagy a hatalmas hegyek lábainál, de ragaszkodott ahhoz is, hogy megérezze, milyen is ott fönt, az állandóan hóval vagy jéggel borított hegycsúcsok közelében, ahol végül már-már levegő után kellett kapkodnia. Még erre is magyarázatot kért: \”miért? Hát itt miért nincs levegő?\” Akkor tudta meg azt is, hogy ezek a végtelenbe magasló hegyláncok, amelyeknek csúcsait is legfeljebb egyszer-egyszer, nagyon tiszta időben láthatta, nem csak gyönyörűek, hanem éppen ezek képezik a Birodalom természetalkotta határvonalát is kezdve messze bent a nagy vízből kimagasodó hegycsúcsoktól majdnem egészen messze, távol, a sárkányok földjének sűrü erdőkkel borított vidékéig, ahol a határ vonala újra lekanyarodik a vízparthoz és még tovább, be a hullámok közé. Valójában csak a Birodalom eme két szélső pontján fenyegthetett annak veszélye, hogy idegenek zavarják meg a Birodalom békéjét.
─ És ki vigyáz ránk ezen a két, egymástól annyira távoli ponton? Mert hiszen ez a Birodalom két széle, ahol védtelenek vagyunk…─ Szeme választ várva nézett körül a jelenlévőkön, mert pár pillanatig senki nem vállalkozott magyarázatot adni. Végül egy fiatal szőke, kékszemű férfi lépett elő a tanácstalanul egymásra bámulók egyik hátsóbb sorából. Csak mutogatni tudott, de mosolygott. Szájára tette kezét, majd széttárta karjait. A király leánya azonnal ráismert és igen igyekezett, nehogy ott essen össze teljesen magatehetetlen annyi ismeretlen előtt. Valaki közelebb lépett a válaszra váróhoz és fölfelé mutatott:
─ Ez az ifjú onnan, arról a bolygóról jött. A Kék Bolygóról. Nem tudja a mi beszédünket, de sokat megért belőle.
A szőke idegen leguggolt és ujjával a homokban pillanatok alatt fölvázolta a Birodalom elnagyolt alakját: a határokat és a hosszú, kanyargó partvonalat, különösen kihangsúlyozva azokat a pontokat, ahol a határvonal két vége eléri a nagy vizet. Megnyugtató mozdulatokkal jelezte, hogy ha ezeken a határvégeken zavar támad, akkor… és itt mérges arccal jelezte, mit kapnak a betolakodók. Erre Tiamate lassan elmosolyodott és alig észrevehetően meghajtotta a fejét.

Persze voltak idők, amikor már nagyobbacska lánnyá érett, hogy élénk természete miatt nem kevés gondot okozott királyi szüleinek és nevelőinek, különösen amikor megakadt a szeme egy-egy jóalkatú ifjún. Nem értette, miért féltik, miért igyekeznek óvni őt? Talán nehogy meggondolatlan kalandra adja a fejét? Édesanyja szavait inkább felesleges féltésnek, mint jogos oltalomnak tartotta. A sok tanulás során azonban hamarosan megértette azt is, hogy őrá komoly feladatok várnak s igen nagy felelőtlenség lenne, ha valamelyik ifjú szép szeméért, mosolyáért ezeknek a feladatoknak elvégzését végül másra kellene bízni. Azt pedig egyedül csak ő tudhatta, hogy felsorakozhatna egy egész sereg szép, fiatal férfi, ő akkor is szakadatlanul arról a szőke, kékszemű ifjúról ábrándozna, akinek mosolyát, bíztató bólintását nem moshatta el a feledés. Amikor tehát a szőke ismerős lerajzolta megnyugtató vonalait a homokba, úgy elvegyült az ott állók sorai között, hogy a leány majdnem felsikoltott. Az ezt követő néhány napot szinte álmatlanul töltötte. Ám egy reggel ott állt ágya mellett a szőke ifjú és szerelmesen suttogott hozzá. Bár a királyleány számára minden szó érthetetlen volt, mégis szívszorító szerelem áradt a férfi ajkairól, ami arra kényszerítette a leányt, hogy hívogatón, boldagan tárja szét karjait…

A rengeteg \”miért?\” végig kísérte a mindennapjait és szüntelen válaszokra várt. Meg is tanította sokmindenre, amely végül összeállt és egy szokatlanul nagy tudássá vált, amelyen ámultak az öregek. Ámultak és végül meghajoltak előtte…
Nem a várható rangja miatt. A tudását csadálták. Idővel azt is megértette, hogy a sok-sok ember mosolya és szeretete nem csupán alázat és kedvesség, hanem maga az Élet, az előző királyok, nem utolsósorban apja kitartó munkájának nagyrabecsülése.
─ Mi már tudjuk ─ szólt az Öregek Tanácsának legidősebbje ─, hogy aki sokat tanul, az rákényszeríti magát arra, hogy még többet fejtsen meg a körülötte pezsgő életről, a természetről és… nos, a miértekről. Olvas, tanul, tanul, olvas.
Király-apja szomorkodva jegyezte meg:
─ Ez a leány egyre tanul, mintha az olvasás lenne egyetlen szerelme. Életéből szinte teljesen kimaradt az igazi gyermekkor. Pedig milyen szép. Még szép, pedig már múlik az idő.
─ Csak nem attól félsz, hogy nem tetszik az ifjú férfiaknak? ─ kérdezte egy másik tagja a Tanácsnak.
─ Attól bizony én nem félek, de talán meg sem merik szólítani…
Ebben a pillanatban valahol mögöttük egy szomszéd terem felől halk kacaj lepte meg a Tanács tagjait. Mire az Öregek megfordultak, már csak egy ellibbenő kendőt láthattak, majd valahonnan még távolabbról egy újabb, de akkor már cseppet sem fékezett boldog kacaj visszhangzott.

