Gyárfás meséje VII.

A hatalom gazdasági okokra is hivatkozva, magánszemélyeknek megtiltotta az arany birtoklását. Csak az állami banknak lehetet aranya. Beszolgáltatásra kényszerítettek mindenkit, akinek volt. Csak a testen hordott ékszereket tarthatták meg, s azt is korlátozták Se szeri se száma nem volt a letartoztatásoknak, feljelentéseknek. Kereskedőket és főleg az ékszerészeket zaklatták, kínozták, adják elő az eldugott aranyat. Sokan haragosaikat adták fel, s a szerencsétlent addig verték, amíg eszmélet vesztette, s ha sehogy sem tudtak belőle kicsikarni vallomást, mert nem volt mit, kidobták éjszaka az utcára.
Az udvar végében, a régi istállóból kialakított lakásban lakott egy kőműves. Jó szakember volt, és bár nagy családja sok gondot okozott, szépen gyarapodott. A háború után költöztek oda, mivel a lakás üresen állt, az előző lakókat elnyelte a nagy világégés. Egyik éjszaka a kőművest elvitte a „fekete autó”. Nem értette senki, mi történhetett. Csöndes, szorgalmas embernek ismerték. Kocsmába nem járt, nem izgágáskodott, mindenkinek udvariasan köszönt.
Mi történhetett?
Mindenre fény derült, két nap múlva. Nyomozók jöttek be az udvarra és minden lakásba bementek mindenkit kikérdeztek. Kit szelídebben, kit durvábban. Az érdekelte őket, hogy ki milyen kapcsolatban állt Pál Jóskával, a kőművessel, és tudott-e az aranyról, amit a padláson rejtegetett. Az államvédelmisek sajátos logikája szerint egyik-másik lakónál házkutatást is tartottak.
A mindent tudó Ilmi néni oszlatta el a homályt. Ilyenformán mesélte el a történteket:
Gyerekek snúroztak az utcán, a ház előtt. Velük kezdődött minden. Egy járókelőnek feltűntek a régi pénzek, amivel játszottak. Voltak közöttük egészen különös fényes példányok is, de a legtöbb kopott, vásott példány volt.
– Milyen pénzetek van, gyerekek? – kérdezte a járókelő meglepődve.
– Megnézhetem? – s ezzel felkapott egy szebben fénylő érmét.
– Tessék visszaadni! – kiáltotta az egyik.
– Adok érte három másikat.
– Lássam!
– Tessék! Adok még egyet pluszba! De mondd meg, honnan van ez a kis fényes sárga pénzecske?
– Nyertem Pistától.
Az ember faggatózására aztán a gyerekek elmondták, hogy galambászni mentek fel a padlásra, és ott találtak egy ócska, poros láda aljában néhány marék régi pénzt. A zsebeiket megtöltötték, aztán gyorsan lejöttek, s a bokrok közzé bújva megnézték a zsákmányt. Egyikük figyelte az udvart, nehogy egy felnőtt meglepje őket. Tudták, hogy valami rosszat tesznek, mert a pénz a felnőttek szemében valami különösen fontos dolog, még ha régi is, és nem lehet érte cukorkát se venni. Elosztották egymás között egyenlően aztán, uzsgyi, ki az utcára! Ott cserélte az ember az egyiket aprópénzre.
– Én ismerem a bácsit! – szólalt meg egyik pöttöm gyermek.
– Igen?
– Ott lakik a bácsi a sarokházban, ami sárgára van festve, és mindig ugat a kutya. Tibi bácsi a neve.
– Így van! Ügyes fiú vagy…
– Bácsi? Tőlem is vegyen pénzet!
– Van ilyen sárga pénzed?
– Olyan nincs, csak ilyen fehér, meg amelyiken nem látszik az írás.
– Megmondod nekem, hol találtad ezeket?
– Titok! – súgta a kicsi.
– Jó, akkor megkeresem Pistát. Ő már nagyfiú, iskolás és biztosan örülne egy olyan színes ceruzának, amelyik egyik végén piros, a másikon meg kék. Majd rajzolhat vele szép képeket.
– Én is tudok rajzolni! – kiáltott fel mohón a kisfiú – Ha elárulom a titkot, nekem adja a ceruzát Tibi bácsi?
