Gyárfás meséje V.

Teljesen új környezetbe kerültek, egy összetartó közösség fogadta őket. Igaz, a lakásra még egy hónapot is várniuk kellet, ameddig sikerült szabaddá tenni, mert beköltöztettek egy mentősofőrt. Ahogy a régebbi kolléga kitette a lábát, a tanács odaadta a szolgálati lakást egy nemrég nősült gépkocsivezetőnek. Gyárfás a tanácshoz fordult, hogy akkor adjanak neki egy másikat, de nem volt, mit. Ekkor felkereste Simont, a gépkocsivezetőt, harcoljanak együtt lakásügyben. Barátságosan fogadták, leültették a szobában, kávéval kínálták. A fiatalasszony úgy forgolódott körülötte, mintha régi ismerős lenne, s nem az, aki a lakásból való távozásukat szorgalmazza. Hamarosan össze is barátkoztak. Kiderült, hogy a két férfi egy évben született.
– Akkor, szervusz, kortárs! – köszöntött rá a házigazdára a kávéval.
– Kortárs és sortárs! – válaszolt rá Simon – Mind a ketten lakást szeretnénk. Te az enyémet, én egy másikat.
Évtizedekre terjedő barátság lett belőle. Néhány hét múlva megoldódott a helyzet, Simon kapott másik lakást, az új doktor pedig beköltözhetett a szolgálatiba. Berendezkedtek szépen, a helybeli asztalos műhely készítette a táj-jellegű bútorokat. A konyhát és az ebédlőt. A hálószobába elhozatták azt, amit Ibolya kapott a szüleitől. Boldogan vette birtokba kis birodalmát a házaspár, náluk csak a kicsi Gyárfás volt boldogabb. Le-felrohangászott a lakásban. Ki a konyhába, be a hálóba, az ebédlőasztal körül, fel az ágyra, újra ki a konyhában. Nem győzte abbahagyni!
– Apapapa itthon van, anyamama itthon van! – énekelte, s közben nagyokat kacagott.
– Szombat-vasárnapra eljöhetnének anyuék – kezdte Ibolya – Büszkélkedjünk el nekik, milyen szépek vagyunk.
– Jó ötlet. Főzöl valamit, amit a szomszédasszonytól tanultál?
– Na, ne csúfolódj! Majd meglátom. De édesanyádat is hívjuk el. Van jó vonat összeköttetés és az állomásra elébe megyünk.
– Nagyszerű! Köszönöm, hogy ezt mondod. Biztos tud kivenni majd pár nap szabadságot. Jó lenne, ha kicsit maradhatna nálunk.
Édesanyja, özvegy Boga Mártonné, született Kállai Kis Aliz, főkönyvelőként dolgozott egy nagyvárosban a nyugati határszélen. A Dimitrov nevét viselő Tartományi Élelmiszeripari Vállalatnál. Ő volt „Boga elvtársnő”, aki mindent elintéz, mindent megold, aki mindent tud.
Nevetségesnek tartotta, hogy ő a földbirtokos, dzsentri leszármazott, aki családjának jelentős birtokai voltak Biharban, s akinek a felmenői közt magas rangú városi és megyei notabilitások voltak, éppen ö a vállalat „elvtársnője”, és egyedül neki van joga bármikor bemenni az igazgató úr irodájába bejelentés nélkül. Igen, „igazgató úr”! Lőrinci Béla, a volt autófényező. Jó szakember volt, és jó elvtárs, s így kiemelték, tanfolyamra küldték, igazgatót képeztek belőle. Így lett a vállalatnál úr. Igazgató úr. Hogy milyen hozzáértő volt, mint igazgató, nehéz lenne most utólag megítélni, mindenesetre működött a vállalat, de az biztos, hogy művészi érzékkel megáldott ember lehetett. A vállalathoz a sok többi mellett, malmok is tartoztak. Amikor a nagyjavítás alkalmával a megkopott, elhasználódott alkatrészeket lecserélték, Lőrinci Béla összeszedte azokat a fenyődeszkákat, amelyek a vezető vályúk részei voltak. Ezen folyt végig a gabona a silótól a garatig. Éveken keresztül a millió és millió gabonaszem koptatta vájta a fát, amíg bizarr hosszanti rovátkák keletkeztek rajta. Ezeket szedegette össze és vitte be a műhelybe, ahol szabta, pácolta, lakkozta – értett hozzá szakmája révén -, és szebbnél szebb képkereteket készített belőlük. A város festőművészei nagyra értékelték a pompás, különös mintájú kereteket. Alig győzött az igényeknek eleget tenni.
