Gyárfás meséje I.

A kora nyári hőség megült a falu felett. Ólmos csend borult a házakra, nesz is alig hallatszott, csak a delelő nap izzott az égen. Gyárfás, a fiatal doktor mélán bandukolt az utca közepén, s irigykedve nézte a porban fürdő tyúkokat. „Ezeket nem zavarja a hőség” –motyogta magában – „Lám, még a szárnyukat is kitárják a napnak!” Aztán megvonta a vállát, s ment tovább. Mára már végzett a rendeléssel, s most ebédelni indult Cinc nénihez, a kosztadójához. Tisztességes, kétfogásos ebédet adott kicsi pénzért, s aki kért, egy pohár bort is kaphatott utána. Kevéske nyugdíját pótolta ezzel az ebédadással, s bár sok haszon nem volt rajta, de neki megérte. Az anyagiakon túl, egy kis mozgalmat is hozott a házba, s elűzte a tespedés és unalom árnyát. Négy, öt kosztosánál több nem igen járt hozzá. Ezek a falura került értelmiségiekből állottak –tanár, orvos, mérnök. Az ebéd alatti terefere színt hozott Cinc néni életébe. Így értesült a legfrissebb eseményekről, pletykákról, amihez ő is mindig hozzáadta saját értesüléseit.
Gyárfás útja a postahivatal előtt vezetett el, s annak ablakát bentről megkopogtatta a postáskisasszony, Marioara, s intett, jönne be egy szóra. A doktor kicsit vonakodva, de belépett a hivatalba, ahol kellemes hűség lepte meg, s pajtáskodva nagyot köszönt:
– Csókolom a kicsi kacsóit szép kisasszony!
– Jó napot doktor úr! Maga mindig tréfás kedvében van?
– Csak ha jó kedvem van.
– Mondja, doktor, hogy érzi magát itt nálunk a falunkban?
– Én jól. Nagyon jól!
– És mondja, doktor, maga soha nem panaszkodik?
– Mire panaszkodjam, Marioara kedves? Itt ülök egy kellemes, hűvös szobában, és egy szép leánnyal beszélgetek.
– A szép leányt köszönöm, de a hűvös szobának története van ám!
– S mi az, ha szabad kérdeznem?
– Az, hogy ez egy régi ház és vályogból építették. Régebben minden vidéknek meg volt a maga építkezési szokása. Erre mifelénk vályogot használtak, s a nagyon szegények vert falú házakat építettek.
– Honnan ez a tudomány, Marioara?
– Nem is tudja a doktor úr, hogy én mennyi mindent tudok! Jártam sokfele, amíg kitanultam a telefonista mesterséget. Láttam, hogy mindenütt mások a szokások. Segesváron ugyebár szászok laknak –tudom, mert ott dolgoztam egy nyáron át, mint gyakornok. Ott fából építik a házaikat, még az emeleteseket is. Csak fenn a várban vannak kőházak. Dicsőben ellenben, ahol sok mesterember, meg beköltözött falusi él, ott vegyesen építkeznek téglából, vagy vályogból. A központ mind tégla, de a külterületek, mint például a Szőlő utca – ott laktam, mint ipari tanuló – nagyrészt vályog. Na, mit szól hozzá?
– El vagyok bűvölve!
– Lehet is, de nem ezért hívtam, hanem, mert itt van magának valami. Szinte elfelejtkeztem róla a nagy beszélgetésben.
– Mi lehet az?
– Telefon meghívás. Azt mondja, itt írja, ni, délután 18 órára –s átnyújtott Gyárfásnak egy nyomtatott cédulát, amin valóban ott állt az aznapi dátum és a 18 óra.
– Köszönöm! –forgatta a keze között bizonytalanul a cetlit –de vajon, ki akar engem hívni?
– Ki, ki? Hát a kedves felesége!
– Ó, értem –mormogta kissé elkomolyodva a férfi.
– Doktor, ha nem akar bejönni ide a megadott időben, kapcsolhatom a hívást a rendelőbe. Jó lesz?