Tiamate, a királyleány terebélyes ágyát jobbról és balról a menyezetről a földig lehulló két vastag függöny határolta. Ha azonban a párnáján reggelente felnyitotta a szemét és előre nézett, a lábánál libegő függöny átszűrte hozzá az égi fényt, a fényt, amely arra volt hivatott, hogy figyelmeztesse: az új nap újabb élményekkel, újabb ismeretekkel lepheti meg s ezeket nem szabad ágyában lustálkodva elmulasztani vagy nem észrevenni. Az ébredés perceit mindennél többre tartotta, hiszen minden jó, minden szeretet onnan kintről, a Fényből érkezett feléje. Gyakran jutott eszébe apja aggodalma, hogy talán az ifjak észre sem veszik leányát. Ilyenkor kéjes mozdulatokkal fogadva forgolódott s csodálta a kintről érkező látványt, mert a fény legtöbbször elküldte hozzá azt is, akit legszívesebben este várt volna olyan tűzzel testében, amellyel még senki mást nem ajándékozott meg. Soha. Soha. Egyetlen egyszer sem. Pedig a nevét sem tudta látogatójának, akinél senki sem lehet kedvesebb, gyengédebb, megértőbb; halkszavú, s bár érthetetlen, hanglejtése mégis kifejezi mindazt, amit ő hallani vágyott. A leendő királynő színte már esdekelve, de szó nélkül kérte: mondja, csak mondja, mondja. Ne legyen vége. Beszédének dallamából ő mindent megért. Símogassa. Hosszan, végig az egész testét, ott, ahol a legjobban szereti, mert akkor mindkettejük bőre kinedvesedik, sikamlóssá válik és illatozni kezd (hahhh, micsoda világból származhatnak ilyen illatok?) \”és te, csak te tudod, ismered a vágyamat, hogy szégyenkezés nélkül neked adjam féltve örzött örömömet a kiáltásaimmal, sikolyaimmal együtt; nem bánom, ha látod boldogságomat. Kitárom neked, hogy bekebelezhesselek, hogy te is érezhesd azt a forróságot, amit néha alig tudunk elviselni. Te miért nem kiáltasz? Miért? Vagy a mosolyodat, sóhajtásodat köszönetként vegyem, mint egy-egy ajándékot tőled, a látogató Idegen elismerése, öröme, köszönete és simítása ez…?\”
Senki nem tudhatta, hogy a reggeli fény érkeztével a királynő kibontakozott vékonyka lepléből, felkelt, félrelibbentette a függönyt és szinte odatáncolt a szélesre kivájt nyíláshoz. Élvezte a testét simogató langyos szellőt. Innen, ameddig a szem ellátott, csak a kék, távolabb a türkisz bűvölte el minden reggel. Néha madarak pihentek meg ott és meglepődve nézték a tágas termet s a leányt, aki soha nem mozdult támadólag, hanem rájuk mosolygott és kedves hangon becézte őket. A nagy vizet s a fényt vágyakozva csodálta, hogy jöjjön, jöjjön a kedves ismeretlen onnan a fényből, az, aki egyszerűen fogva tartotta, táplálékává vált; függött tőle, de nem megalázkodva. Felkínálta neki mindazt, amit gömbölyű idomai, haja, combjának göndör díszei jelentettek a látogatónak. S ha egyszer ez az ifjú gyengéden rátette kezét és lassan megsimogatta, nem volt ok, nem volt hatalom vagy valami hivatali kényszerhelyzet, hogy ne kínálja neki, hová várja lassan, óvatosan, de teljesen: magát adta szívesen, dobogó szívvel, felgyorsult sóhajokkal jelezve válaszait az idegen megérthetetlen, de megfejthető, lágy hangjára.

