Tapsoltunk VI

Hiába bölcselkedett, mikor a nővérét, Rozált meglátogatta, hogy együtt kell úszni az árral, meg hogy tud ő magára vigyázni, Elek tele volt kétséggel és félelemmel. Minden tettét, minden szavát mérlegelnie kellett, ha nem akart letérni a „párt által kijelölt” útról. És ő nem akart, hiszen tudta, minden más út a szekuritaté celláiba vezet. Minden feladatot teljesített, amivel csak megbízták, s ez újabb aggodalom félelem forrása lett. Mi lesz, ha olyan feladatot kap, amivel másoknak árthat. A kultúrműsorok szervezése, bár sokszor járt vitákkal, végül is ártatlan csatározások voltak, a pártegyetem szemesztere is lejárt, hozadéka annyi lett, hogy kicsivel magasabb fizetésért tetemesen több munka hárult rá.
A nyár a mezőgazdasági munkák jegyében telt, nem sok alkalom adódott műsorokat szervezni. Közmunkák szervezése kötötte le Elek és munkatársai minden idejét. A könyvtár ilyenkor nem működött, Ibolya kivette évi szabadságát, és elutazott egy továbbképző tanfolyamra. Eleinte a fiú nem találta a helyét, próbált valamit dolgozni, olvasni, felkeresni néhány barátját. Aztán kikötött Jánosi Rudi házánál. Délutánonként beült hozzájuk, s hallgatta a tőle olyan távol álló világ hangjait, hallgatta beszédüket, zenélésüket. Ő maga keveset szólott, de az is nagyon kirítt család hangulatából, de ez őket nem zavarta. Tudták, hogy úgysem tudják bevonni a saját világukba. Kívülállónak tekintették, s az is volt. Azért mégis jól elüldögélt közöttük. Legalább nem érezte egyedül magát.
– Tanítsam meg zongorázni? – kérdezte egyik nap Éva.
Elek megrettent. Tudta, hogy a különállását, idegenségét akarta ezzel a felajánlással feloldani a lány, de mást is érzett a tréfásnak szánt megjegyzés mögött.
– Á, nem értek én a hangszerekhez! – válaszolta kissé zavartan.
– De a zenét, a muzsikát szereti, ahogy látom!
– Persze. Nagyon! Különösen ezeket a gyönyörű melódiákat, melyek itt elhangzanak.
– Érzi, ahogy a hangok felragadják a felhők fölé?
A dallam, a zene Elek számára is megnyitott egy másik dimenziót, de erről nem tudott beszélni. A lány kérdésére meglepte, különösen, hogy ezt már hallotta egyszer, mikor legelőször itt járt, s most csak valami összefüggéstelen makogással bírt válaszolni.
– Persze, igen-igen, így is mondhatnám… – és Éva keskeny újait szó nélkül végig futottak a billentyűkön.
A zongorajáték elvarázsolta a fiút – halk szellőt hall, finoman csobogó patakot, pityegő madarakat, lombzúgást. Az elandalító zene szinte észrevétlen megtelik szenvedéllyel, ritmusa felgyorsul, már nem a csöndesen csobogó csermely hangja hallatszik, hanem szilaj hegyi patak harsogása, a halk szellő vihar előszelévé lesz, s a lombzúgás fájdalmas nyögésekkel telik meg. Mindjárt, mindjárt kitör a vihar!
Ekkor belép a konyhából Éva édesanyja, s a kezét a lány vállára teszi.
– Elég! – mondja határozottan, és Éva megszakítja a játékát, majd zokogva ráborul a zongorára.
Az asszony dühös, vádló tekintetet vetve Elekre kivonul a szobából, vissza saját birodalmába, a konyhába.
Megtört a varázs, a fiú zavartan néz körül az elcsendesült szobában, mintha keresné a szélben hajladozó fákat, vagy a zúgva rohanó, megvadult patakot. Aztán feláll, s köszönés nélkül elmegy. Nem tartóztatják.
Otthon azonnal lefekszik, de nem tud elaludni, csak forgolódik álmatlanul, s mikor végre elalszik, rémálmok gyötrik, s izzadtan, hasogató fejfájással ébred. Marék aszpirin, s egy erős fekete, úgy ahogy helyrehozta. Első útja Döméhez vezetett és szabadnapot kért, s a
délelőtti autóbusszal beutazott a városba Ibolyához. Tudta, hol tartják a továbbképzőt, s ebédszünetben meglepte a lányt az étkezdében.
– Te itt?
– Meghívlak egy gulyáslevesre!
