A Boszorkány (befejező rész)

A Boszorkány
6.rész

A kolozsvári villa pincéjében két alak vonszolt egy magatehetetlen nőt. Az erdő felé vezető alagútban jártak, mikor megmozdult alattuk a föld.
Pánikszerűen reagáltak mindketten. Egyszerre engedték el a még mindig eszméletlen testet, rémülten kapkodták a fejüket előre és hátra. Joel szólalt meg először. Hangja meglepően halk, és erőtlen volt.
– Mi történik? – mielőtt társa válaszolhatott volna, egészen közeli, vérfagyasztó vadállati hang ért el hozzájuk. Álltak reszketve, és az alagút végtelennek látszó mélyébe bámultak. A sötétben vörös parázsként izzott egy szempár, láthatóan egyre közeledett. Mély torokhangú morgás, hörgésszerű nyávogás kísérte. Sokktól bénultam nézett a két férfi, a közeledő szempárba. Megbabonázta őket a látvány, képtelek voltak mozdulni. Szoborként meredtek a sötétséggel egybeolvadó bársonytalpakon közelítő halál szemébe. Pillanatok múlva megelevenedett, elvált az alagút fekete, beláthatatlan terétől a ragadozó. Egy hihetetlenül hatalmas, látszólag ölni készülő, szurokfekete párduc kúszott feléjük. Ínyét felhúzva megmutatta rettenetes tépőfogait. Ugrásra készen már elérte a három embert. Ekkor újabb rengés lökéshulláma érte el az alagutat. A fenevad választott. Agyaraival megragadta a fekvő alak ruháját, és elszökkent a sötétségbe, arra, ahonnan érkezett. Ralf görcsösen szorította elemlámpáját. Hirtelen elveszítette egyensúlyát, és a falnak csapódott, így fényforrása kiesett a kezéből. A fémhenger szökve gurult tova a betonon, pislákoló fénycsíkokat rajzolva a falra. A pince távoli biztonsági fénye az újabb rengés kezdetekor teljesen elsötétült. Joel szólalt meg először.
– Menjünk vissza! – meg sem várva a választ, a fal mellet tapogatva, araszolt a vélt kiindulási helyük felé. Kínzó szorítást érzett mellkasában, szinte összenyomta a sötétség. Próbált gyorsabban haladni, de összeakadtak lábai. Erőtlenül bukott előre, nyomában araszoló társa keresztülesett rajta. Hangos szitkozódással álltak talpra, de már elvétették az irányt. Most merre? Nem sok idejük maradt a tanakodásra.
Felerősödött a földmozgás, fülsértő robajjal szakadt, repedt, omlott minden.

Jack csapata teljes sötétségben, lépésben araszolt az erdei úton. Lassan óvatosan haladt a terepjáró. Pillanatok múlva, elért hozzájuk az első lökéshullám. Jack felkészült, harcedzett emberként, különleges helyzetekben is azonnal képes volt dönteni. Látta emberein a feszültséget, a nem tervezett szituáció váratlan hatása tanácstalanságként ült az arcukon. Határozottan szólt a járművet vezető társához.
– Állj félre.
Maxim szó nélkül engedelmeskedett. Egyre jobban rengett a föld alattuk. A tekintélyes méretű terepjáró hirtelen magától csúszni kezdett egy meredek lejtő felé. Jack felordított.
– Kifelé!
Kiugráltak a kocsiból, amely csúszott tovább, addig, míg egy hatalmas fa törzse meg nem állította. A föld mélyéről tompa moraj, egyre erősödő dübörgés hallatszott. Jason vigyorogva szólalt meg – Nicsak, Lucifer gyorsvonaton érkezik? – Markó legyintve megjegyezte – Igazán vicces vagy, de véleményem szerint, ez egy komoly földrengés előfutára. Ha érzéseim nem csalnak, felköthetjük a gatyánkat. – Jack gondterhelten fordult felé.
– Biztos vagy ebben?
– Japánban éltem át a 2011-es nagy földrengést. Az ország északi részét jártuk. Akkor nem sok múlt azon, hogy most ne tudjak itt erről beszélni. Hidd el, tudom milyen a földrengés, és ez, még csak a kezdet!
Tanácstalanul álldogáltak, mire Jack szólalt meg, teljesen nyugodtan.
– Ez nagyon más helyzet fiúk. Én egyedül is továbbmegyek, nem kívánom, hogy kövessetek. – Jason azonnal válaszolt. – Én biztosan veled megyek!
Maxim szó nélkül, máris indult az autó felé. Teljes összetartásban indultak tovább. Az erdő széle felé haladva meglepően világossá vált az ég. Pár méter után megdöbbentő kép tárult a szemük elé.