– Maga nagyon, nagyon rendes lány, Marioara! –s ezzel megsimogatta a lány karját –Köszönöm! De mentem is, a viszontlátásra.
Kilépett az ajtón a szikrázó fénybe. Elgondolkozva folytatta útját Cinc néni háza felé. Nyugtalanította ez a telefonmeghívás. Vajon mit akar az asszony?
Cinc néninél kellemes illatok fogadták, s a terített asztal. Az állatorvos már ott ült, s éppen az oldalast farigcsálta nagy élvezettel.
– Késtél –szólott két falás között -, sok beteged volt?
– Bizony, bizony sok a beteg mostanában –válaszolta kitérően. Nem kívánta kiteregetni a postahivatalbeli látogatását asztaltársa előtt.
A háziasszony elébe tette a tele tányér levest, s ettől fogva már, csak az evőeszközök zörgése hallatszott, amíg be nem toppantak a soron következő kosztosok. Gyárfás befejezve az ebédet, s kis időre még leült a kanapéra, meghallgatni kosztos társai beszédét, de semmi újat nem hallott, így aztán lassan szedelőzködni kezdett. Még volt egy fekvő betege, akihez délutánra ígérkezett, s most odaindult. A vizsgálat megnyugtató eredményt hozott; az orvos is, a család is, sőt a beteg is megnyugodhatott a közeli gyógyulás reményében (!).
Hat óráig még bőven volt idő, így Gyárfás meglátogatta Janit, a barátját, aki belső brigádosként tevékenykedett a kollektív gazdaságban. Ez azt jelentette, hogy a határban zajló munkákon kívül ő felelt a gazdaság ágas-bogas gondjaiért: a kovács és kerekes műhelyért, a raktárokért és magtárakért, a tehenészetért és a többi állatért, a kis fűrészüzemért és a kőműves csapatért. Így nem csoda, hogy nem találta otthon. Jani felesége hívta, várná meg, de ő inkább visszament a rendelőbe, s elővette a betegnaplót, hogy nézze át az aznapi betegek adatait, ellenőrizze a felállított kórisméket, kezeléseket, és hogy feljegyzett-e minden fontos, lényeges adatot rendesen. Aztán elővette a vastag belgyógyászatkötetet, olvasson kicsit utána egy-két problémás esetnek. A telefon élesen berregő hangja riasztotta fel elmerült böngészéséből.
– Halló! Doktor úr, adom a hívó felet! –hallotta Marioara hangját.
– Halló, halló! Te vagy az Ibolya?
– Én, hát! Miért kit vártál?
– Téged! – „na, ez sem kezdődik valami jól” – tette hozzá gondolatban.
– Figyelj ide, Gyárfás! Van egy szabad napom, s hétvégén kimegyünk hozzád, ne gyere be, várjál ránk!
– Állj, állj, állj! Hétvégére meghívott a szomszéd kolléga egy kis bulira.
– Nagyszerű, akkor odamegyünk egyenesen.
– Mondtam, állj! –keményedett meg Gyárfás hangja –Csak férfiak lesznek. Legénybúcsú, mert Parajdi doktor nősül.
– Akkor, velünk mi lesz? –vált panaszos-sírósra Ibolya hangja.
– Találkozunk a jövő héten, s majd még jobban örülünk egymásnak!
– Gyárfás, te nem is szeretsz engem! –szipogott az asszony.
– Hogy mondhatsz ilyent?
– Nő van a dologban. Érzem! –s ezzel le is tette a kagylót.
Gyárfás döbbenten nézte az elnémult kagylót, majd lassan rátette a villára. Fél perc sem telt, s a berregő hang újra megszólalt. A doktor gyorsan felkapta a kagylóból, s tele reménnyel bele hallózott.
– Doktor úr! –hallotta kiábrándultan a telefonista hangját –A beszélgetés 4.80. Azt mondtam a fogadó, azaz maga, fizeti. Majd holnap behozza. Jó? Vagy írjam fel, s hó végén fizeti egyszerre a többivel, ha még lesz?