─ Gyere hozzám, ülj ide fekhelyem mellé ─ hívta magához az apja egy napon, amikor már igen idős és minden addiginál gyengébb volt. ─ Hamarosan te leszel a királynő.
─ Ugyan! Apám…
─ Tudod, kedvesem, az én időm elfogyóban van. A legtudósabbak sem tudnak már segíteni rajtam. Pedig láthatod…
─ Drága apám, ne mondjon ilyeneket, hiszen tudja, mennyien jönnek s biztosan segítenek…
─ Jönnek, gyermekem, de az én életemben igen sokszor változtak az évszakok. Jönnek, megpróbálnak mindent s ezért én hálás vagyok nekik. Éppen róluk szeretném elmondani neked, amit fontosnak tartok. A Fényből, a magasból jönnek ők s nekünk mindig is csak jót akartak, minket mindenben segítettek. Valaha régen ők tanították meg nekünk, hogyan lehet jobban megművelni a földet. Nálunk ismeretlen gyümölcsök és hasznos növények magvait hozták el és segítettek azok termesztésében. Azt is elmondták, hogyan kell tisztán tartani vizeinket, valamint saját testünket, mert ez fontos az egészségünk miatt. Az olvasás és írás tudományát is tőlük kaptuk, meg a palackba zárt fényt, hogy lássunk akkor is, amikor már leszállt az éji sötét, de tüzet nem akarunk gyujtani. Azt is tudnod kell, hogy vérük már a régi idők óta jótékonyan keveredik fiaink, asszonyaink vérével. ─ A király kimerülten sóhajtott, de aztán halkan folytatta tovább: ─ Már elődömet, az Öreg Királyt is ellátták a népe irányításához kellő tanácsokkal és ismeretekkel. Segítettek, ha nehezebb helyzetben tanácsot kért tőlük. Ezért, hiszen láthatod, országunkban mindenki boldog és semmiben sem szenved hiányt. Miután kikértem a Tanács véleményét, megengedtem nekik, hogy letelepedjenek nálunk, mivel ott kint, az ő hazájukban már nincs maradásuk. Befogadtam őket, hogy velünk éljenek. A gyümölcsökön kívül számtalan hasznos növény is kivirágzott már itt, a mi földjeinken. Ezekből gyógyírt lehet főzni, némelyikből pedig finom kelméket készítenek, azokból pedig ruhákat varrhatunk. Láttad-e már, amint csillogó hajóikon a légben lebegnek? De száguldani is tudnak azokkal. Engem elvittek egyszer egy ilyen utazásra. Láthattam, hogy mi is egy bolygón élünk, amelyet nem tart semmi. Gömbölyű és a Nagy Világban lebeg.
─ Lebeg? Kering ─ mosolyodott el a lány, mire apja nevetni akart, de túl gyenge volt hozzá, így csak köhintett és a fejét csóválta.
─ Nos, a mi bolygónkat hatalmas vizek és szigetek borítják. Vannak területek, amelyek olyan fehérek, mint a mi legmagasabb hegyecsúcsaink, de vannak, amelyek szinte gőzölögnek a nagy hőségtől. Olyan azonban nem sok van, mint a mi kedves birodalmunk…
─ Drága apám, mondd, kik ők valójában? Hol élnek? Mit jelent, hogy a Fényből, hogy onnan kintről jönnek?
─ Nos, biztosan vannak, akik ezt jobban el tudnák mondani neked, mert magam is úgy érzem, nem tudok mindent a népről, akiket birodalmunkba fogadtam. Mégis meggyőződésem, hogy nem csalódunk bennük. Egy másik bolygóról jöttek. Ez mindig a legelső az esti égbolton, amely megjelenik.
─ Hiszen az szörnyen messze van. Nálunk is közelebb a legfényesebbhez…
─ Messze. És a mi bolygónk az egyetlen, ahol élni tudnának. Az ő bolygójukon már nincs erre lehetőség. Mélyen kikapart barlangokba kényszerültek és sokan még ma is ott laknak, mert a kinti hőség számukra már elviselhetetlen. Sok a beteg… De mint mondtam leányom, ezt majd vagy ők, vagy valaki, aki nálam jobban tudja…
─ Igen, pihenjen, apám. Én mindig sokat kérdezek. Bocsássa meg.
─ Ha éjjel az égre emeled a tekinteted, nézz a legfényesebb csillagra: ott élnek ők. Onnan költöznek most hozzánk.
─ Drága apám, az a Kék Bolygó…
─ Hogyan? Te ezt tudod?
─ Ó, kedves, drága atyám! Tudod jól, milyen sokat olvasok én azokról a távoli világokról. Hát valóban onnan jönnek ők? S mindnek kék szeme van. Láttad? Megfigyelted?
─ Hiszen népünk gyermekei között is egyre többet látni, akinek kék a szeme… meg amiket olvasol, az is tőlük van. Nekünk írták le, hogy ne legyünk tudatlanok. Segítettek, hogy megjegyezzük azt, amiről olvastunk, de megismertettek minket a számokkal, megtanítottak számolni is…
─ Atyám, én nagyon szeretem egyiküket. Beszélni sem tudunk egymással, mégis érzem, tudom hogy mit mond, mit gondol, mert látom a szemét és az arcát, mosolyát és kedvességét.
─ Nahát! Ez meglep, ám jól van az, ha szereted, édes gyermekem. A legtöbben tudnak beszélni velünk. Akiről beszélsz, biztosan ő is megtanulja majd, mint ahogyan a többi is megtanulta. Akkor majd érthetőbben elmesélheti neked, miért is kell elhagyniuk saját bolygójukat.

Csupán néhány nap múlt el, amikor az öreg király-atya ráemelte tekintetét aggódó leányára, fáradtan elmosolyodott, azután, mint amikor valaki nagy és hosszadalmas munkát végzett be, hosszat sóhajtott és vékony testéből kiszállott a lélek. A leány-királynő nem sírt, hanem elgondolkozott. Az ő gondja immár, hogy népe továbbra is jól éljen és semmiben ne szenvedjen hiányt. Most látja majd hasznát annak a sok olvasásnak és tudásnak, amit eddigi életében megszerzett. És ezek után az ő gondja lesz tartani a jó kapcsolatot a Kék Bolygóról áttelepülők és a saját népe között. Azután szerelmére gondolt, aki több nap óta nem járt nála. Milyen jó is lenne, ha most egyszerűen átölelhetnék egymást.
Mégegyszer, utoljára, rápillantott apja arcára és elengedte öreg kezét. Elment az odagyülekezett kiszolgálók sorfala előtt. Mind lehajtották fejüket jelezvén: tudomásul vették, hogy a jövőben a királynő felel népéért.