– De igazán, mit keresel itt?
– Mindent megtudsz idejében, csak kihozom az ebédet – s azzal elsietett az ételpulthoz.
Jött is hamarosan, a tálcán két tányér gulyáslevessel, néhány szelet kenyérrel s egy csípős paprikával. Miután a levest elfogyasztották, Elek nagyon hivatalos képet vágva így szólt:
– Ibolya kedves, én veled szeretném leélni az életemet, legyél a feleségem!
– Nahát, ennél különösebb időpontban, s helyen még nem kértek senkit feleségül!
– ???
– Tudod, mit? Igen! Igen! Igen!
A nyár vége felé Eleket és Dömét behívták a pártirodára, ahol egy magas beosztású, fővárosi pártfunkcionárius is jelen volt. Szigorú, komor arcot vágott, és nem mutatkozott be. „Ebből baj lesz!” – gondolta Elek, amint rápillantott az idegenre, s meglátta szemében az ürességet. A párttitkár próbálta oldani a hirtelen kialakuló feszültséget.
– Cotroceanu elvtárs a Központi Bizottság részéről – mondta, de semmi reakciót nem váltott ki az elvtársból, még csak nem is biccentett.
– Foglaljanak már helyet, és térjünk is a tárgyra! – topogott zavartan az íróasztala mögött – Cotroceanu elvtárs, kérem, ismertesse a javaslatot!
– Nem javaslat, utasítás! Már elmondtam egyszer, tudassa az érdekeltekkel!
– Szóval, izé… kedves Covaci Dominic elvtárs, felmentjük a kultúrigazgató feladatai alól.
A csend tapintható vált az irodába, még a kiküldött szuszogása sem hallatszott.
– A feladatot átveszi Nagytelegdi Elek elvtárs!
– És Döme, illetve bocsánat Covaci elvtárs? – lepődött meg Elek.
– Neki más feladatot szán a párt, de ez nem publikus.
– Megmondhatja! – böffentett a „szfinx”.
– Az Editura Tineretului (Ifjúsági Könyvkiadó) nemzetiségi szekciójának az irányítása lesz a feladata.
– Igazgatója! – pontosított a kiküldött elvtárs.
Meglepődve néztek egymásra, Döme felhúzta a vállát jelezve, hogy nem tudott semmiről, Elek csak pislogott.
– Gratulálok mindkettőjüknek! – nyújtott kezet a párttitkár – Covaci elvtárs még maradjon egy kicsit – tette még hozzá, s Eleket engedte távozni.
Első útja, természetesen, Ibolyához vezetett, újságolja el ezt a meglepő fordulatot. Megzavarodott rendesen, mert jó, hogy előléptették, de miért volt ilyen morcos, elutasító az a központi kiküldött? Próbálta Ibolyának elmagyarázni rossz érzését, de más konkrétumot, minthogy udvariatlanul, szinte haragosan viselkedett, nem talált. A titkár is hiába igyekezett udvariaskodni, nem hogy megnyugtatni nem sikerült, de erőltetett viselkedésével csak a zavart fokozta Elekben.
– Ahogy meséled, még beleborzongok! Beszélj Dömével, ha visszajön, hátha ő tudja az okát.
Ibolyának igaza lett, Döme hamarosan érkezett egy iratot lobogtatva.
– Itt van a kinevezésed, kedves barátom! Ettől a pillanattól kezdve te vagy az igazgató. Kezdhetjük máris az átadási ceremóniát. Van azonban egy kis bibi…
– Mégpedig?
– További előmenetelre, pártfunkcióra ne számíts ilyen névvel. Nem én mondom, hanem Cotroceanu Viorel elvtárs. „Hogy lehet ilyen neve valakinek, hogy Naghitele… vagy mi az ördög?” – háborgott. Azt javasolja, változtasd meg, legyen például Telechianu, vagy nősülj meg és vedd fel a feleséged nevét. Ez törvényes, megszokott dolog.
– Abbahagynád?
– Én csak jót akarok neked!
– Ezt a témát nem akarom még vitatni sem!