Ez volt az igazgató úr, Boga elvtársnő pedig intézkedett, javasolt, igyekezett mindenkinek kedvére tenni, ami nyílván lehetetlen, de ő megpróbálta több-kevesebb sikerrel. Ha valaki hivatalos ügyben belépett a Tartományi Élelmiszeripari Vállalathoz, már a portás hozzá irányította, ha valamelyik irodában elakadt a munka, futottak hozzá segítsen, mikor az igazgató házon kívül volt, a mérnökök, osztályvezetők vele beszélték meg a gondjaikat, a tennivalókat.
Otthon is helytállt. Megtanította az élet már korán, hogy szembe kell menni a kihívásokkal. Alig végezte el a négy polgárit, átvette a megcsappant, de még mindig jelentős bírtok irányítását. Édesapja megrokkant, betegeskedett, édesanyja meg nem értett hozzá. Két évig vitte a birtok ügyeit, de amikor édesapja meghalt, eladták az egészet és a vételárat elosztották a nyolc testvér között, ő pedig egyik húgával és édesanyjával beköltözött a városba. A többiek már régebben kirepültek a családi fészekből. Hamarosan aztán megismerkedett a megyei bálon, egy csínos, jó beszédű jurátussal, Boga Mártonnal.
A megyei bált, szokás szerint, s abban az évben is Advent előtti szombaton tartották, és Karácsony másodnapján a jurátus úr már tiszteletét is tette özvegy Kállai Kis Lászlóné házában, minek eredményeképpen farsang utolsó hétvégére rögzítették az esküvő idejét. A családalapításnak láthatóan semmi akadálya nem volt: Márton a városszerte elismert, jó nevű Barcsay féle ügyvédirodában gyakornokoskodott, és őszire ki is tűzték már az ügyvédi vizsgát. Utána saját irodát nyithat.
A simán induló családi élet folytatásának egy pisztolygolyó vetett gáncsot. Azon év júniusának végén egy elvakult nacionalista lelőtte a trónörököst és ezzel szétzúzta Európa békéjét. Mondhatni, egyes köröknek kapóra jött a merénylet, de ez a tényeken nem változtat. Mártont behívták katonának és a vizsga helyett gyors kiképzés következett és vitték is a frontra, Galíciába. A hadtáphoz beosztva került a csata közelébe. A szeme láttára söpörték el az orosz gépfegyverek a magyar huszárok vakmerő rohamát. Még fel sem ocsúdott a rettenetből, már körül is fogták az oroszok és fogságba vetették a hadtáp egész személyzetével, tisztestől, katonástól, szakácsostól, kuktástól együtt. Márton, mint egyetemet végzett ember, hadnagyi rangot kapott a rövid kiképzés után, s így mint tisztet, őt is elkülönítették a fogolytáborban a bakáktól, és altisztektől. Külön táborba osztották be. Sok különbség nem volt a két tábor között, ugyanazt ették, azaz ugyanúgy éheztek, ugyanolyan barakkokban laktak, csak a tiszteket nem kötelezték munkára, mint a többieket. Persze, ha valaki közülük önként vállalta, mehetett dolgozni.
A hosszú úton a csata helyétől a fogolytáborig összekovácsolódott a kényszerből egymás mellé került sokféle ember. Mire megérkeztek a hadifoglyok a Kaszpi-tengeren túlra, a Kara-Bogaz öböl mellé, már bajtársi közösség jött létre. Ez a későbbiekben sok nehézségen átsegítette őket. A munkára beosztottak és önkéntesek a mintegy tíz kilométer távolságra levő városba jártak be dolgozni. Reggel korán indultak és este szürkületre érkeztek vissza. Egy gyár építésénél segédkeztek. Mindenki a saját szakmájában dolgozhatott, ha volt neki. Akinek pedig nem volt, azt segédmunkára osztották be: terheket cipekedni, maltert kavarni, követ törni. Enni is ott kaptak, és ez bőségesebbnek tűnt a tábori kosztnál. Vegyi üzemet építettek, ahol majd az öbölből kitermelt sót dolgozzák fel. Sietős volt a munka, mert a hadiiparnak sürgősen szüksége volt a nyersanyagra. Nem csak kőművesekre volt igény, hanem asztalosok, vasbetonszerelők, esztergályosok, lakatosok munkájára is. A tespedő unalom ellen jó módszer volt munkát vállalni, de a tisztek között szinte senkinek nem volt semmilyen ipari jártassága sem. Annál több szakember fordult elő a bakák és tisztesek között.