Már másnap siető küldönc jött a Tanácstól, küldönc jött a Tanácstól, ahová fontos ügyben kérték a királynőt. A széles, kövér oszlopokkal díszített teremben már várták a többségében ősz férfiak és nők: a Tanács tagjai. A kisebb-nagyobb palackokba zárt fény világossággal árasztotta el a termet és az összegyülteket. Nem volt itt sok udvariaskodás, mert a formáságokra nem fordítottak figyelmet sem a Tanácsban, sem pedig a birodalom lakói között. Az egymás iránti tisztelet alapvető természete volt a Birodalom lakóinak. Hamarosan mindenki elfoglalta helyét s a királynővel szemben ülő idős férfi kezével jelezte, hogy szót kér.
─ Királynőm, régóta figyeljük értetlenül és rémülettel a falainkon kívülről acsarkodó tűzokádó sárkányokat. Füsttel és dörgéssel, a dörgések helyén pedig nagy pusztítással jár, ha a tüzet úgy irányítják.
─ Én eddig azt hittem, hogy a sárkányokkal csak viccelődők ijesztgetik egymást. No és vannak róluk híreid? ─ kérdezte a királynő. Az ember bólintott:
─ Már jóideje nincs kapcsolatunk velük, mert annak idején azt követelték, hogy ők is szabadon bejárhassanak Birodalmunkba. Azt azonban nem tudták elmondani, milyen haszonnal járna ránknézve, ha erre engedélyt adnánk. Végül rámutattunk a népeink közötti alkati és életszükségleti különbözőségekre, valamint arra, hogy jelenlétük inkább riadalmat keltene a mieink között. Erre hangoskodni kezdtek és azzal fenyegetőztek, hogy ezt még nagyon meg fogjuk bánni.
─ Azt mondod, sokáig nem is hallottunk róluk.
─ Tényleg nem. Mostanában azonban hosszú nyakuk magára a határunkat képező hegyoldalra irányítja tüzét. Ezt a képességüket eddig nem is ismertük. Ezzel megpróbálják falainkat lerombolni. Ha ez sikerülne nekik, akkor birodalmunk igen nagy veszélybe kerülne. Akár milyen erősek is a falak, a végtelenségig nem állhatnak ellent a sárkányoknak. Valamit tennünk kell, hiszen ez nem béke tovább. Félelemben nem élhetünk. Vannak a falakon sokan, akik nagy rémülettel ugyan, de figyelemmel kísérik a sárkányok gonosz viselkedését. Nagy munkával meghosszabbítottuk a hegyoldalt, amely így most a nagy vízben végződik, nehogy megkerülhessék azt. Ò riási munka volt, de ennél többet mit is tehetnének? Ezért elrendeltük, hogy birodalmunk összes falaira még több megfigyelő menjen fel és azonnal jelezzék, ha határainkat komoly veszély fenyegetné. Akik a sárkányokat figyelik, azt üzenik, ideje lenne védekeznünk. Ám nem tudjuk, mivel. Azt sem tudjuk, hogyan. Mi nem vagyunk ellenségeskedésre felkészülve.
─ Én nem gondoltam, hogy ennyire komoly dolgok azok, amiken eddig csak mosolyogtam. Nem is tudom, minek nevezzem a sárkányok viselkedését ─ mondta a királynő és tanácstalanul tárta szét a karját. ─ Soha nem bántottuk őket. Jól tudom? Mi még soha senkit nem bántottunk. Mi azt hittük, a falak jól jelzik, hogy magunk akarunk itt élni a saját birodalmunkban. Ha pedig tényleg veszélyben vagyunk, azt kell mondanom, nem kellett volna ennyire tétlenül néznünk, hogy tűzzel próbálják megrongálni határaink falait.
A Tanács tagjai talán kissé meghökkenve, de bűntudattal hajtották le fejüket. Meg kell hagyni, a királynőnek igaza van.
─ Nos ─ válaszolt végül a Tanács embere ─, úgy gondoljuk, hogy egyszerű megfigyeléssel a sárkányok forrongó mérgét tényleg nem tudjuk csillapítani. Tennünk kell tehát valamit, méghozzá minél előbb. A Tanács tagjai szerint, királynőm, talán a leghelyesebb lenne, ha a fény gyermekeitől kérnénk tanácsot.
─ Helyesen gondolkoztok! ─ kiáltott a királynő és sokak meglepetésére a boldogságtól szinte sugárzott a szeme. Senki nem értette, miért. ─ Kérlek, beszélj a követükkel, hogy szívesen találkoznék vele. Vele ─ tette hozzá ─ vagy valakivel. Valakivel, akit ő erre kijelöl.
─ Meglesz, királynőm ─ szólt az ősz ember és felállt. A Tanács többi tagja is ezt tette, majd röviden meghajoltak és távoztak.
A királynőt két fiatal leány követte nyugvóházába, ahol a gondos kézmosás után már hozták is a vacsoráját. Az ételt velük együtt fogyasztotta el. A királynő arcán ezalkalommal látható volt, hogy nem is figyeli a fenséges ízeket. Gondolatai valahol nagyon távol jártak. Az esti fürdés után odament a falba vágott ovális nyíláshoz s az eget kémlelte. A Kék Bolygót nem volt nehéz megtalálnia, hiszen az a legfényesebb csillag az égen. Azután nézte egy ideig a hatalmas víz felszínén rezgő egyik hold fényét. Igen ritka eset volt, ha mindkét holdat egyszerre lehetett látni, mivel az egyik gyorsabban keringett, mint társa. Ez, a kisebbik, olyan fényesen világított, hogy a királynő leeresztette az ágy végénél a függönyt és csak azután feküdt le. Nehezen jött álom a szemére. Apjára gondolt és saját feladataira. Azután hol a sárkányok, hol pedig kedvese jutott eszébe. Aggódni kezdett, nem történt-e valami baja a távolról jött szőke idegennek. Talán éppen a sárkányok? Már nem is tudta elképzelni az életet simogatása, csodálatosan megérthető különös suttogása nélkül. Álmában többször látta őt, de a gyakori felriadást mindig csalódás követte. Egyik ilyen álmából ébredve reménykedve nyitotta fel szemét. Korán volt még. A lábánál lágyan lebegő függönyön keresztül látszott már, hogy odakint világosodik és új nap kezdődik. Csalódottan mosolyodott el és egy kis idő után újra elszenderült. Az álom ezalkalommal sem váratott magára. Az ifjú megjelent, beröppent onnan, ahol a fény jött a nagy és végtelen víz felől. Megérintette a vágyakozó leányt és így szólította:
─ Kedves. Szerelmem. Kedvesem. Ébredj…
A királynő még álmában is jól tudta, hogy ez nem valóság. Ám az ifjú egyre szólongotta:
─ Kedvesem, itt vagyok…
Az álmodó tudata megértette, hogy valami hihetetlen történik. Szemét nem nyitotta fel. Várt. Egyszercsak simogatást érzett az arcán és meztelen vállán, haján, karján s újra hallotta a szót. Kimondva. Érthetően:
─ Kedvesem. Szerelmem…
A leány elmosolyodott és most sem nyitva ki a szemét két karját nyujtotta ölelésre, amelyet máris viszonzott két erős kar. Egyszerre mondták ki:
─ Kedvesem…
Ezalkalommal az ifjú tovább maradt, mint máskor. Ez volt az első igazi beszélgetésük. A királynő legelőször azt tudakolta, miként lehetséges, hogy szerelme beszélni tud hozzá olyan jól, mintha azon nevelkedett volna. Újra és újra hallani akarta, amint az ifjú a fülébe súgja úgy, hogy leheletét is érezze: \”kedvesem\”. És a királynőnek még rengeteg kérdése volt. Megköszönte, hogy a távoli Kék Bolygó gyermekei annyi segítséget nyujtottak apjának, meg a korábbi királyoknak és a Birodalom lakóinak. Az ifjú pedig elmondta, hogy rövidesen hatalmas lebegő városokkal költöznek át hozzájuk és azokkal elhelyezkednek majd a Birodalom határvidékein, vagy ritkábban lakott területein. Megigérte, hogy az első várost hamarosan megmutatja kívül és belül is, hiszen ha valakinek, kedvesének igazán látnia kell, milyenek, mivel ezeknek a jövőben rendszeres látogatója lesz. Arról pedig hosszan beszámolt, hogy a király még régebben megengedte, hogy birodalmába költözzenek. Nagyon remélte, hogy kedvese, aki közben a Birodalom királynője lett, nem másítja meg apja döntését. Próbáltak ők letelepedésükhöz alkalmas területet találni, de akármerre jártak, mindenütt gonoszokkal, harcos, számító, gyanakvó vagy tudatlan népekkel találkoztak, akikkel nem lehetett jószomszédságban élni. Soha nem lett volna nyugalmuk. Ez volt az egyetlen, a Birodalom, ahol teljes a béke és mindenki boldogan él. Költözködésük oka kényszerűség, mert a Kék Bolygón már olyan szörnyen meleg van, hogy igencsak régóta mélyen a felszín alatt kellett élniük.