– Te tudod…
Covaci Dominic elment, foglalja el új munkahelyét a fővárosban, s Elek maradt a kultúrigazgató, de a beszélgetés a lelke mélyéig felkavarta. Felkavarta és sértette. Szóval, ez volt a kiküldött haragos-udvariatlan viselkedésének a magyarázata – nem szerette a magyar nevet viselő Eleket. A neve miatt. Ha tehette volna a kultúrigazgatói kinevezést is elvitatja tőle, de hát egy pártegyetemi diplomával a zsebében mégsem lehet egy egyszerű beosztott. Eleket egy régebbi diákkori barátjának az esetére emlékeztette ez az egész dolog. Szentkirályi Rezső egy évvel felette járt a főiskolán, és tehetséges, mondhatjuk, ragyogó labdarugó volt. A főiskolai csapatot hamar kinőtte, s a megyeiben csillogtatta tudását. Történt, hogy a bajnokság fontos rangadóján a lelátón ott ült az országos válogatott edzője, akinek feltűnt Rezső szereplése. Szerdán volt a meccs. csütörtökön már ment is velük a vonat Bukarestbe. Péntek a pihenésre, adaptációra és edzésre szánt nap volt, és szombaton a mérkőzés. A próbajáték nagyon jól sikerült, már a meccs után odanyomták Rezső orra alá a mindenre kiterjedő, előre megírt szerződést. Rezső olvassa, olvassa, aztán egyetlen mozdulattal kettétépi.
– Mi történt ott fönn? – kérdezte Elek, mikor hétfőn reggel megjelent Rezső a főiskola folyosóján.
– Otthagytam őket!
– Hogyhogy?
– Azt akarták, hogy Szentkirályi helyett Crãciun néven szerepeljek a válogatott keretben, s a mezre is ezt írják. Rezső helyett pedig Rudi legyek. Na, nem! Hazajöttem, velem ne csúfolódjanak!
Elek is úgy érezte, csúfot űznek vele. Azt sem tudta, mit tegyen. Legjobb lenne itt hagyni az egész kultúrbagázst és elmenni a bányavidékre. Ott mindig kell a „munkáskéz”. Csakhogy nem olyan könnyű megszabadulni, kilépni a körből, utána nyúlnak az embernek bárhova megy.
– Szamárságokat beszélsz! – korholta Ibolya – Sohasem megoldás a menekülés.
– Nem látod, hogy megaláztak?
– Ne se törődj! Úgy sem akarsz karriert befutni a pártnál!
– Na, ez igaz! De abból is elegem kezd lenni, hogy még azt is megmondják, mi legyen a nevem!
Ibolya józansága segített Eleknek kordába szorítania háborgásait. Szerencséjére.
– Beszéljünk vidámabb dolgokról.
– Például?
– Kiket hívunk esküvői tanúnak?
Természetesen Irénkére esett a választás és hűséges vőlegényére, Misire. Semmi fölhajtást nem szerveztek. Az anyakönyvi hivatalból négyesben elmentek a „tejcsárdába”, és egy-egy csésze kakaókávé mellett dőzsöltek. A családnak másnap jelentették be a már megtörtént eseményt. Gratuláltak nekik, és úgy tettek, mintha örülnének. A fiatalok nem is óhajtottak ennél többet. A szolgálati lakás megoldotta a lakásgondjukat, ami nagy könnyebbséget jelentett közös életük kezdetén.
Csendesen teltek a napok, hetek. Mintha nem maradt volna visszhangja a Cotroceanu elvtárs látogatásának. Mindenesetre Elek nem észlelte. Egy idő múlva azonban észrevette, hogy a párbizottságnál és a néptanácsnál nem figyeltek a szavaira. Egyik napról a másikra bizalmatlanok lettek vele szemben, és gyakran figyelmeztették, nem lehet a párt által kijelölt útról letérni, mert könnyen a nacionalizmus, az irredentizmus útvesztőjébe kerülünk. Pedig igyekezett minden utasítást végrehajtani, soha sem magyarkodott. Még bizalmas körökben sem. Egyedüli oka a megváltozott légkörnek az lehetett, hogy elutasította nevének megváltoztatását, románosítását. Összeszorított fogakkal és nagy önfegyelemmel tűrte ezt az újabb inzultust. Harag és félelem munkált benne.
Egyik nap aztán váratlan dolog történt. Megbeszélésre, „röpgyűlésre” hívták a néptanácshoz. A nem előre megbeszélt, tervezett gyűléseket nevezték így. A mostani alkalmat az adta, hogy utasítás érkezett a megyétől, hozzanak létre a néptanács mellett egy úgynevezett békéltető bizottságot.
– Képzeld, mennyire meglepődtem – mesélte Elek ifjú nejének -, mikor azt kérdezte a kiküldött, van-e valakinek jogi gyakorlata, vagy végzettsége. Senki nem jelentkezett, de Samu, az iskolaigazgató odasúgta nekem, hogy én Bukarestben ugyebár hallgattam egy szemesztert valami jog dologban is. „Persze” – válaszoltam -, de mi van vele? Nem lettem én attól még ügyvéd.” Samu azonban csak erőltette a diplomámat, hogy már feltűnt az elnökségnek. Kérdezték, min vitatkozunk. Nem volt visszakozz, Elek megmondta, hogy van valami hasonló végzettsége, „Alkotmánytan és jogi ismeretek” nevű oklevele.
