Joanna közben felállt és mégiscsak letörölte a könnyeket az arcáról. Nem akart gyenge lenni, nem akarta, hogy könyörgésnek higgyék a viselkedését. Neki már csak a méltósága maradt. És már beletörődött abba, hogy ez lesz élete utolsó napja. Jöjjenek a golyók! Még az is mindegy, hová kapja őket, csak jöjjenek, és öljék meg végre, legyen vége ennek a megalázó, Rüdiger von Altdorf-hoz kényszerből hű életének!
– Kérem, tábornok! Ne mondja el senkinek, amit megtudott most rólam! És azt hiszem mennie kellene, hogy kiadhassa a tűzparancsot!
– Nem! Mi hittünk Fritz Schönfeld-nek! De amikor lebukott, és bevallott mindent, rehabilitáltuk Amber-Anne-et, ezért jogod van tisztázni magad és elmondani, amit a mentségedre fel tudsz hozni! – váltott önkéntelenül is tegezésre O'Neill tábornok. Mintha tényleg egy kedves katonájával beszélne, nem az ellenség ezen a hadszíntéren második emberével.
– Nem, tábornok! Kínlódás így élni nekem! Hiszen ha bíróság elé állnék azzal, amit az előbb Önnek is elmondtam, ki hinne már nekem? Ne áltassuk magunkat! Egy személyben vagyok Rüdiger von Altdorf helyettese, hadműveleti tisztje és a szeretője! Ha most nyilvános tárgyalásra sor kerülne, akkor Rüdiger von Altdorf nem fizetné tovább édesanyám gyógykezelését sem! Hagyjon engem a körülményekhez képest tisztességgel távozni, könyörgöm!
– Nem, Amber-Anne! – O'Neill nem hangosan mondta, de erővel. A nő összerezzent a régi neve hallatára. – Nem végezheted így! Nem lenne méltó hozzád!
– De igen, tábornok! Már csak ez méltó hozzám, semmi más! Mit akarna tenni a tárgyalás után? A 4 év német katonai múltammal úgysem jöhetnék vissza! Menjek életfogytig börtönbe? Ennél a halálos ítélet is tisztességesebb és emberségesebb eljárás!
– Nem! Eldöntöttem, hogy itt és ma nem lesz kivégzés!
– Tehát életre ítélne, tábornok? – kérdezte Joanna halkan, de vészjósló hangon.
– Igen. És mint volt katonámnak, kötelességed engedelmeskedned nekem!
Joanna nem válaszolt már O'Neill tábornoknak, csak csendben farkasszemet nézett vele. De magában már elhatározásra jutott. "Nincs más esélyem. Nem szabad, hogy kiderüljön: a német Joanna volt valaha az angol Amber-Anne! Az elhibázott életemnek ma véget kell érnie. Bocsásson meg, tábornok!" Azzal a nő, aki valaha Amber-Anne volt, halkan megszólalt:
– Bocsásson meg nekem tábornok, de ne hozza nyilvánosságra, hogy valaha én voltam Amber-Anne!
O'Neill tábornok bólintott egy aprót a nő felé, de csak ennyit mondott neki:
– Itt várj, ez parancs!
Azzal O'Neill tábornok elindult vissza Jackson ezredeshez. Joanna kivárt, míg O'Neill elég messzire került tőle, és akkor hirtelen megindult a tábornok után. Ezzel azt a látszatot keltette a katonák előtt, hogy rá akar támadni a főparancsnokukra. Jackson ezredes is így látta, így egyből kiadta a parancsot Joanna lelövésére.
O'Neill hiába kiáltott rá Jacksonre, hogy ne lövessen, a katonák felháborodott moraja, aztán a fegyverek felhúzásának és végül a lövések zaja elnyomta a tábornok hangját. Mikor visszafordult, Joanna már a földön feküdt, mögötte mintegy 4-5 méterrel.
– Neeeem! – kiáltotta O'Neill, és visszaszaladt a nőhöz. Letérdelt mellé és az életjeleit kutatta.
Joanna még élt, de már alig. Ahogy érezte, hogy valaki megfogta a kezét a pulzusát kitapintandó, kinyitotta a szemét.