A táborban, mikor a Márton transzportja megérkezett még nem voltak hadifoglyok. Érkezésük utáni első tevékenységük abból állt, hogy felépítették és berendezték a tábort. A gyári munkára majd később került sor. Közben megjött a tél, bár havat nem hozott, csak esőt, fagypont alá ritkán ment a hőmérséklet. A szomorú karácsony is esővel köszöntött rájuk. Ünneplésképpen a Szentestén csöndesen elénekelték a Karácsonyi dalokat és megcsókolták egymást. Ez volt az ajándék! Fogva tartóik két héttel később tartották a Karácsonyt, január 7-én. Eszükbe sem jutott, hogy ők máskor ünnepelnek. Csodálkozva kérdezték, mi történik, mikor ünnepszombatján látták a megható, szomorú jelenetet.
Márton francia nyelven igyekezett magyarázkodni. Egy orosz tiszt a beszédet hallva odajött, és szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy jól tud franciául, hiszen gyerekkorában, a családban legtöbbször ezen a nyelven beszéltek a felnőttek, náluk oroszul csak a muzsikok és a szolgák beszéltek. Bement a barakkba és meghallgatta a dalokat. Másnapra munkaszünetet rendelt el és egy kanállal több levest. Úgy látszik szorult bele egy csöppnyi emberség.
A tél, ha enyhébb is volt az otthon megszokottnál, megrostálta az embereket. Járvány ütötte fel a fejét – vérhas -, s akit elkapott ritkán szabadult élve. Az őreik is féltek a járványtól, nem léptek be a barakkba, csak kintről parancsolgattak. A foglyok egymást ápolták nagy önfeláldozással, de kevés eredménnyel. A tábor egy távolabbi szegletében jeltelen sírokba temették el halott bajtársaikat. Akadt a tisztek között két pap is, ezek imádkoztak felváltva az elhunytak felett és jegyezték fel a neveiket, hogy később a családot értesíthessék. A vérhas, azonban nem kímélte Isten szolgáit sem. Mind a ketten ott végezték, ahol a többi szerencsétlen. A halottak jegyzéke Mártonhoz került. Ő hozta haza, mikor évek múlva szabadult.
A járvány végül is kifulladt, s aki megmaradt még nyomorultabb állapotba került, mint addig valaha, de a munkát folytatni kellett. Akinek csak jártányi ereje is volt, kivitték az építkezéshez. A tábor létszáma a veszteségek dacára sem csökkent, mert mindegyre érkeztek újabb és újabb szállítmányok.
Márton közben egyre jobban összebarátkozott a franciául beszélő tiszttel, aki gyakran kivette a foglyok közül, és felvitte magához, a parancsnoki épületbe. Terve volt vele és kérés nélkül tanította oroszul, mert amit az őröktől felszedett tudás, csak primitív kommunikációhoz volt elegendő. Idővel annyira megtanulta a nyelvet, hogy hasznos segítséget tudott nyújtani az irodai munkában. Jó jártasságra tett szert a hivatalos nyelv használatában is.
– Mártin! – szólította meg egyik nap a tiszt – Tud maga autót vezetni?
– Elvégeztem otthon egy tanfolyamot, de nem volt alkalmam gyakorolni – válaszolta.
– Akkor ott a kocsi az udvaron, üljön be és gyakoroljon, mert szükségem lesz egy megbízható sofőrre!
Márton meglepődött a feléje áradó bizalomtól. Nem értette, miről lehet szó valójában. A világ hírei nem jutottak el a fogolytábor lakóihoz. Az őrök nem beszéltek velük csak a napi teendőkről, a tábor dolgairól. Az építkezésnél sem adódott alkalom külső személyekkel beszélni. Különben is a helybelieket nem engedték a közelükbe. Igaz, néhányukat kikérték mezőgazdasági munkára, de azok kint is maradtak a gazdánál, és nem jártak vissza. Legfeljebb az újonnan érkezet transzport tagjai tudtak valamit, de érdeklődési körük alig terjedt túl a saját sorsuk miatti aggodalomnál.