– Ez egyre érdekesebb! – kezdett lelkesedni Ibolya.
– Bizony, érdekes, figyeld csak meg! A kiküldött a bejelentésem után a néptanácselnökkel, s a párttitkárral kezdett pusmogni, érdeklődött, ki lehetek. Az elnök hangosan válaszolt, hogy „Az elvtárs a kultúrigazgató, Nagytelegdi Elek”. Erre a kiküldött felvillanyozódva hozzám fordult: „Elek elvtárs ön a mi emberünk! Megbízzuk, vállalja el a békéltető bizottság vezetését. Társadalmi munkában!”
– És elvállaltad?
– El. Igen!
– Halljam, hogy mondtad?
– Szóról szóra?
– Mondd már!
– Köszönöm a bizalmat és elfogadom! Így mondtam. Meg vagy elégedve?
Ibolya elkacagta magát. A továbbiakban Elek elmesélte részletesen, hogy a gyűlés után a néptanácselnök behívta magához, és megbeszélték minden részletében a leendő bizottság munkáját. A létrehozásnak az a célja egyrészt, hogy a csip-csup ügyek alól mentesítsék a bíróságot, másrész, hogy ezek a dolgok ne kerüljenek ki a községből, és követhetők legyenek. Az elnök meglepően barátságos volt még azután is, hogy a megyei kiküldött elment. „Elek elvtárs így, Elek elvtárs úgy”. Szinte mámorosan ismételgettek, örvendve, hogy felfedezték ezt a semleges nevet. Kapva kaptak a megyei kiküldött megszólításán. Elvégre a magyar gyűlölő Cotroceanu Viortel elutazott, vissza a távoli fővárosba, a megye pedig itt van.
– Hogy tudod majd ezt a dolgot is vinni?
– Lesz segítségem. A néptanácstitkár felügyeli és ellenőrzi a munkát. Minden esetet neki kell bemutatnom, és a határozatott ő is aláírja. Csak ezzel érvényes, de akkor már egyúttal kötelező is. Kapok segítségül egy félnormás titkárnőt, napi négy óra munkaidővel, aki rendben tartja az iratokat, előkészíti a megbeszéléseket, jegyzőkönyvet vezet és előjegyzési naplót, heti munkatervet.
– Halmozod a feladatokat! Mire számítasz, hogy mindent elvállalsz?
– Szó szerint ezt súgta nekem az elnök is, amikor eljöttem. Látom, mondta, halmozod a feladatokat. Helyes így haladhatsz előre a siker útján.
– Mit válaszoltál?
– Semmit, csak hümmögtem.
– A Kultúrházzal mi lesz, ha te ügyvédet alakítasz?
– Remélem, nem ütközik majd a két dolog. Azért nem vagyok teljesen nyugodt…
Fenntartásai nem voltak alaptalanok, mint az később kiderült. A lakosság, mikor értesült a bizottság felállásáról, megindult ügyes bajos ügyeivel igazságot keresni, ha már itt helyben és ingyen lehet. Volt közöttük minden elképzelhető vita, félreértés, szándékos ártani akarás, családon belül éppen úgy, mint szomszédok között, sőt komolyabb bűncselekmény is. Ezen utóbbiakat azonban mindig átadták az ügyészségnek. Elek nem nagyon lelkesedett ezért a munkáért, nem érezte magát alkalmasnak, hogy mások vitáiban döntsön. Azon gondolkozott, hogy át kellene valakinek adni ezt az egészet. De kinek?
Mintegy vezényszóra, megjelent Elek gyerekkori barátja, Lázár akinek, annak idején a hagymaszeletelő elvitte az úját. A balesete után beiratkozott a jogi fakultásra, de nem sikerült befejeznie. Az összes szigorlatait bár letette, de az ügyvédi vizsgára már nem kerülhetett sor. Egy megmagyarázhatatlan balesetben édesapja meghalt, így Lázár elveszítette az anyagi támogatást, édesanyja kevéske özvegyi nyugdíja nem volt elég csak a szűkös mindennapokra. Magdus, a kishúga is még tanult. Nem volt más választása, állást kellett vállalnia.
– Beszerző vagyok a fogyasztási szövetkezetnél – magyarázta Elek kérdésére, hogy mivel foglalkozik pillanatnyilag.