– O'Neill… tábornok…! Bocsásson meg nekem… Nekem már nem… nem szabadna élnem… Nem akartam… ténylegesen önre… önre támadni… De tudtam, hogy Jackson majd… azt hiszi… és lövetni fog… Nem Ön öletett meg! Én… öngyilkos lettem… Csak így lehetett…
– Tarts ki, kislány! – simította végig a tábornok a nő arcát. Észre sem vette, hogy Amber-Anne réges-régi becenevét használta. – Nem halhatsz így meg!
– Csak bocsásson… bocsásson meg nekem, amiért elárultam… tábornok! Akkor már boldogan megyek el…
– Nem engedlek el, Amber-Anne!
– Kénytelen lesz… Tábornok… Érzem, hogy… végem… Bocsásson meg ennek a nyomorult bűnösnek… hogy mehessek végre…!
O'Neill tábornok megrendülten simította végig a nő arcát. Már látta a halál jeleit: a nő már viaszfehér volt, a pulzusa össze-vissza, és már a légzése is csak felületes volt. Megértette, hogy remény már nincs a nő számára, de az ő megbocsátásával akar útra kelni.
– Bármiért is érzed úgy, hogy a bocsánatomat kell kérned, én megbocsátok neked! De te is bocsásd meg nekünk, hogy nem mentünk érted…
– Nincs mit megbocsátanom… önnek… tábornok! Fritz Schönfeld volt… és Rüdiger von Altdorf, akik miatt… szenvednem kellett… Isten önnel, Uram… Én…
Joanna sóhajtott egy utolsót. Akármit is akart mondani, a halál örökre lezárta a száját, már nem tudta elmondani, amit még akart. O'Neill tábornok megrendülten zárta le a nő szemeit.
Két hónappal később egy új, friss sír emelkedett az amerikai-angol közös katonai temetőben, közel a partokhoz, nem messze a kivégzés helyéül szolgáló vár falától. A föld szerényen domborodott a sír felett. A földbe szúrva egy friss, fából faragott kereszt. Rajta csak ennyi a felirat: Amber-Anne Andersson. O'Neill tábornok megérezte, hogy a nő szégyellte, amivé lett, ezért nem akarta nyilvánosságra hozni, hogy a német katonalány, Joanna egykoron Amber-Anne volt. De a tábornok értelmezésében ez azt jelentette, hogy a nő lélekben még mindig vágyott volna Amber-Anne lenni és az angolok ügyéért harcolni, még ha egész másfelé vitte is a sorsa. Így hagyta Joanna kivégzését kicsit leülepedni. Utána pedig úgy intézte, mintha holttesteket cseréltek volna a németekkel: Joanna testét Amber-Anne földi maradványaiért. Így nem kellett elmondania senkinek sem, hogy ki volt Joanna, de mégis megadhatta neki a katonai tiszteletadással való temetést. Bár úgy érezte, ezzel nem sokat tett a nőért, de belátta, hogy annak igaza volt: nem ő tehetett a nő sorsáról, mint ahogy maga Amber-Anne sem. A két fő bűnös Fritz Schönfeld és Rüdiger von Altdorf voltak, akik a rosszat akarták kihozni a nőből. És bár sikerült nekik, a nő mégis, valahol a lelke mélyén tiszta maradt, ezt O'Neill kétségtelenül tudta. Hiszen a fogságba esésétől a kivégzéséig eltelt nem egészen 37 óra alatt mindvégig méltóságteljesen viselkedett…
Fritz Schönfeld két évvel később halt meg a börtönben. Rüdiger von Altdorf-ot csak 1949-ben sikerült bíróság elé állítani, ahol életfogytiglani börtönbüntetést kapott, és 1965-ben a börtönben halt meg.
De O'Neill tábornok lelkére egész hátralevő életében ólomsúlyként nehezedett a tudat, hogy nem ment időben megmenteni a bajba került emberét…
Kedves Babu!
Próbáltam nem annyira túlbonyolítani, bár Anne döntött helyettem, hogy mi legyen a vége. Igen, már becstelennek érezte magát, hiába hezitált a tábornok, és hiába nem akarta már kivégeztetni. A lány már csak annyit akart, hogy ne derüljön ki, hogy a becsületes Anne és a becstelen Joanna ugyanaz a személy. Ezt végül megkapta a tábornoktól, aki azért mégis talál rá módot, hogy legalább a végtisztességet megadhassa a lánynak.