Kolozsvár nagy része égett, fellobbanó újabb tüzek, robbanások jelezték, eltörtek a gázvezetékek.

Ösztönösen megrándult, mikor magához tért. Jóleső meleg, puha takarók. Fura zaj. Talán dorombolás? Kinyitotta a szemét. Távolabb tűz égett, a halvány félhomályban egy puha valami dörgölőzött a vállához. Odapillantva egy tekintélyes méretű, fekete macskát látott. Smaragdként világító szeme nyugalmat sugárzott. Kihúzta kezét a takaró alól és megsimogatta az állatot. A macska teljes nyugalommal befészkelte magát az oldalához, elégedettségét jelezve, még hangosabban dorombolt. Ekkor észrevette, nincs egyedül. Egy karcsú alak emelkedett fel a tűz mellől, és felé közelített.
– Hogy érzed magad?
– Mintha elvesztettem volna a testemet…
– Majdnem sikerült…
– Hol vagyok?
– Nyugodj meg, jó helyen. Kicsit még pihenned kell, utána visszaviszlek az erdészház környékére, hogy visszatalálj apádhoz. Már többen keresnek.
– De hát mi történt?
– Mire emlékszel?
– Arra a két banditára akik valamit akartak velem…de utána, se kép se hang.
– S’uflet hozott ki az utolsó pillanatban az alagútból, ahová az a két gazember hurcolt.
– Az ki? – kérdezte Anett. A Boszorkány nevetve megsimogatta a nyújtózó fekete macskát – Hát ő !
Anett hitetlenkedve csóválta a fejét. – Az nem lehet, nem is voltam magamnál.
– És ez a szerencse. Nézd csak…- felegyenesedve a macskára nézett, majd karjait széttárva, felfelé fordított tenyérrel hátrált a fekvő lánytól. A macska leugrott az ágyról, majd hihetetlen változáson ment át, pillanatok alatt. Dorombolása érdes mormogásba váltott, és gazdasszonya lábához már egy óriási fekete párduc törleszkedett. Anett azon gondolkodott, hogy álmodik, és még nincs teljesen jól.
A Boszorkány látva tanácstalanságát, elküldte félelmetes segítőjét. A hatalmas macska méltóságteljes bandukolással vonult a tűz mellé. Gazdája visszaült a prémek alatt kucorgó Anett mellé, majd megsimogatta a haját.

– Tudom, hogy sok mindent nem értesz, de idővel majd tisztán látsz. Érzem, sokáig nem fogunk találkozni. Szeretném, ha emlékeznél arra, amit most mondok. Őrizd meg lelkedben mi minden van körülöttünk. A magasba nyúló hegyeket, a fákat, az apró virágokat, a fák lobján átszűrődő fényt, amely a nap minden percében változtatja. erejét és színét. Kevesen láthatják meg az igazi csodát, amit e vidék őriz. Élhetsz a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos ég tekint le rád. Ugyanaz a Nap és a Hold is. Ne feledd, ez a hely visszavár! Egy vagy vele, és egy vagy azokkal, akik számítanak rád! Tudom, hogy visszatérsz. Akkor halld meg újra a zajokat, az apró bogarak neszezését, a madarak dalát. Ha az erdőn jársz, nyitott szívvel figyelj. A fák majd üzennek nekem és akkor eljövök újra, hogy lássalak.
Anett kábultan hallgatta. Álomszerűnek tűnt, ahogyan a Boszorkány ígéretéhez híven visszajuttatta az erdészház közelébe. Kálmán és a tudós hamarosan rátalált.
Jack és csapata már nem tudott bejutni a rettegett Práter villájába. Az épület helyén tekintélyes méretű gödör keletkezett. Amerre a szem ellátott füst por, és még égő épületek alkották a városképet. Szirénák hangja, távoli robbanások, mentőcsapatok kétségbeesett harca a még menthetőért, ez maradt a városból.
Az idő ballagott megszokott útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva sok évet. Erdély még sokáig őrizte a rettenetes földrengés nyomait. Néhol teljesen megváltozott a földfelszín, új szakadékok nyíltak, utak, hidak tűntek el a föld mélyén. Tíz év telt el. Új erdő hajtott a kidőlt törzseken, a természet visszahódította magának a területet, amit évekkel ezelőtt az ember elvett. Ezer virággal tündökölt a rét, sejtelmesen őrizte rejtett titkait a sűrű áthatolhatatlan rengeteg. Burjánzó aljnövényzet futott a fákra, néhol zöld buraként borulva az új erdőkre, teljesen más világ született a kietlen vidékeken. A titkos bányák helyén, hatalmas, tisztavizű tó tündökölt.. . Visszatértek a vadak, a fákon mókusok hancúroztak, rókakölykök kergették egymást kotorékuk előtt. A hegyoldalban medvebocsok bukfenceztek, anyjuk figyelő tekintetétől kisérve..