Így aztán az ember, „Tibi bácsi” megtalálta a régi ládát egy este, mikor már aludt a ház, és a zseblámpája fényénél rendesen kiürítette. A sok limlom, haszontalan dolog mellett talált ezüst gyertyatartót, kupát, evőeszközt, kilónyi régi pénzt – még római kori is volt közöttük -, és mindennek a tetejében egy ruhába csavarva 10 darab aranypénzt, arany forintot Ferenc Jóska arcképével
Ebből rövidesen nagy baj lett, mert megmutatta egy ékszerész ismerősének, aki attól tartva, hogy bajba kerülhet, ezt megelőzendő jelentette az államvédelmi hivatalnak. Elindult a lavina! Letartóztattak mindenkit, aki csak kapcsolatba került az aranypénzekkel. Az ékszerészt, Tibi bácsit, Pál Jóskát, házkutatásokat tartottak a házban mindenkinél, csak Gyárfásék maradtak ki „valahogy” a zaklatásból.
Később – két nap múlva – az ékszerészt elengedték, de a mási két férfit évekre bebörtönözték.
Gyárfás élete kiegyensúlyozott mederbe terelődött új munkahelyén. Sokat és szívesen dolgozott. Így aztán rákaptak és hívták mindenfelé – kultúrcsoportba, tudományos brigádba, szakmai bizottságokba. Ibolya is – úgy tűnt – jól megtalálta a helyét a konzervgyárban és kicsi Gyárfás is mivel kinőtte az óvodát, több-kevesebb lelkesedéssel gyürkőzött neki az iskolai kihívásoknak.
Egy különös beszélgetés adott váratlan fordulatot az életüknek.
– Beírattam a gyereket az iskolában működő asztalitenisz szakkörbe – kezdte egyik este Ibolya – Azt mondja a tornatanár, tudod, aki most jött ide hozzánk, hogy tehetsége van kicsi Gyárfásnak a sporthoz.
– Jól tetted! – válaszolt a férfi egykedvűen.
Fáradt volt az egész napi munkától és csak félig jutott el a tudatáig, miről is beszél az asszony. Előtte való éjszaka ügyeletes is volt, és a fáradtság most tört ki rajta. De nem akarta Ibolyát megbánta az érdektelenség látszatával, inkább hagyta, folytassa.
– Figyelsz te, egyáltalán?
– Igen! Persze. Mondjad csak.
Az asszonyból folyt a szó. Alig tudta abbahagyni. Gyárfás nem értette a lelkesedés okát, de nem érzett magában erőt most, hogy a dolog végére járjon. Inkább egy jó éjt puszival végét vetette a beszélgetésnek.
Így ment ez hétről hétre. Heti háromszor edzés. Ibolya minden alkalommal elkísérte a kicsi fiát és megvárta, amíg letelik az óra, és utána haza, tele lelkesedéssel, hogy milyen jól halad a gyerek, hogy milyen ügyes a tanár, mennyire bíztatja, ösztökéli újabb és újabb gyakorlatok, fogások, ütések elsajátítására. Hogy csak öt gyerekkel foglalkozik, de az anyukák nem maradnak ott, elég, ha Ibolya marad és segít a kicsiknek felöltözni, cipőt váltani, mire értük jönnek. És Ibolya maradt szívesen…
– Te, Gyárfás! – szólította meg a kollégája egyik reggel – A feleséged az iskolában is vállalt munkát?
– Hogyhogy?
– Hát, szinte minden délután látjuk odaigyekezni.
– A gyereket viszi asztalitenisz edzésre.
– Értem…
Gyárfás nem méltatta különösebb figyelemre ezt a megjegyzést, és el is felejtkezett volna róla, ha másnap egy másik munkatársa nem teszi fel szinte ugyanezt a kérdést. S a hét folyamán is még néhányan. Eleinte bosszankodott, hogy mit akarnak tőle, de később kezdte kellemetlenül érezni magát. Különösen, mivel Ibolya kerülni kezdte a bizalmas együttléteket.
– Valami baj van? Bánt valami? – kérdezte inkább aggódva, mint gyanakodva.
– Baj? Nem, nincs semmi baj – válaszolta egykedvűen az asszony.
– Mégis látom, valami van, mert megváltoztál.
– Te változtál meg! – csattant fel Ibolya – Egész álló nap odavagy, csak este látlak, s akkor is a Mari néni visszereiről, vagy a Pista bácsi asztmájáról értekezel. És még azt kérdezed, mi bajom van?
– Mit kiabálsz? Nem akarok vitát, veszekedést, csak egy egyszerű dolgot kérdeztem. És aggódom érted, értünk.
– Ó, a gondos férj!
– Ha már itt tartunk, kérdezem, hol vagy órákon át minden délután?