– Hogyhogy?
– Egyik volt, kedves tanárom ajánlott be, mikor megtudta, hogy milyen rosszul állunk anyagilag.
– És tetszik ez a munka?
– Csöppet sem!
– De legalább megfizetnek?
– Arról jobb, ha nem is beszélünk! Szeretnék valami más helyre átmenni, olyanra, ahol jogi ismereteimet hasznosíthatom. Segítesz ebben?
– Nem is tudom… De várj csak! Megkérdezem az állami gazdaság igazgatóját, hátha szüksége van egy jogi végzettségű alkalmazottra. Nagy, komoly vállalat, ahol mindig akadhat üresedés.
Így került Lázár a „Vörös Október” nevű állami gazdasághoz. Elek pedig megragadta az alkalmat és a békéltetői bizottsági munkát átpasszolta neki. „Lám, ez a probléma is megoldódott” – gondolta elégedetten Elek.
Rosszul gondolta!
Alig telt el két hét, behívták a községi pártirodára. Már a hívás mikéntjéből tudta, hogy ebből csak baj lehet. megérzése helyesnek bizonyult.
– Jöjjön, jöjjön! Beszédem van magával.
Semmi elvtárs, semmi Elek, semmi megszólítás…
– Valami gond van?
A titkár tudtára adta Eleknek, hogy az úgynevezett barátja nem érdemelte meg a bizalmat. Nem azért szakította félbe a tanulmányait, mert nincs pénze a megélhetésre, hanem, mert belekeveredett egy államellenes szervezkedésbe, és eltiltották az államvizsgától és természetesen az ügyvédi gyakorlattól. Az egyetem utolsó szünidejét arra akarták néhányan kihasználni, hogy nagy túrát szerveztek a hegyekben. El is indultak öten a keleti Kárpátokba, hogy végig járják az Ezeréves Határt, a határköveket, határdombokat, vagy legalább ezek sejtett helyét. Szinte egy hónapig tartott a túra, de a végén a felelősségre vonás várta őket. Államellenes és irredenta szervezkedés volt a vád. Hiába magyarázkodtak, védekeztek, ahogy tudtak, elítélték őket. A csoport vezetőjét öt év börtönre, s a többieket másfél év felfüggesztettre. Ezzel együtt járt a további vizsgáktól való eltiltás is.
– Most már érti, mibe keveredett bele?
– De hát én semmiről sem tudtam!
– Ez pedig elég baj! A bűnpártolás, az osztályidegen elemek takargatása, támogatása éppen úgy fenn áll. A Cotroceanu elvtárs bizalmatlansága helyén való volt.
– Miii?
– Ne szökdössön, kérem! Így is elég bajban van, de mi találunk megoldást, a párt segítséget nyújt önnek, ha őszinte önkritikát gyakorol.
– Értettem!
– Most épül kultúrház egy fontos bányavárosban, az Olt forrásvidékénél. Igazgatót keresnek, s mi megtettük a javaslatunkat. Íme, itt van a kinevezése. Egy héten belül elfoglalhatja az új helyét.
Ezennel Elek kezébe adta a papírokat, s „Jó szerencsét” köszönéssel el is bocsátotta.
– Ott legalább nem lesz alkalma pátyolgatni gyanús elemeket – hallott Elek a háta mögött a titkár megjegyzését, de nem fordult hátra, csak ment az ajtón kifele.
– Megyek veled! – kiáltotta Ibolya, ahogy meghallotta Elek beszámolóját.
Három nap kellett, amíg leadták a Kultúrházat a könyvtárral együtt a Néptanács főkönyvelőjének, aki pecsétes papírt adott arról, hogy a teljes leltárt hiánytalanul átvette. Ezek után már nem maradt más hátra, mint búcsút venni a családtagoktól és az ismerősöktől. Elek ellátogatott Jánosi Rudi házába, a zenész barátaitól elbúcsúzni. Éva egy búcsújátékkal ajándékozta meg. Persze azt is csak úgy fejezte be, ahogy máskor is szokta – hirtelen lecsapta a zongora fedelét.
– Tudja Elek, azért sajnálom, hogy elhagy bennünket, mert maga az egyedüli ember az ismerőseim közül, akit megérint a muzsikám, aki megérti, átérzi a zene végtelenségét, aki képes fölszállni a hangok hátán akár az egekig…

(Küzdelmes évek következtek Elek és Ibolya számára, de „töretlenül helyt álltak”, ahogy mondani szokták.)

Sárrét 2015. 04. 11