Köszönöm szépen a kedves szavaidat! 🙂 Igyekszem vigyázni a fantáziámra.
Remélem tetszett a novellám és megérte a ráfordított időd, amit köszönök szépen!
Szeretettel:
Kata (l)
Kedves Zsófi!
Igen, a lány nem tudta magának megbocsátani a saját árulását, még ha volt is rá védhető magyarázata. De ő már az árulásával a saját szemében vált becstelenné. Ezért nem is fogadhatta el a megbocsátást mástól sem, ha ő sem tudta megadni saját magának. Bár én magam nem értek egyet az öngyilkossággal, de neki talán tényleg ez volt az egyetlen út, még ha az öngyilkosságot talán csak azért mondta is ki, mint szót, hogy a tábornokot nyugtassa meg, hogy ő maga akarta a halált. Ez viszont talán még inkább súlyosbította a tábornok lelkiismeret-furdalását, hogy ha a lány még ezt is magára akarja vállalni, akkor valószínűleg ő is megszenvedte a saját árulását.
Hú, pszichológiai jellemzést adtál a szereplőkről te is, én is.
Köszönöm szépen a rám és az írásomra szánt idődet, és hogy elemezted velem a szereplők lelkivilágát és okait!
Szeretettel:
Kata(l)
Drága Kata.
Meglepődve ,izgalommal olvastam a befejező részét ,ami eléggé bonyolult lett.
valószínű nagy lelkiismeret furdalása volt ,ami még inkább kiemelte
Anne erős egyéniségét .
Nagy fantáziá(f)d van Kata,hogy ennyire jól kiemelted az önbecsülés
értékét !
Inkabb a halál mint a becstelenség .Szerintem nagyon okosan döntöttél.
Gratulálok szeretettel…Babu
Lám milyen az emberi lélek. A lány megkapta a tábornoktól a felmentést, de nem fogadta el. Lelkiismerete nem engedte , hogy csak ennyivel ússza meg. A Tábornok szintén lelkiismeretből szánta meg, de e-két furdalás nem volt egyenértékű. Más volt az indíték. Pedig súlyosságát illetően a tábornok is azért engedett mert érezte mulasztott. Neki eszébe sem jutott , hogy ő is legalább olyan hibás, de az öngyilkosság gondolata meg sem fogant benne.
Meg is lepte a lány döntése aki kiváló katonai érzékkel rendelkezett és felmérte, hogy fordított esetben sem tudott volna elnéző lenni. Tisztában volt tettével és nem tudott magának megbocsájtani. Az eszébe sem jutott, hogy ezzel a tettével ő került az első helyre, hiába a tábornok volt rangban az első. A méltóságát ezzel nem veszítette el, tudta ezt a tábornok is, hogy a lány győzött.
Szeretettel, gratulálok, Zsófia.
Kedves Kata!
Sehogy máshogy nem éreztem helyesnek a befejezést. Bár az öngyilkossággal nem értek egyet úgy egyébként, de szerintem itt most a lány olyan vesztes szituációba került, hogy kénytelen volt kiprovokálni, hogy lelőjék.
Köszönöm szépen, hogy végigolvastad a részeket és véleményezted!
Köszönöm:
Kata
Kedves Kata!
Valahogy éreztem, hogy muszáj lesz máshogy befejezned, túl kiszámítható lett volna a történet. Én sem szeretem a szomorú végeket, de ez így volt jó.
Kedves Rita!
Mea maxima culpa! 🙂 Nem én voltam, Joanna maga döntött arról, hogy neki nincs tovább. Amúgy tényleg így érzem, hogy elkezdek valamit leírni, de írás közben a szereplők saját akarattal döntenek arról, hogy ők mit akarnak csinálni!
De legalább O'Neill tábornokban nem kellett csalódnod, ő nem akarta volna megölni a lányt.
Köszönöm szépen, hogy végigizgultad a szereplők sorsát, hogy olvastál és véleményeztél! 🙂
Köszönöm szépen! Szeretettel:
Kata