Tapsoltunk II.

Süt a hold szépen.
Elek szülei úgy nevelték öt gyermeküket, hogy minden körülmények között állják meg a helyüket, szükséget nem szenvedtek, de nem is kényeztették el őket. Ezt nem \”prédikációval\”, hanem példamutatással érték el. Az édesapa, Nagytelegdi Tamás vasúti dolgozó volt, forgalomirányító. Nagy felelősséggel járó, odafigyelést, fegyelmet igénylő munka. Dicséretesen megállta a helyét, amit felettesei néha-néha jutalomüdüléssel háláltak meg. Így jutottak el családostól, a Balatonra kétszer, s a Mátrába egyszer. Természetesen mind a három alkalommal az utószezonban. Az édesanya tanítónő volt nagy pedagógiai érzékkel megáldva, s ezt a gyermeknevelésben is kamatoztatta. Harmadik gyereke szülése után nem ment vissza többet dolgozni, hanem gyermekeire és háztartására fordította minden energiáját.
– Gyere csak ki egy kicsit velem! – szólott este Elekhez. – Menjünk ki az udvarra, a tornácra, valamit akarok neked mondani.
Kimentek, s Elek oda könyökölt édesanyja mellé a tornác fájára. Csend volt, csak az utca távoli zörejei szűrődtek idáig. Hallgattak, egyikük sem törte meg a csendet sokáig, nézték az udvar árnyait, a holdat az égen, s a csillagokat. Eltelt jó tíz perc is, mire anya megszólalt:
– Nézd a holdat! Olyan mintha mosolyogna. Ránk mosolyog.
\”téli estéken
süt a hold szépen,
nem szól semmit csak nevet,
aztán tovább siet\” – énekelte halkan, Elek pedig vele dúdolta.
– Te honnan ismered ezt a dalocskát? – csodálkozott anya.
– Nagymamától hallottam. Sokszor énekelgette, ha olyan kedve volt.
– Kisanyám szerette az égboltot nézegetni, különösen a télesti eget, a csillagokat, a holdat. Azt mondta, hogy ha valami gondja van, valami bántja, nyugtalanítja, vagy döntenie kell, felnéz az égre, a csillagokra és azok megsúgják neki a választ. Mi is merüljünk el most a csendben, és figyeljük, mit súgnak a csillagok. Apád nem igen hisz ebben, de azért, ha súlyos kérdések foglalkoztatják, megkérdezi, nekem mit súgnak a csillagok. Ilyenkor elmondom neki a véleményemet, amit vagy számba vesz, vagy nem. Nem is ez azonban a lényeg, hanem, hogy egy jót beszélgetünk egymással és őszintén.
– Anya, én azt gondolom – szólalt meg Elek egy idő után -, hogy hagyjuk most békén ezt a Vili-dolgot. Bízzuk az időre és…
– Ne szólj ennél többet! Ne rontsd el, amit szavaiddal létrehoztál!
Érdemes volt az időre bízni a dolgot, nem veszett kárba a kutuzovi taktika, ugyanis alig fél év múlva az események után, egy koraesti órában megjelent Vili felesége. Haja kócos, szeme kisírva, egy idegroncs az egész asszony.
– Gyere be. Anya! Itt van Ibolya, Vili felesége. Úgy látom, bajban van.
– Mi a baj lányom? – lépett be a szobába anya.
– Jaj, Margit néni! Vili…
– Mi van Vilivel?
– Ehehelment – zokogta.
– Hogy? Mi? – értetlenkedett Margit néni, Elek édesanyja és átkarolta a síró asszonykát.
Nagy hüppögések közepette aztán sorra elmondta, mi is történt valójában. Két héttel előbb Vili bejelentette, hogy hivatalos kiküldetésre kapott megbízatást, és el kell utaznia. Ibolya készítsen neki váltó fehérneműt, és kétnapi élelmet, mert nem biztos, hogy az első napon kapnak enni. Egy hét után már kezdett az asszonyka nyugtalankodni, és ma reggel a postás egy képeslapot kézbesített.
– Tessék nézni! – nyújtotta reszkető kézzel.
A könnytől maszatos írást alig lehetett olvasni, de így is kiderült, hogy Vili Ausztriában van, Steyr-ben, a menekülttáborban. \”Most ért végett a karantén, és holnap indulunk Svédországba\” – böngészték ki a lényeget.
– Mi az a karan micsoda? – kérdezte ijedt hangon Ibolya.
– Karantén – szólt bele a beszélgetésbe Elek édesapja -. Az illegális bevándorlókat egy időre elkülönítik, hogy ha esetleg valamilyen fertőző betegségben szenvednek, ne terjeszthessék. Egyúttal megfigyelik őket, nem készülnek-e törvénytelenséget elkövetni.
– Vili nem bűnöző! – kiáltotta Ibolya.
– Senki sem mondta, hogy bűnöző, de minden idegen gyanús – tudálékoskodott apa tovább – Ne felejtsd, ott egészen más világ van, és aki innen érkezik az nem kívánatos személy.