Ettől fogva Márton minden nap gyakorolta az udvaron az autóvezetést. Napközben mindenféle elfoglaltsága akadt még a gyakorláson kívül az irodában, iratrendezés, takarítás, és orosz nyelvtudásának gyarapítása. A tiszt elhatározta, megismerteti vele az irodalmat, a történelmet, a szokásokat. Csak vodkát inni nem tudta megtanítani. Márton nem bírta az italt, és mindenképpen elkerülte a fogyasztását. Közben a vegyigyár felépült, és a tábor lakóit átköltöztették a só kitermeléshez. Ez a leggyilkosabb munkák közzé tartozott. Nyáron a sokszor 40 fokos hőségben, a torokkaparó, állandóan a levegőben szállongó sós porban dolgoztak. A por ráülepedett mindenre, az arcukra, kezükre, ruhájukra, még az ételükre is. Rászállt a tüdejükre, s egy idő után megölte őket. Két óránként váltották őket, mert nem bírták folyamatosan csinálni,. A tisztnek köszönhetően, Márton ebből kimaradt. Kikérte a maga számára háziszolgának.
– Mi az édesapja neve? – tette fel váratlanul egyik nap a kérdést a tiszt.
– György, vagyis George – válaszolta meglepetten a kérdezett -, de miért érdekli?
– Mert akkor a maga neve Mártin Gyorgyevics Boga.
– Igen, értem. Az önök megszokott rendje szerint az.
– Az én nevem pedig Iván Nyikolájevics Jevrenov.
– Értettem!
– Mostantól így szólítalak: Mártin Gyorgyevics, és tegezlek.
– Értettem!
– Dehogy értetted! Te pedig úgy szólítasz: Iván Nyikolájevics, illetve tegezel! Most már érted?
– Nagy megtiszteltetés ez számomra, de ha megengedi Iván Nyikolájevics, a tegezés használatával nem élek.
– Látom, beszélni, azt már jól tudsz, nem hiába vagy ügyvéd a hazádban. Én pedig már most és itt is annak tartalak. Tudod, én bojár vagyok, gazdag birtokos, te pedig ügyvéd, aki nem szolga nálunk. Ezért szólíthatsz bizalmasan a nevemen. A tegezésre majd még visszatérünk, és akkor majd elfogadod.
Eltelt néhány nap ez után a beszélgetés után, mikor azzal állt elő Iván Nyikolájevics, hogy Márton vegye elő az autót, menjen és vételezzen benzint, de ne csak a tankba, hanem abba a három nagy kannába is, amit a folyosón talál. Mikor ezt elvégezve Márton visszatért, a tisztet nagy munkába merülve találta. Az öreg írógép fölé hajolva odaadó figyelemmel dolgozott valamin.
– Gyere csak Mártin Gyorgyevics! Nézd, itt ez az írat, ez a zapiszka. Látod? Azt írja rajta, hogy Mártin Gyorgyevics Boga, a Karabogázköl Vegyi Üzem gépkocsi vezetője, és hogy anyagbeszerzői megbízatása van, továbbá, hogy szabadon közlekedhet az oblaszt egész területén és azon kívül is bárhol az országban. Tedd el és, vigyázz rá. Ha megállítanak, csak mutasd fel és szabadon mehetsz tovább. Itt van egy másik fontos irat is. Ez egy kartocska, egy belépőkártya az üzem területére. Ezt is tedd el jól, mert, ha bizonyítani kell a hovatartozásodat, akkor ezt mutasd fel.
– Mire való mindez?
– Haj, bátyuska, bátyuska! Bajok vannak, nagy bajok! Zűrzavar, fejetlenség uralkodik az egész országban. Fellázadtak a tengerészek. Idáig még nem jutottak el, de már csak napok kérdése. Kezükbe kaparintották a hatalmat, a hadsereget, mindent. Valami komisszárokat küldenek mindenfelé, és aki nem engedelmeskedik nekik, azokat megölik. A csőcselék, a munkakerülők, a söpredék persze velük tart. Elmegyek innen, s téged is magam viszlek. Meg akarom tudni, mi történt a családommal. Vételezünk élelmiszert, és kora reggel indulunk.