Az erdészház környéke csendes volt. A földrengés megkímélte az épületet, szilárdan, büszkén állt az erdő szélén. Kora délelőtt feltárult a ház ajtaja, egy hat év körüli kislány szaladt ki a tisztásra. Édesanyja utána kiabált.
– Ejnye Anne! Megbeszéltük, hogy megvárod a papát!
– De hát, olyan lassú, mint a csiga! – vágta oda durcásan a leányka. Hosszú fekete copfjait türelmetlenül dobta a hátára, majd sóhajtozva karjait keresztbefogva magán, várt.
Kálmán egyre nehezebben mozgott. Próbálta titkolni panaszait, amelyek gyakrabban jelentkeztek az utóbbi időben. Erős fájdalmai voltak, küzdött vele. Most hogy legnagyobb örömére, az „új családja” itt tölt egy nyári hónapot, nem engedhette meg magának a panaszkodást.
Sok minden történt. Évekkel ezelőtt, a katasztrófa eseményeit követően, szoros kötelék alakult ki a nála vendégeskedő tudós, és a barátja leánya, Anett között. Annyira, hogy már egy év múltán összeházasodtak. Gyakran látogatták kalandos találkozásuk színhelyét, valamint a számukra már családtagot jelentő erdészt. Az erdészház megközelítése nem volt egyszerű. Egy új szakadék teljesen eltörölte az erdészházhoz vezető utakat. A helyreállítás elkezdődött ugyan, de még a felénél sem járt. Vagy a hegyen keresztül, vagy helikopterrel lehetett feljutni. Az utóbbi megoldást választották, mivel gyorsabb és egyszerűbb volt. Kálmánt nem tudták rábeszélni, hogy költözzön hozzájuk Kolozsvárra. Nem volt hajlandó.
Most sietősen indult a reá váró leányka felé.
– Jövök már kincsem!
– Papa, szerintem, pihenjél. Semmi bajom nem lesz, ha sétálok egy picit. Nem megyek messzire.
– Nono. Azért még járni tudok, ha lassabban is.
Anne, duzzogva, de elfogadta Kálmán okfejtését. Türelme nem volt az idős férfival ballagni, minduntalan előreszaladt és csak édesanyja várható dorgálása tartotta vissza attól, hogy végképp maga mögött hagyja az öreget. Ragyogó, szebbnél szebb virágok csábították, várta az erdő, titokzatos sejtelmes zugaival, bársonyos mohapárna csábította, hogy próbálja ki milyen azon heverészni. Kármán aggódva szólongatta.
– Merre vagy Anne?
Nem ok nélkül aggódott. A földfelszín változásait benőtte a fű. Néhol több méter mély üreget, vagy nagyobb földalatti labirintusokat is rejtett. A hegyekben újabb barlangok keletkeztek, amelyeket már a barnamedvék uraltak.
Anne már el is felejtette, hogy aggódnak érte, fokozódó kíváncsisága egyre mélyebbre csalta az erdőbe. Csodálta a moha között integető apró sokszirmú kék virágot, ámulattal emelte fejét a magasba törő fákra. Hangosan, kacagva hívta a mókust, aki játékosan bújócskát játszott vele, és előtte ugrálva haladt a fák ágain. Elfáradt. Tanakodva leült egy mohával benőtt dombocskára. Körbe mindenhol egyforma fák, magasba nyúló liánfüggöny szűrte a nap sugarait, áttetsző zöld fény borította az erdőt. Már a mókus sem látta. Fogalma sem volt hogyan jut ki a rengetegből. Ekkor furcsa motoszkálást hallott. Nem volt félénk, inkább kíváncsi. Egy fa mögül ekkor előbukkant. Szürke volt, sovány, és fenyegetően morgott.
– Na, már csak te hiányoztál! – próbált magabiztosnak látszani a kislány, de tudta, elég nagy bajba keveredett. Körbekémlelt, egy vastag faág hevert mellette a fűben. Megragadta és rárivallt a farkasra.
– Takarodj innen! Én, nem bántalak, te se riogass engem! Jön a papám, és lesz nemulass!
A termetes ragadozó a nem várt helyzetre kicsit visszahőkölt, de bátorságot gyűjtve, morogva ismét közelített. Ugrásra készen megmutatta sárga, néhol töredezett, de így is félelmetes agyarait. Anne maga elé tartva a husángot, elszántan várt. Ekkor csattant egy éles hang.