– Ez szörnyű! – sírta el magát újra Vili felesége. – Elment… nyugatra szökött… itt hagyott… Mit csinálok nélküle, egyedül?
Margit néni egy pohár pálinkát nyújtott neki \”ezt tessék most gyorsan meginni!\” – felszólítással. Ibolya fulladozott, krákogott, de hősiesen lenyelte, s egy pohár vízzel leöblítette a torkát égető folyadékot.
– Jaj, mi volt ez? Valami méreg?
– Akármi, de most jót tesz! Egyébként kisüsti törköly.
Használt a \”gyógyszer\”, mert az asszonyka kissé lecsillapodott, megnyugodott formán, Elek elkísérte a villamosmegállóig, s fel is segítette a lépcsőn.
A következő napokban, hetekben Ibolya rendszeresen látogatta Elek családját. Nem szeretett otthon ülni, nyomasztotta az üres lakás, a férje hiánya, nagyon magányosnak érezte magát, s Margit néni nyugtató szavai, a nagycsalád meleg légköre előzték a szomorúságát.
– A sors fintora – jegyezte meg egy este Elek édesapja -, hogy éppen idejön a Vili felesége megértést találni!
– Hogy érti, édesapám?
– Melyik nap már mondtam, gondolkozz! Ki buktatott le, hogy úgy mondjam, és ki az akinek sikerült nyugatra szökni minden szigorú ellenőrzés dacára?
– Nem tudom elhinni!
– Figyeld csak meg, milyen gyorsan megy majd a beilleszkedés!
Ibolya közben egyre gyakrabban ült le beszélgetni, \”lelkizni\” Margit nénivel, s ha későig maradt, Elek elkísérte a megállóig, sőt néha a kapuig. Be a házba azonban soha sem lépett be. Egyszer-kétszer ugyan Ibolya hívta, de a fiatalember mindig határozottan elutasította. Mondta is otthon a nővérének, hogy idegesíti, zavarja Ibolya.
– Ma este már másodszor hívott be a házba, de én visszautasítottam a meghívást minden magyarázkodás nélkül.
– Nem vagy te egy kicsit udvariatlan? – kérdezte Rozál.
– Lehet, ellenben ne felejtsd kedves nővérkém, hogy Vörös Vili nekem barátom. Barátom annak ellenére, hogy nem értek egyet a viselkedésével, annak ellenére, hogy nekem talán kellemetlenséget okozott, hogy elárult. Én az ő házának küszöbét át nem lépem senki szavára, ha Vili nincs itthon!
– Világos beszéd.
– Ibolya nem fogja fel. Rozál drága, kicsi nővérkém te próbálj szót érteni vele. Ügyesen, finoman tudtára adhatod anélkül, hogy megbántanád.
– Jó!
Nem került végül is sor a beszélgetésre. Újabb értesítést kapott Ibolya a férjétől és nagyon felkavarta, visszazuhant előző kétségbeesésébe. Most nem nyílt levelező lapot, hanem rendes borítékos levelet küldött Vili. Megírta, hogy megérkezett Svédországba, és lassan bár, de haladnak az ügyei, sok hivatalt kell járnia, címe még nincs, egy ideiglenes szálláson lakik. Egyáltalán nem volt bizakodó hangulatú a levél.
– Elment, itt hagyott, nem is törődik velem! – ismételgette sírva.
Margit néni és Rozál felváltva vigasztalták. Úgy ahogy megnyugodott, de utána napokig hírét sem hallották.
– Csak nem érte valami baj? – aggodalmaskodott Margit néni.
Rozál rögtön menni akart, nézné meg, mi van vele.
– Gyere Elek, kísérj el! Hátha segítségre van szüksége!
A háznál egy ezer idegen asszony fogadta őket.
– Kővárinét keresik? Elutazott, hazament a szüleihez. A lakást átadta nekünk, mi béreljük. nagyon szép lakás, és szépek a bútorok is. Az a kedves asszony itt hagyta nekünk, a használati díjat hozzá csapjuk a házbérhez, de megéri, mert így nem kell nekünk másikat venni…
Folyt a szó belőle, alig jutott lélegzethez, Rozál közbe vágott:
– A címet tudja, hogy hova ment?
– Jaj, nem tudom, valamilyen falu nevet emlegetett, de nem jegyeztem meg, annyi bajom van, annyi gond van a vállamon. Szegénykémnek neki is van min törnie a fejét. Tudják, elbocsátották az állásából, az óvodából. Azonnali hatállyal. Micsoda emberek!
Így megszakadt a kapcsolat Vörös Vilivel és a feleségével. Elek bár sokszor zavarta az asszony viselkedése, jelenléte, most szinte hiányzott neki. Még a gyakori parttalan panasz áradata is, ami néha nem volt ok nélkül való. Nem értette saját magát – más nőkkel, lányokkal szívesen barátkozott, egyik-másiknak udvarolt is, de kapcsolatuk megszakadása után soha sem volt hiányérzete. Most meg mintha várná Ibolya váratlan felbukkanását. Korholta magát, mikor délutánonként önkéntelenül is az ajtóra pillantott valahányszor utcai zaj ütötte meg a fülét.