Két hétig tartott az út. Kora hajnalban indultak nap, mint nap és a déli forróság idejére mindig pihenőt rendelt el Iván Nyikolájevics, valamilyen árnyékos helyen. Késő délutántól sötétedésig újra úton voltak. A nagyobb településeket elkerülték, csak elszigetelt tanyákhoz húzódtak be pihenni. Az egykedvű tanyasiak nem sokat törődtek velük, de azért néhány hírt megosztottak az utazókkal – merre járnak szabadcsapatok, vagy rendes katonai alakulatok, hol tűnnek fel a bolsevikok, a komisszárok. Megtudták a rettenetes hírt, hogy kivégezték a cári családot, és hogy Gyenyikin csapatai harcolnak a bolsevikok, a vörösök ellen. Nem volt sok köszönet a tábornok átvonulásában sem, mert mint a sáskák, mindent feléltek.
Oszkol oblasztban volt a bírtok ahova igyekeztek nagy óvatosan. Iván Nyikolájevics útközben elmondta, milyen a vidék, a földek, az erdős ligetek, a folyó, s mennyi vadkacsa, s más vízi szárnyas él a folyó csendesebb szakaszaiban, meg a parti nádasokban – szerkők, csérek, szárcsák, vöcsökfélék. Nagy vadászatok estek ott minden év szeptemberében. Még a cári család több tagja is odalátogatott a vadászszezonra. Büszkék is rá a helybeliek! Egészen kipirult a tiszt arca, s bőbeszédűen emlegette az otthoni dolgokat.
– Meglátod hamarosan, Mártin Gyorgyevics, micsoda gyönyörű vidék!
Amilyen nagy volt a lelkesedés, a hazaérkezés öröme, olyan nagy lett a bánat, az elkeseredés, a gyász!
Már közel jártak a járás határához, amikor a tanya otthon maradt lakója, egy öreg muzsik, azzal fogadta őket, hogy gyorsan rejtsék el az autót a szénatartóban, s dobjanak rá kórét, szénát, mert errefele kószálnak bizonyos szabad csapatok, Mahnó csapatai, melyek ukrán földről csaptak át, és közeledik Gyenyikin tábornok is, hogy űzze el őket.
– Goszpogyin! – szólalt meg az öreg, miután jól elrejtették a gépkocsit – Nem jó a ruhátok. Veszélyes egyenruhába’, meg városi nadrágba’ járkálni ezen a vidéken.
– De hát, mit vegyünk magunkra, bátyuska? Nincs más ruhánk.
– Adok én nektek paraszti gúnyát. Itt vannak a ládába’ a fiaim ruhái. A kamrába’ meg a bocskorok. Őtözzetek át!
Megmosolyogták egymást az átváltozás után, de igazat adtak az öregnek.
– Így, így goszpogyin! Mostmá’ tovább mehettek. Úgy néztek ki, mint akárki a környékbő’.
– Köszönjük, bátyuska! Adok neked a ruhákért egy kis pénzt. Itt van, fogd, néhány rubel.
– Áldjon meg érte az ég, goszpogyin! Elfogadom, mert szűkön vagyunk. Mindent e’vittek.
– No, de induljunk is!
– Hogy, hogy?
– Átkísérlek a szomszédho’. Jobb, ha én mondom meg, kik vagyok. Félnek a népek az idegenektő’. Nem is csoda!
Így mentek tovább tanyáról, tanyára. A tanyasi muzsikok egymásnak adták őket tovább. Három nap alatt elérték Iván Nyikolájevics birtokának határát. Elkeserítő kép tárult a szemük elé. Romok, pusztulás mindenütt, és kiégett épületek. A lakosok elmenekültek, alig bukkantak rá egy-két öregasszonyra a romok között, akik meghúzódtak az úgy-ahogy megmaradt falak védelmében.
– Mi történt itt, babuska? Kik pusztítottak itt el mindent?
– Ó, ó, gyermekem! Minden odalett! – mondta siránkozva az öreg néne – Aki tudott elfutott, de sokat megöltek. Még a csecsszopónak sem kegyelmeztek. Ó, ó, ó…
– Beszélj, babuska! Beszélj! Kik voltak?
– Előbb jöttek a tábornok lovasai, és minden élelmet összeszedtek. Aztán jöttek a vörösök, és mindent elpusztítottak, mert élelmet adtunk a tábornok katonáinak. Nem érdekelte őket, hogy azok erővel vették el, hogy semmink sem maradt.
– A Jevrenov dvorec megúszta? Nem dúlták fel?
– Elpusztult! Ó, ó! Földig rombolták. Mind odavesztek, Minden Jevrenov elpusztult. A szolgák is, a cselédek is. A földeken dolgozó muzsikok is. Ó, ó, ó!