– Beviszem holnap –válaszolta letörve.
Mit lehet itt tenni? Az asszony megsértődött –joggal, de hát arra a legénybúcsúra is el akart menni. Így töprengett egy darabig, majd hirtelen elhatározással kilépett a házból, kulcsra zárva maga után a rendelőt. Elhatározta, felmegy a református paphoz. A templom és a parókia a paplakkal együtt a falu felett a hegyen épült. Szép kilátás és jó levegő fogadta ott fenn.
Gyárfást nagy örömmel fogadta a tiszteletes, Kovács Attila, s felesége, Gyöngyi is kijött a vendég üdvözlésére a gyerekszobából, ahol éppen lefektette két gyereküket.
– Kártyázunk? Van kedved? –fordult Gyárfás felé Attila.
– Másra sem vágyom most!
– Akkor hozok valami falatozni valót. Attila, te meg hozz innivalót.
Perceken belül mindhárman ott ültek az asztal körül.
– Csak egy pillanat –ugrott fel Gyöngyi –megnézem a gyerekeket, és már itt is vagyok, addig keverjétek meg a lapokat. Majd én osztok.
– Nos, kezdhetjük? –nézett a partnereire, miután visszajött –Snapszlit játszunk, ugye? Akkor Attila te emelsz!
Kiosztotta ez első öt lapot, és várakozás teljesen tartotta a kezében a többi kártyát.
– Ötből passz –jegyezte meg Gyárfás.
– Ötből passz! –szólt Attila, majd ugyan így Gyöngyi is.
A következő lapot megfordította színével felfele és letette az asztalra. Zöld alsó volt.
– Zöld az adu –jelentette, és folytatta az osztást.
Mire lejátszottak négy, öt partit, melyeket mind a háziak nyertek, Gyárfás úgy érezte, elmúlt a nyomasztó feszültség belőle. Visszatérve szolgálati lakásába, altató nélkül átaludta az éjszakát. Másnap munkája végeztével első útja a postára vezetett, fizesse ki a telefonbeszélgetés árát.
– Jól sikerült a tegnapi beszélgetés? – érdeklődött kedvesen Marioara.
– Hát, mit tudom én? –válaszolta fanyalogva a kérdezett.
– Veszekedtek?
– Olyanforma.
– Tudja mit? Vegyen ki két nap szabadságot, és menjen el hozzá.
– Jó kislány maga! Már tegnap is mondtam. Na, viszontlátásra!
Ebéd után újra felkereste tegnapi fekvő betegét, és örömmel látta, hogy szépen halad a gyógyulás útján. Vissza a rendelő felé útja a kocsma előtt vezetett el. Nem szerette ezt a környéket, de most nem volt kedve kerülni, azért szapora léptekkel igyekezett minél hamarabb távolabb kerülni onnan. Most azonban ez nem sikerült. Egy már kissé kapatos, sovány, züllött képű alak eléje állt, és parolára nyújtotta a kezét.
– Maga a mi doktorunk!–jelentette ki –Láttam ám, amint jön-megy a rendelő körül. Ki, s be! Mint aki otthon van. Igaz?
– Igaz, igaz –bólogatott Gyárfás.
– Na, lám, hogy igazam van –folytatta az ember, s újból felé nyújtotta a kezét. –Adhatna nekem öt lejt egy deci pálinkára, doktor! Tudja, pillanatnyilag le vagyok égve.
– Itt van, jó ember az öt lej, csak azért, mert őszintén megmondta, hogy mire kell, de máskor ne kérjen, mert többször nem adok.
– Nem is olyan rossz ember maga, mint ahogy mutatja –búcsúzott a zsákmánnyal, s már be is ugrott a kocsma ajtaján.
Gyárfás bosszankodott az eset miatt, s eldöntötte, többet nem jön a kocsmának a környékére sem, hacsak valami nagy baj nem kényszeríti rá.