– Miii? Te most engem elszámoltatsz?- sikoltotta.
– Nyugodj meg, nyugodj meg!
– Hogy nyugodjak meg, mikor elszámoltatsz az időmmel, amiért a gyermekünket viszem edzésre. Egyszer el nem jöttél megnézni, hogyan halad, milyen odaadóan dolgozik. Az edzője, a tornatanár nem győzi dicsérni, bíztatni.
– Jól van. Ne veszekedjünk! És bocsánatot kérek, hogy megbántottalak.
Ennyivel nem simultak ugyan el az indulatok, de mindketten elcsendesedtek, és magukban fortyogva várták, hogy oldódjon a feszültség. Napokba telt, amíg a vihar korbácsolta hullámok elcsitultak, s újra sima víztükör csillogott életük taván.
Hosszú időn keresztül a békés egymás mellett élés példaképei voltak. Gyárfás is rávette magát, hogy kísérje el a fiát az edzésekre, ha idejében hazaért a munkából. A gyerek valóban ügyesen kezelte az ütőt, és mikor nem rajta volt a sor, a bordásfalon lógott, tornázott nagy élvezettel. A tornatanár nem tett rá különös benyomást. Visszafogottan viselkedett, de ha Gyárfás ránézett, mindig elkapta a tekintetét, ami kissé zavarta a férfit. Többször is elment az edzésekre, de valami kimondhatatlan feszültség vibrált minden alkalommal a levegőben, közte és a tanár között.
– Nem akarsz te is teniszre járni? – kérdezte Ibolya egy nap.
– Hát, ez meg hogy jutott eszedbe?
– Viktor, tudod a kicsi Gyárfás edzője, mondta, hogy helyrehozták a teniszpályát, és lehet odajárni. Ő majd segíti a kezdőket. Tenisztréneri képesítése is van.
– Van is nekem ilyesmire időm!
– Ne legyél már ilyen merev! Lazíts, s gyere ki a teniszpályára. Kell ennyi kis testmozgás neked is.
– Vasárnap is lehet?
– Szóval kijössz?
– Na, nem ígérek semmit, de…
– Holnap megy a megyeszékhelyre Viktor, és megmondom, vegyen nekünk is teniszrakettet meg labdákat.
– Legyen – egyezett bele a férfi.
Vasárnap délelőtt ott voltak mind a hárman a pályán. Kicsi Gyárfás a többi gyermekkel hitványkodott a pálya szélén, s a szülök elnéző mosollyal figyelték őket. Szépen sütött a kora nyári nap, a pingpongasztalt is kihozták az udvarra az apróságok nagy örömére és mindenki jókedvűnek látszott.
Viktor, a tenisztréner most is éppen olyan feszülten, zavartan viselkedett Gyárfással, mint az előző alkalmakkal, s ez most fel is tűnt neki. Elhatározta, hogy kicsit utána érdeklődik ennek az alaknak. Fiatal, jóképű, sportos. És mégis valami nincs rendben körülötte. Megkezdődött az oktatás, és megfeledkezett az egészről. Meglepődve tapasztalta, hogy tetszik neki ez az egész. Pedig soha nem vonzották a labdajátékok, de ez valahogy más.
– Hű, ez jó volt – szólott, mikor félórás ütögetés után szünetet tartottak.
– Szóval tetszett? – kérdezte mosolyogva Ibolya.
– Mi az, hogy! Köszönöm, hogy rábeszéltél. Magamtól el nem jöttem volna!
Ettől kezdve ez lett a vasárnapi program, ha csak nem kellett hétvégén ügyeleteznie. Tűrhetően megtanult teniszezni, de nem verte nagydobra újabb kedvtelését, nem akarta, hogy gúnyolják. Abban a közegben „úri passziónak” tartották, nem sportnak a teniszt. Így is elnevezték a háta mögött „tenisz dokinak”. Akkor tudta meg, hogy mégis gúnyolódnak vele, amikor a kisfia rákérdezett:
– Apapapa! Mit jelent a tenisz doki?
– Hol hallottad ezt? – kérdezett vissza.
– Az iskolában mondták a többiek, hogy te tenisz doki vagy. Ne haragudj rám, de tényleg így mondták. Ez valami rossz?
– Nem rossz, kicsikém. Csak olyan gúnyolódás, csúfolódás. Nem kell érte megharagudnod a barátaidra.