─ Hallottam erről a hőségről. Mi okozhatta ezt?
─ Ó, kedvesem. Minden bizonnyal elődeink mohósága. Büszkék voltak. Azt gondolták, leigázhatják a természetet. Hatalmas erdőket vágtak ki, folyóknak szabtak más medret. Tényleg sikerült leigázni a természetet. Csakhogy ezt a természet megbosszulta. Eleinte soha nem ismert viharok, esőzések keserítették meg életünket, majd rengett alattunk, megrepedezett a talaj, épületek omlottak össze. Azután egyre több vulkán tört ki. Gyakran füstfelhő takarta el a nap fényét s ilyenkor szörnyen lehűlt körülöttünk a világ. Mindennapi életünk teljesen megváltozott. Az évszakokat gyakran nehéz volt megkülönböztetni. Ami azonban a legveszélyesebb volt, az a teljes felmelegedés. Mélyen le kellett ásni magunkat és szerkezetekkel hűteni környezetünket. Lebegő városainkat pedig, amelyeken ide költözünk, hosszú, kitartó munkával messze kint, távol bolygójuktól kellett megépítenünk. Még éjszaka is csak jól szigetelt alkalmatosságaikkal tudtunk kiröppenni a magasba, ha az építkezés úgy kívánta. Rengetegen vesztették életüket… Hiszen éppen ezért kényszerülünk átköltözni egy másik bolygóra. Ide, hozzátok.
Az ifjú elmosolyodott:
─ Elviszlek és megmutatom egész birodalmadat, de a Birodalmon kívülre is elrepülhetünk, ha van kedved hozzá. Láthatod majd, hogy hozzátok képest milyen elmaradottak a többi népek. Hiszen életük harcokkal és betegségekkel teli szenvedés. Éheznek és kitalált, nemlétező istenek segítségében, csodákban reménykednek. Nem élet az. Nem. Mi pedig olyan magason repülünk majd, ahol nem érhetnek el a gonosz népek primitív fegyverei.
Ezt hallva a királynő hirtelen gondterhelten tekintett az ifjúra és erősen megfogta a kezét.
─ Mesélt nektek atyám a gonosz sárkányokról? Tegnap a Tanácsban is róluk beszéltünk. Hosszú nyakú sárkányok ezek, amelyek a birodalom falain túlról tüzet okádnak felénk. Néhány emberünk felmerészkedett a falra és azok mesélték, amit láttak. El nem tudtam képzelni… Gyíkok is…
─ Követünk elmondta nekem, hogy beszélni akartál vele, bár ő már közeledik, de még útban van idefelé a legutolsó lebegő városon, ezért engem küldött hozzád. ─ A királynő hálát és melegséget érzett. Megölelték egymást. Az ifjú folytatta:
─ Nem a sárkányok okádják a tüzet kedvesem, hanem gonosz szerszámok. Pusztító, gyilkos szerkezetek, amelyeket az ott élő népek építettek és ők is irányítanak. Igérem, hogy mi hamarosan végleg az összeset megbénítjuk. Máris elhallgattattuk a falhoz legközelebb állókat. Nagy a káosz közöttük. A mieink még a mai napon békét teremtenek. Remélem, örökre elvettük a támadók harci kedvét. Nem tudhatták mire vélni, hogy tűzokádó szerszámaik mind elromlottak. Össze-vissza görbültek, majd végül elolvadtak, mint melegben a jég. Láttuk már. A birodalmat övező falnak a nagy víz felöli, meghosszabbított végét eléggé megrongálták. Gondolom, ott akartak a Birodalomba beözönleni. Ezt nem engedhettük.
─ De hiszen ez szörnyű! ─ mondta a királynő. ─ Miért jó nekik, ha nekünk fájdalmat, halált okoznak?
─ Nekik nincs olyan gazdag, békés életük, mint a te népednek. Náluk a munka sem magától értetődően fontos. Inkább a mások munkájának gyümölcsét akarják elvenni erőszakkal ahelyett, hogy ők dolgoznának meg érte. Ezek egymással szemben is gonoszak. Hallottam, hogy embereitek már hozzá is fogtak a károk kijavításához…
─ A falnál? Igen, csakhát ott nagy veszélyben vannak!
─ Ott most már semmi bajuk nem eshet.
─ Miért vagy ebben annyira biztos? Hátha hoznak oda újabb sárkányokat… vagyis szerszámokat…
─ Éppen időben érkezett meg az első lebegő városunk is, amely szándékosan a gonoszok fölött állt meg s azóta is ott lebeg. Ez akkora riadalmat okozott soraikban, hogy most a fal közelébe se mernek jönni.
─ Azt mondod, lebegő város? ─ mosolygott hitetlenkedve a királynő. Eddig azt hitte, kedvese csak képletesen fejezi ki magát, hogy neki, a tanulatlannak vélt asszonynak így segítsen felfogni a különös látványt. Erre az ifjú odahívta őt az ovális nyíláshoz és a nagy víz fölött a szárazföld felé mutatott. A királynő nem hitt a szemének. Hátrált és szinte beleolvadt a mögötte álló ifjú karjaiba, ahogyan az átölelte elámuló szerelmesét. Első pillanatban azt hitte, hogy egy újabb hegy emelkedett a víz és az ellenséges szomszéd-nép erdői fölé, de azután meglátta, hogy az a hatalmas ott lebeg fent és sötét árnyékba borítja a gyíkok földjét és mindent, ami alatta elterül. Á m amikor első ámulatából felocsúdott, még egy meglepetés várta. Az ovális nyílástól jobbra kint a semmiben a fal mellett látott egy ladikot… illetve azt sem tudta, hogyan is nevezze azt. Nem tartotta semmi. Mégis lebegett. Az ifjú melléje lépett és rámosolygott:
─ Soha nem kérdezted, hogyan jövök én be hozzád.
─ Mert mindenki úgy emlegette népeteket, hogy \”ők, akik a fényből jönnek\”. Hát te talán ezen jöttél?
─ Igen.
─ Mindig? ─ és ekkor már jóízűen, hosszasan kacagott.
─ Hát persze. Hiszen nincsenek szárnyaim, mint a madaraknak.
Megint átfogta a királynő vállát és kissé hátrébb húzta. Majdnem az ágya végéig, ahol az a vékony függöny hullott le a mennyezetről. Miközben hátráltak, az, amit a királynő az imént magában ladiknak nevezett, hangtalanul és lassan belibegett az ovális nyíláson. Akkor figyelt fel rá, hogy az ifjú kezében van valami. Kisebb büszkeséggel állapította meg, hogy annyira már tényleg nem tudatlan. Látja ő. Hogy is ne látná: szerelmese ezzel a kis, tenyérbe illő kazettával irányítja a lebegő ladikot.
─ Mi a neve ennek a lebegő…?
─ Suhanó. Ezzel bármilyen magasan vagyunk is a levegőben, meg lehet állni, de szörnyű gyorsan is lehet repülni ─ mondta az ifjú s a királynő kisebb ijedelmére feltárta annak legközelebbi ajtaját. Kedvese megilletődötten nézett rá, de az ajánlatot nem lehetett félreérteni.
─ Ezentúl, bár a mi segítségünkkel, ti is tudtok majd repülni, ha hosszabb útra szeretnétek indulni.
─ Tényleg? ─ ujjongott a királynő.
─ Tessék. Ülj be. Oda.