Szombat délben aztán befogatott a homokfutóba, s maga ült a bakra –egyedül vágott neki a tíz kilométeres útnak. Úgy számította, hogy másfél óra alatt megteszi. Nem is tévedett. Nem volt még öt óra, mire bekötötte a lovat az istállóba. Parajdi doktor ott sertepertélt körülötte, de segíteni nem tudott. Ő nem szeretett az állattal foglalkozni, rábízta a dolgot mindenestől a kocsisára. Gyárfás ellenben örömét lelte a ló körüli teendőkben –ügyesen kifogta, bevezette az istállóba, bekötötte, szénát tett elébe. Az istálló ott állt a rendelő udvarának a végében. Volt benne hely még akár másik három lónak. Kellett is, mert rövidesen érkeztek a többi fogatok sorban egymás után. Akik messzebbről jöttek vonattal érkeztek. Parádés kocsival ment értük a doktor kocsisa. Közöttük volt Varga Gyuri is, Gyárfás gyerekkori jó barátja. Együtt hitványkodtak iskolás korukban, s együtt izgulták végi a felvételi vizsgákat. Nem volt az olyan könnyű! Nyolc vizsgából állt a felvételi – írás és szóbeli. Aki kémia, biológia és anatómia írásbeli vizsgán átment, az állhatott szóbelire. Ezt megelőzően azonban a jelentkezőnek túl kellett jutnia a legnehezebb szűrőn, a káderezésen. Ez azt jelentette, hogy a benyújtott önéletrajzot, alaposan átnézték, és az adatok valódiságát leellenőrizték, majd a felvételiző megjelent egy, a rektor által vezetett bizottság előtt, ahol alaposan kikérdezték. Na, nem a szakma iránti elkötelezettség érdekelt őket, hanem származása és politikai beállítottsága. Földbirtokosok, kulákok, segéddel dolgozó kisiparosok, gyár-, vagy műhelytulajdonosok csemetéi szóba se jöhettek. Ha valaki megpróbálta eltitkolni, letagadni származását és rájöttek, annak még büntetést is kilátásba helyeztek, amellett, hogy elutasították a felvételi kérelmét.
Jól emlékszik rá Gyárfás, milyen megalázó módon beszéltek vele a káderezéskor. Minden szavába belekötöttek, az önéletrajzát mondatról mondatra elemezték, rákérdeztek nagyapjára, nagyanyjára, halott édesapjára. Alig várta, hogy szabaduljon, azt se bánta volna már, ha elutasítják, csak legyen vége a tortúrának. Másnap aztán nagy örömmel látta ott a nevét a vizsgára bocsátottak között. A névsor azzal a felszólítással végződött, hogy két nap múlva jelenjenek meg a díszteremben, ahol a továbbiakat ismertetik egy nagygyűlés keretében.
Illően felöltözött erre az alkalomra, élesre vasalt nadrágba, zakóba, világos ingbe nyakkendővel. Jól is tette, mert a bejáratnál másodéves diákok álltak és felügyelték az érkezőket, ne legyen zavar, viselkedjenek a felvételizők rendesen, ne hangoskodjanak, meg más ilyen dolgokra figyeltek. Két fiút el is tanácsoltak, mert rövidnadrágba és pólóingben jelentek meg.
– Öltözzetek fel rendesen, úgy gyertek vissza –szólt rájuk egy sötét öltönyös, vállas fiú -, de igyekezzetek, fél óra múlva jön a rektor elvtárs!
Megilletődve foglalták el helyeiket a hosszú padokban. Soha nem látott még ilyen termet. Csak tekergette a fejét, úgy bámulta az amfiteátrumszerűen emelkedő padsorokat, a hatalmas boltíves ablakokat, a tudós professzorok képeivel díszített falakat, a stukkós mennyezetet. Észre sem vette, mikor jöttek be az egyetemi vezetők élükön a kidüllesztett mellű rektorral. A terem felállt és súlyos csend lett. A rektor intett, mire zajosan leültek. Gyárfás csak nézte az alacsony, szilimán emberkét, s csodálkozott, mitől van ennek akkora hatalom a kezében, hogy nem csak diákok, de az egész tanári kar tart tőle. Rettegték, de távolról sem tisztelték! Eszébe ötlött az a félóra, amit az általa vezetett káderezés alkalmával átélt, és megértette: a rosszindulatú ravaszság a fegyvere (!). „Jó lesz, ha meghúzom magam, ha ilyen emberek vezetik ezt az egyetemet” – gondolta magában és ijedten körülnézett, vajon nem halotta-e meg valaki a gondolatait. „Tisztára begolyóztam!” – mosolyodott el belülről. A továbbiakban lekötötte a sok információ, tudnivaló, amit az egymás után szólók közöltek a felvételi vizsgára váró fiatalsággal.