– Vissza Lupo!
A magányos, elszánt négylábú, pillanatok alatt lekushadt. Fülét, farkát behúzva, szűkölve hátrált, és már el is tűnt a sűrűben. Anne érdeklődve tekintgetett körbe, kereste a hang gazdáját. Mivel sehol nem látta, megragadta az előbb jó szolgálatot tett botot, és lekászálódott a dombról. Mikor fölnézett, előtte állt. A megdöbbenéstől tátva maradt a szája, csak pár pillanat múlva tudta kinyögni.
– Anya? Hát te meg hogy nézel ki? És hogy találtál meg?
A megszólított fiatal nő hangosan elnevette magát.
– Hihetetlen vagy tudod? És nem vagyok az anyád. – közben zavartan simította le derékig érő sűrű fekete haját, és igazított a vörös széles bőrövén, amelyet egyetlen díszként viselt egyszerű, hosszú fekete ruhájához.
– Amúgy, mi a baj azzal, ahogyan kinézek?
– Bocsi, nem akartalak megbántani. Tényleg nem vagy az anyám. De nagyon hasonlítasz. Csak…izé, az anyu nem hord ilyen ruhát, és a haját is ritkán hagyja szabadon, mert akkor fél napig kell bontogatni. És tudod, hogy tud húzni a fésű? Mert én tudom. Na azért van az enyém meg befonva. Akkor te ki vagy? És nagyon köszönöm, hogy elküldted azt a sovány kutyát. Biztosan éhes volt. Nem is értem, én nálam nincs is kaja. Mit akarhatott tőlem?
– Szerintem, jobb, ha ez titok marad. Én Anna vagyok. Itt élek, és vigyázok a rendre.
– Akkor te rendőr vagy?
– Így is lehet mondani. Azt látom, nagyon szeretsz itt lenni. De csak úgy sétálgatni ebben a hatalmas vadonban egy gyereknek nem veszélytelen. Hogyan találsz ki innen, ha nem találkozol velem?
– Jó igazad van, és nagyon szégyellem magam, én otthagytam a Papát. Az úgy volt, hogy együtt indultunk, csak ő olyan lassú..
– Mint a csiga?
– Honnan tudod?
– Én itt mindenről tudok…
– Aha…
– Tudtam azt is, hogy eljössz hozzám.
– Vártál?
– Igen. Szeretnél kicsit másképpen körülnézni?
– Hogyan?
– Megmutatok neked olyan titkos helyeket, amit csak a kiválasztottak láthatnak. Te az vagy. Azt látom, hogy nem félsz. Akarsz velem jönni?
– De a papa és anya már biztosan aggódik…és szerintem kicsit dühösek rám ezért. Hogy mennyire fog anya ezért engem megszidni, inkább nem is gondolok bele. Egy kicsi időm azért még van…
– Akkor készen állsz?
– Persze.
– Akkor gyere! – Anna kézen fogta a kislányt. Együtt indultak el. Szétnyílt előttük az erdő sátra, félre húzódtak a bokrok. Pár lépés után a Boszorkány a kislányhoz fordult.
– Mit látsz?
– Sok fát, nagyokat.
– Tudnod kell, hogy a fák a földből, vízből, levegőből és napfényből szívják magukba az életet. Erősek, hajlékonyak, szilárdan állják a vad viharok támadását, oltalmat, otthont adnak a madaraknak. Az emberek, tőlük árnyat, tiszta levegőt kapnak, amit azonnal érezhetsz, mihelyt belépsz egy fa koronája alá. Ha az erdőn jársz, már nélkülem, figyelve lépj, és akkor rád is figyelnek.. Mihelyt a fák alá belépsz, és meglátod az első madarat, akkor már tudnod kell, hogy az erdő érez, befogadott. Kérlek, te is vedd észre azt, hogy itt figyelnek rád. Óvják minden lépésedet. Igazi csodák élnek körülötted. Az élet kincs. A legnagyobb. Veled semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életedben. Minden azért történik, mert kiválasztott vagy. Úgy, mint a dédanyád, a nagymamád, és az édesanyád után te is. Ez az erő összeköt minket. Ha érzed ezt az erőt, és tudatosan nem élsz vissza vele, itt mindig békét, nyugalmat, védelmet találsz. Soha ne feledd el, ki vagy. Az őseid küzdöttek, védték óvták ezt a vidéket. Testvéreink génjeit hordozod magadban, akárcsak én. Mi így őrizzük emlékezetükben e Földet. Szeretjük a holdat az égen, a napfényt, a tiszta levegőt, a kristályosan csobogó csillogó víztükröket. Ez mind a tiéd…Én, most megmutattam neked…