A királynő kitekintett a hatalmas víz fölé, majd a kék égre és inkább még egy lépést hátrált. Az ifjú bátorítóan megsimította a hátát. Hogy példával bátorítsa kedvesét, először ő foglalt el egy helyet, azután kinyujtotta a kezét, hogy jelezze: nem indul el egyedül. Egy kis időbe telt, de a királynő nem hihette, hogy az ifjú rosszat akar neki. Maga is beült kedvese mellé. Mögötte a vastag ajtó nesztelenül csukódott be. Látta, hogyan köti magát az ülésbe az ifjú, így ő is magára vette a két övet. Hirtelen arra gondolt, micsoda riadalom lenne a palotában, ha távollétében nem találnák nyugvóházában. Azt hihetnék, hogy átmászott és kiesett az ovális nyíláson. Persze ─ gondolta ─ miért is keresnék, különösen most, hogy a fény népe elhallgattatta a gonosz szerszámokat. Hogyan is hihették ők, hogy azok sárkányok? Talán el is pirult szégyenében. \”Hát ezért olvasok én olyan sokat?\” ─ korholta önmagát. Azután érezte, hogy a ladik, vagyis a suhanó eleje megindul és átúszik az ovális nyíláson. A következő pillanatban már csak a hatalmas vízet látta messze lent a mélyben. Ettől hatalmasat lélegzett és befogta a szemét. Nem száguldottak. Az ifjú lassan, óvatosan, kedvese miatt kíméletesen fordította meg a suhanót úgy, hogy most szembe kerülhettek a hálóterem ovális ablaknyílásával. Így, hátráltak el a hegy oldalától, miközben a királynő egyre világosabban láthatta, hogy palotája alatt milyen messze lent van a víz, fölötte pedig hatalmasan, a felhőkig tornyosul a hegy. Ahogyan távolodtak, az ovális nyílás már egészen kicsi lett. Az ifjú fokozatosan gyorsított s közben egyre emelkedtek. A királynő újra nagyot lélegzett. Szokatlan és ismeretlen volt gyomrában ez az érzés. Talán meg is ijedt egy kicsit, de kedvesének mosolya megértette vele, hogy feleslegesen aggódik. Egy idő után már átláttak a hegy hófedte csúcsai fölött, de még magasabbra tartottak, ahonnan a királynő nem titkolt ámulattal nézte azt, amit a Birodalomból még sohasem láthatott. Az ifjú elfordította a suhanót.
─ Még ne ─ kérte elragadtatva a királynő. ─ Kérlek, hadd nézzem még egy kicsit. Itt élünk mi. Hát nem csodálatos ez?
Arca ragyogott a büszkeségtől és a látvány gyönyörűségétől. Azután lassan jobbra fordultak úgy, hogy a lebegő város most éppen előttük, velük egy magasságban egészen megdöbbentően hatott a királynőre. Maga is meglepődött, hogy azt nem a tudatlan szemlélő ámulatával nézi, hanem inkább egyfajta büszkeséggel. Hiszen ő világosan átérezte, hogy mindez abban a birodalomban történik, amelynek sorsa, jövője most az ő kezében nyugszik. Még akkor is, ha ebben kedvesének népe segíti. És, mint hallotta, még több ilyen lebegő város tart feléjük. Ki mer majd akkor ellenük fordulni? Ezek itt? Ott lent? Ezek, akiket a fény gyermekei egyszerűen csak leintettek? Legközelebb talán már az ő közvetlen… kérésére…?
Elindultak a város felé, amely most szinte teljes egészében az ellenséges szomszéd gyíkok területe fölött teljesen beárnyékolta annak a birodalomhoz legközelebb fekvő területeit. Csend volt. Semmi haragos tűzokádás.
─ Sajnos ─ folytatta az ifjú ─, ezen az első városon többnyire betegeket hoztunk, mert sürgős segítségre szorultak. Szerencsére többségük már gyógyulófélben van köszönhetően ennek a csodálatosan tiszta levegőnek, amely itt nálatok van. Magam is rászorultam egy felerősítő kezelésre, ezért nem jöhettem el hozzád… közben tanultam, hogy végre beszélnhessek veled…
─ Aminek én nagyon örülök ─ mondta a királynő, majd boldogan ölelte át kedvesét. ─ Örülök, hogy újra itt vagy…
─ Mielőtt megmutatom az első városunkat ─ tért vissza a tárgyra a \”képviselő\” ─, vess egy pillantást azokra, akik megpróbálták lerombolni birodalmatok határát.
─ Na, ez aztán tényleg érdekel ─ szólt lelkesen a királynő, de máris megrémült, mert a suhanó szinte zuhanva közeledett a határ-fal megrongált részéhez, vagyis az ellenséges birodalom és a lebegő város között közelített a talaj fölé, ahol azután néhány ölnyi magasságban megállapodott. Néha mozdult csak el álló-lebegő helyzetéből.
─ Látod ─ szólt az ifjú ─, embereid már javítják is a falat. Senki nem zavarja őket. Gyorsan elkészülnek a munkával, mert láthatod, suhanóinkkal szállítjuk nekik a nehéz köveket. Azt is megmutattuk a dolgozóknak, hogyan keverhetnek habarcsot, amely erősen össze is tartja ezeket a köveket. Most azonban nézzük meg az ellenséget…
─ De hiszen…
─ Kedvesem, ne aggódj. A te biztonságod nekem drága. Nem viszlek és nem vinnélek olyan helyre, ahol veszély fenyegetné életedet. A kettőnk életét.
─ Dehát mifélék ezek? ─ kérdezte ijedten a királynő, amikor már közelebbről láthatta az ellenséges nép egy kisebb csoportját. Elfordított madárfejükből csak az egyik tágra nyílt szem figyelte a közeledő suhanót. Testük hat-nyolc láb hosszú volt. Groteszk látvány nyujtott, hiszen mindegyikük hátát valamiféle cifrán színezett ruha borította, míg lábaik és fejük, hátul pedig a rövid, de igen erőteljes farok meztelenül maradt. Utóbbi mindegyik mögött idegesen söpörte a földet. A két látogató figyelmét nem kerülhette el, hogy a madárfejűek egyike mondott valamit a többinek és, mint aki megadja magát, egyszerűen elterült a földön. Példáját minden társa követte.
─ Ez azt jelenti, hogy nincsenek ellenséges szándékaik. Persze ezeknek nem szabad hinni. Minden igéretük mögött titkolt szándék bújik meg. Valójában nagyon boldogan szorongatnának agyon minket, ha a karmaik közé kerülnénk. Láthatóan elég erősek is hozzá.
─ Miféle népek ezek? ─ kérdezte a királynő ─, cseppet sem hasonlítanak ránk. Legfeljebb annyiban, hogy ruhát viselnek. A fejük meg, mint egy mádáré. Undorítóan sárga és ijesztő, kampós a csőrük. Ott távolabb, látod? Négy lábon milyen gyorsan siklanak előre, de a két hátsó lábukon is tudnak járni, hiszen farkukon jól meg tudnak támaszkodni.
─ Ezeknél sokkal különösebbeket is láthatsz, ha majd elviszlek a bolygótok túloldalára. Oda már nagyon régen eljött egy, még a miénknél is távolabbi bolygóról származó nép, akik azért maradtak itt, mert ők is segíteni igyekeznek az arrafelé élő, eléggé elmaradott lakosságnak. A látogatóknak azonban nem szándékuk, hogy le is telepedjenek ezen a bolygón. Pedig őket isteneknek tartja a segítségüket élvező nép.
─ Istenek? Az valami hatalmas?
─ Isteneknek hiszik őket, mivel csodálatos, vagyis a nép számára nem megérthető dolgokat tesznek. Pedig csak nagy tudással rendelkeznek. Láthatod, ti soha nem hittétek rólunk, hogy istenek vagyunk, vagy hogy csodákat teszünk.
─ Neeem. Azt nem. Pedig ti repültök. Suhanóval. Gondolom, a lebegő városotok sem egyéb, mint egy óriási suhanó.
─ Tényleg látszik, hogy a sok olvasás okossá tett ─ szólt az ifjú és Tiamate tudta ugyan, hogy kétségtelenül igaza van, de olyannak érezte, mint amikor gyermeket dícsér meg valaki.
─ Akikről te beszélsz ─ tért vissza gyorsan az előző témához ─, azoknak van szárnyuk?
─ Van, de természetesen nem azokon repülnek vissza távoli bolygójukra. Nekik is vannak suhanóinkhoz hasonló hajóik. Beszéltünk is velük. Bár testük kígyóhoz hasonlít, elől két karjuk van és a fejük olyan, mint a miénk. Kedves, segíteni kész nép…