Utolsó előttinek futott be Birtok Bandi motorbiciklivel. Vele szenvedte végig a felvételi vizsgákat. Emlékszik, egymás után léptek be a vizsgáztatók elé, mivel a névsorban közvetlenül utána következett ő maga –Boga Gyárfás. Ügyes fiú ez a Bandi. Lám, már motorbiciklit is szerzett. A vizsgák alatt is talpraesetten viselkedett, mindig feltalálta magát a feleletei közben is, elkerülte a tanári kérdések csapdáit. Gyárfás irigyelte emiatt, mert ő mindig gátlásosan, görcsösen kezdett neki a feladatainak. Igaz, az első percek izgalma után belejött és végül mégis csak kitűnő eredményeket ért el. Az írásbeli tételek alkalmával nem volt gond. Sikerrel vették az akadályokat és Bandival együtt ott virított a nevük a hirdetőtáblán, hírül adva, hogy szóbelire állhatnak. Egy darabig a szóbelik is jól mentek. Másod naponta került sor egy-egy vizsgára még vasárnap is, ha úgy jött a sora. Az első kellemetlenség az anatómia vizsgán történt, mert Gyárfást megszólított a tanár, ne használjon latin neveket, hanem magyarul nevezze meg a szerveket, amiről beszél. A fiú nagyon elkeseredett a rendreutasítás miatt, nem is tudott egy-két percig rendesen beszélni, csak dadogott, majd bocsánatot kért, de tovább szerencsére már minden rendben ment. A következő eset a magyar vizsgán történt, de ez inkább hasznára szolgált, ugyanis a tanárt meglepte a latinos jellegű mondatelemzése. Rá is kérdezett, hogy hol érettségizett, s mikor megmondta, hogy klasszikus, azaz humán líceumba járt és ókori nyelveket is tanult, megértően bólogatott.
Ezután jött a hidegzuhany! A vegytantanárral jól összevitatkozott, úgyhogy az elnöknek kellett közbeszólnia, hogy a felelést folytassa, ne a vitát. Bandi alig tudott utána lelket önteni bele.
– Mehetek dolgozni! Úgy kipenderítenek innen, mint a csoda! –kesergett.
– Ne add fel! Ha ezt le is pontozzák, a többi jól ment, s azok kihúznak a slamasztikából.
Így beszélt Birtok András, és neki lett igaza –Gyárfás nem ment el dolgozni, hanem bekerült az egyetemre, és nem is akárhogy, hanem ösztöndíjjal.
Még maradt egy hónapjuk az előadásuk megkezdéséig, s elhatározták, hogy felmennek ketten Biharfüredre, s ott eltöltenek néhány napot, ameddig a zsebpénzükből futja. Hívták magukkal Bandi unokahúgát is, de nem állt kötélnek, ellenben beszállt a túrába két volt osztálytársuk a líceumból. Nekik nem sikerült sehova sem bejutni, de nem keseregtek, hanem tervezték a következő évi próbálkozásukat.
– Ti már igazi egyetemisták vagytok? –kérdezte kis irigységgel a hangjában Józsika, egy magas szőke fiú.
– Neked meg elsejétől már saját fizetésed lesz –jött a gyors válasz Bandi szájából.
– A lábatok járjon, ne a szátok! –szólt rájuk tréfásan Gyárfás –Még van jó félnapi gyalogolni valónk.