Iván Nyikolájevics zokogva, átkozódva rogyott a földre. Csak zokogott, jajgatott, s két ököllel verte a földet. Márton, meg az öregasszony csak nézték sajnálkozva, s szakadt meg a szívük a bánattól nekik is.
– Ki vagy te, fiam, hogy így lesújtott a hír? Nem vagy te egy Jevrenov?
Erőtlen bólogatás volt a válasz.
– Ó, te szegény! – mondta az asszony és odakuporodott a zokogó férfi mellé, ölébe vette a fejét és hintázva kántálta tovább – Ó, ó, ó, te szegény, te szegény!
Márton szeméből is csorogtak a könnyek, ahogy nézte őket. Meghatotta és meglepte a jelenet, a lélek mélyéből feltörő bánat, ahogy muzsik és bojár, úr és szolga eggyé váltak a nyomorúságban. Egy jó idő múlva a parasztasszony abbahagyta, s így szólt:
– Menjetek és keressétek meg Jekatyerina Mihajlovát. Ő többet tud mondani.
– Ő kicsoda?- kérdezte Márton.
– Egyedül ő élte túl a dúlást. Bebújt a répás verembe, és ráomlott a törmelék a bejáratra. Nem vették észre. Másnap előbújt, s most itt bujkál a környéken ő is.
Könnyen rátaláltak, a néne magyarázata alapján, s ő elmondta szaggatott szavakkal, sírások, jajgatások közepette, miként pusztult el, és égett porrá a Jevrenov dvorec, a régi kúria. A család egyetlen tagja maradt talán életben, a legkisebb leány, Másenka, aki Moszkvában tanult az apácák iskolájában.
– Ne menj oda, goszpogyin! – kérte Jekatyerina Mihajlova -. Rád találnak, megismernek és még te is elpusztulsz.
– De hát, elmentek a katonák.
– Nem is ők a veszélyesek, hanem a haramiák, aki kísérik őket. Olyanok, mint a vadállatok. Csak ölni, pusztítani, rabolni akarnak. Persze a csatákban nem vesznek részt. Ahhoz gyávák, de utána elözönlik a vidéket. Lehet most is erre csellengnek. Ne menj oda, goszpogyin!
– Mennem kell, bábuska! El akarom temetni a halottakat.
– Megyek veled, Iván Nyikolájevics! – szólalt meg Márton, és önkéntelenül váltott tegezésre, megértve a tiszt elhangzott szavait, mikor még a táborban felszólította a bizalmasabb szóhasználatra.
– Gyerünk!
A romok között bujkálva haladtak az elpusztított favakon, tanyákon keresztül. Élő emberrel nem találkoztak egész nap. Az éjszakát is a kormos romok között töltötték. Másnap, kora reggeltől a kastély romjai közt bolyongtak. Délutánra megéheztek, megszomjaztak, de sehol élelmet nem találtak, a kutakban sem volt iható a víz. Tovább kellett valamerre menniük.
– Mártin Gyorgyevics, én most megyek Moszkvába, megkeresni a Másenkát a kicsi húgomat. Erre az útra nem jöhetsz velem. Ezt egyedül kell megtennem. Indulj délre, délnyugatra, amíg barátságos emberek közzé jutsz. Oroszul jól beszélsz. Utánozd a parasztok beszédét, akkor nem bántanak.
Két hónapig bujkált, s vándorolt, éhezett, koldult, és néha lopott, végül eljutott a magyar határra. Már alig bírt vánszorogni, és többször el is ájult, mikor erdőt járó emberek találtak rá és vitték be a faluba. Szerencséje volt ezekkel a jótét lelkekkel, hogy istápolták, mert bizony, akadt olyan nem is egy eset, mikor a hazafelé igyekvő menekülteket kirabolták, és elemésztették kicsike értékeikért. Itt maradt néhány napig a megmentői között, amíg kissé lábra kapott, s onnan már hazai földön folytathatta az útját.
A sok szenvedés, nyomorúság aláásta az egészségét. Sokat betegeskedett később. Ügyvédi vizsgáját soron kívül tehette le, mint volt hadifogoly, és utána betársulhatott volt főnöke irodájába. Elvárásainak megfelelően alakult ügyvédi karrierje, az árvaszék elnökének választották, és munkája elismeréseként a város tiszteletbeli főügyésze címet kapta. A hatvanat azonban nem érte meg, elvitte egy szívroham születés napja előtt egy héttel.