A királynő elhatározta magát:
─ Kedvesem. Én nagyon haragszom ezekre a kiöltözött gyíkokra. Valójában hogyan merészelnek megtámadni egy másik népet, amelyik soha nem ártott nekik? Micsoda gondolat az, hogy megpróbálják elvenni azt, amit a mi népeink sok munkával létrehoznak, termesztenek és építenek. Ugyanis a sárká… szóval, azokkal a tűzokádókkal több házunkat lerombolták és dolgozó, szorgalmas munkásokat, asszonyokat és gyermekeket öltek meg. Ezért még csak meg se büntessem őket?
─ Hát hogyan büntetnéd meg őket.
─ Hogyan? Hát nem segítenétek?
─ Tudod, kedvesem, erről mi már gondoskodtunk azáltal, hogy gonosz szerszámaikat tönkretettük. Gondolom, akikre ezt rábíztuk, azóta elpusztították már a gyíkok összes tűzokádó szerszamát. Kedvesem. Ezek a gyíkok azt hangoztatják, hogy ők büszkék.
─ Ugyan, mire büszkék?
─ Büszkék a múltjukra. Azt állítják, hogy a régi időkben bárkit legyőzhettek.
─ Nem hiszem, mert velünk soha nem mertek kikezdeni…
─ Pedig számukra a harc a legfontosabb. A harc náluk az élet tartozéka. Bebizonyítani, hogy még a legerősebb ellenséggel is bátran szembeszállnak. A mi küldötteinket annak idején majdnem megölték. Ahogyan az imént láttad, akkor is elterültek és megadni látszottak magukat. Amikor azonban a mieink megfordultak, hogy távoznak, hátulról rájuk rontottak. Szerencsére sikertelenül.
A királynő éles esze gyorsan megértette, hogy kedvesének népét nem tudja rábírni a gyíkok megbüntetésére. Hát hogyan tudná akkor a Birodalom területeinek növeléséhez kérni a segítségüket, suhanóik hallatlan gyorsaságát. Kedvese ugyanakkor pontosan látta, hogy ez a szép asszony most nagyon komoly gondolatokkal van elfoglalva. Nem zavarta kérdésekkel. Jól is tette, mert a királynőben felmerült a kérdés: \”Hiszen miért is kellene még nagyobbá tenni a Birodalmat? Pláne olyan áron, hogy emiatt más népeket bántanánk.\” Ettől szinte megnyugodott. Elmosolyodott, megfogta kedvese kezét és vacsorára invitálta.
Ezen az estén sok mosolygó felszolgáló akart sürgölődött körülöttük, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Az idő pedig rohant…