Belényesből indultak neki gyalog az útnak, szerencsére azonban egy teherautó a platójára felvette őket egy 10 kilométernyire levő faluig. Innen még várt rájuk egy kemény 14 kilométeres szakasz hegynek fel. De megérte! Hatalmas hegyek által koszorúzott tisztáson terült el a kis nyaralóhely. Egy szerény menedékház, és néhány kisebb magánvilla árválkodott a festői helyen. A menedékházban olcsó pénzért kaptak szállást egy közös hálóban, ahol deszkapriccsekre terített pokróc nyújtotta az egyedüli kényelmet. A kantinnak csúfolt ivóban rossz pálinkát, kocsisbort és sült kolbászkákat szolgáltak fel kenyérrel és mustárral, vagy külön kérésre csípős paprikával. Ezen kívül persze friss, hideg forrásvizet. Józsika még járt errefelé, ismerte a gondnokot, aki megengedte nekik, hogy főzzenek teát maguknak, mert ők bort-pálinkát nem akartak inni. Zsebükből sem futotta volna. Máskülönben, mivel jártas volt ezen a vidéken, s ismerte a turistautakat ő vállalta a túravezetést négyük közül.
Az időjárás kedvezett nekik, mert az ott töltött hét napból csak háromban esett, ami az ottani csapadékos időjárás szerint ritkaság. Bejárták a környéket, úgy tervezve az útvonalakat, hogy estére mindig visszaérjenek a szállásukra. Jól kifáradva dőltek le a priccsre, s így nem érezték a kényelmetlenségeket. Megcsodálták az Ördögmalom vad szépségét, a Sasok Szérűjét, a Bocsásza hármas csúcsát. Elábrándoztak a szerelem furcsaságain, a Csodaforrás legendájával kapcsolatban. A mese arról szól, hogy a jégkirálynak hatalmas birodalma volt a hegy belsejében. Ott élt gyönyörű leányával, a jég-királylánnyal. A király megmondta a lányának, vigyázzon, nehogy szerelembe essen, mert a szerelem heve elolvasztja az egész birodalmat. Szerelem dolgában azonban nem lehet a fiatal szívnek parancsolni! A királylány beleszeretett a tűzkirály fiába. És bekövetkezett a tragédia: a jégoszlopok elolvadtak a szenvedélyes szerelem lángjától, és már nem volt mi tartsa a sziklaboltozatot, s az beomlott maga alá temetve a szerelmeseket. Ma is láthatók a terem összedőlt falai, a romok, s közülük egy jéghideg vizű forrás tör a felszínre, mint egyedüli tanúja a hajdan volt jégbirodalomnak.
Hamar eltelt a kirándulásra szánt hét, indultak haza. Lefele haladva könnyebb volt az út, s az elemózsiás hátizsák súlya sem nyomta már a vállukat. Üresen fityegett.
– Janikám, ez a túra olyan jól sikerült, hogy a tavaszi vakációban, ha lesz ilyen, megismételjük! –lelkendezett Bandi, mikor felkapaszkodtak a belényesi állomáson a harmadosztályos vagonba.
Soha nem került sor a túra megismétlésére. Megkezdődtek szeptemberben az előadások és egy másfajta életmód, más érdeklődési körök, és nagyon más tanulási elvárások. Birtok Bandi most mégis ezekre a régi dolgokra terelte a szót.
– Jól emlékszem, hogy nem voltál képes rábeszélni az unokahúgodat, hogy jöjjön el velünk túrázni! –vágott közbe Gyárfás.
– Legalább nem féltékeny utólag a feleséged! –jött a visszavágás Bandi részéről.
– Na, ebben igazad van!
– Mi a helyzet veled? Hogy vagy mostanában? –fordított a szón Bandi –Vettél már autó? Annak idején, amikor egészségügyi szervezésből készültünk, és én is ott bifláztam nálatok a bentlakásban, kötötted az ebet a karóhoz, hogy egy éven belül kocsit veszel.
– Vettem is. Gyerekkocsit!