Az ifjú nem várta meg, hogy egészen besötétedjék. Elbúcsúzott kedvesétől, de megígérte, hogy másnap együtt látogatják meg a lebegő várost. Azután ő maga is kilebegett az ovális nyíláson. Szembe fordult vele, világosságot keltett a suhanóban, hogy a királynő láthassa, amint onnan búcsút int neki.
A messziről leskelődő szolgálók mindegyikének sokáig tátva maradt a szája. Együtt örültek és kacagtak királynőjükkel.

Tiamate nehezen aludt el. Egyfolytában a szomszéd ellenséges gyíkok népén járt az esze. Elgondolkozott azon, amit kedvese mondott a gyíkok megbízhatatlan természetéről. Gonosz teremtések lehetnek. Az ilyen szomszéd sok gondot okozhat. Nem tehetett róla: haragudott rájuk. Félálomban elképzelte, hogy mégis megbünteti a gyíkokat. Azután ezt megbánta és azon gondolkozott, hogyan lehetne inkább jó útra téríteni őket. Persze sehogy. Ez nem sikerülhet, ha egyszer nem lehet megbízni bennük. Kezdett álmosodni. A lebegő város hatalmas, lapos alakjára gondolt. Látványával egyszerűen nem tudott betelni. Pedig hamarosan oda is ellátogat majd, hogy belülről is megnézhesse. Hiszen ez természetes. A várost látnia kell a királynőnek…

“A királynő és a sárkányok 2/1. rész” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves [b]Viola[/b], nagyon boldog vagyok, hogy elolvastad ezt az elsô részt. Hétfôn jön a második, befejezô rész. Nem kényszerítelek, hogy el is olvasd, de nem mondom meg, ki volt a gyilkos (csak viccccccc!).

    Lehet, hogy ez már akkor kisregény lesz?

    Nem vagyok vele teljesen tisztában.

    Öleléssel:

    LaciIsta

  2. Kedves László!
    Nagy lélegzettel végig olvastam lenyűgözően érdekes írásod. Egyszerűen csodálatos, amilyen részletességgel, filmszerűen írod a történéseket. Nagyon tetszik.
    Szeretettel gratulálok: Viola

Szólj hozzá!