Úgy mondják, és igaz, hogy minden csoda három napig tart. Az emberek hamarosan megfeledkeztek a doktor sportszenvedélyéről. Került más, újabb pletyka téma. Gyárfás pedig egyre szívesebben járt a pályára. Ahogy kezdett jobban játszani, úgy nőtt a kedve is. Már más napokon is igyekezett időt szakítani egy–egy rövid menetre. Nyáron, a hosszabb nappalokat kihasználva a játékosok sötétedésig ütögettek.
Egyik ilyen nyári szürkület idején a gyerekek még javában pattogtatták az udvarra kitett asztal felett a kis fehér labdát, s a felnőttek hevesen vitatkoztak egy szerva érvényessége körül, amikor Ibolya belibbent a szertár hátsó ajtaján. Az gondolta senki nem látja, de tévedett, mert vizsla szemek követték egy idő óta minden mozdulatát. Na, nem ellenséges szándékkal. Ó, dehogy! Csak baráti érdeklődésből – de pletykaéhesen! Perceken belül a pályán levő társaság már nem a szervát tárgyalta, hanem a sokkal izgalmasabb témát, Ibolya és a tornatanár esetleges románcát.
– Ti meg mit pusmogtok? – fordult hozzájuk a most ékezett Gyárfás – Mintha Ibolyát hallottam volna emlegetni.
– Csak vitatkozunk, beszélgetünk a legutóbbi szettről.
– Mondom, Ibolyát hallottam!
– Félreértettél valamit! – ezt egy rövidre nyírt hajú, kerekképű fiatalember mondta.
– Ki mondta? – kérdezte provokáló hangon Gyárfás.
– Én! – döngette meg a mellét.
– Akkor nem mondta senki!
Pillanat alatt szétválasztották őket, még mielőtt idejük lett volna összeverekedni. Lefogták mindkettőjüket, s most dühösen méregették egymást. Gyárfás nem is tudta magáról, hogy ilyen érzékenyen érinti a felesége nevének emlegetése férfitársaságban. Valami trágár, beteges dolognak érezte, és végtelenül feldühítette.
– Nézz be a szertárba, doktor! – sziszegte a kefefrizurás.
– Mit beszélsz, nyavalyás?
– Menj csak oda, de siess, nehogy kirepüljenek a madárkák.
Újból neki akart rontani, de szorosan fogták.
– Engedjetek, nézzem meg, igaz-e, amiről ez a féreg karattyol.
Elengedték, de elibe álltak, nehogy újból egymásnak essenek. A doktor pedig elindult a szertár felé. Fagyos csend kísérte a lépteit, még a kerítés bokrain csivitelő verebek is elhallgattak. Ahogy az ajtóhoz ért, megborzongott, majd hidegverejték ült ki a homlokára. Aggodalom, félelem és szégyennel vegyes érzések kerítették hatalmába, de indulatát visszafogva halkan nyitott be a helyiségbe. Zárt és üveges, barnára festett, ormótlan szekrények sorakoztak kétoldalt, és a terem túlsó végén egy íróasztalnál ott állt a tanár. Egy teniszütőt nézegetetett, forgatott a kezében. A zajra felnézett, aztán továbbra is a kezében levő tárgyra szegezte a tekintetét.
– Hol van a feleségem? – kérdezte fojtottan Gyárfás.
– Most volt itt – válaszolta a kérdezett és most sem emelte fel a tekintetét -, ezt az ütőt hozta, húroztassam újra. Azt mondja, meglazult, és azért nem sikerülnek az adogatásai. A kezdők kifogása – tette hozzá halvány mosollyal a szája sarkában -. Egyébként épp az imént ment el. Hogyhogy nem találkozott vele?
– Azért mert még nem mentem el! – hangzott az ajtó felől Ibolya csengő hangja.
Gyárfás megperdült. A felesége mosolyogva jött közelebb.
– Itt voltam a vitrin előtt, s a felaggatott raketteket nézegettem, melyik jobb márka. Mikor bejöttél, úgy elmentél előttem, rám se nézve, hogy szóhoz se jutottam.
– Bocsánat! – fordult az ember a tenisztréner felé és közelebb lépett az asszonyhoz.
– Értem jöttél, kedves? – karolt bele Ibolya és az ajtó fele indultak – Menjünk, szóljunk a gyereknek, hogy hagyja abba a játékot, hisz látni sem lehet már a labdát.
Ebben a pillanatban minden összezavarodott Gyárfásban. Előbb a féltékenység ádáz fúriái szaggatták, most pedig Ibolya kedves, ártatlan tekintete nyűgözte le. Elszégyellte magát előbbi heveskedéséért, s ezt mindjárt jóvá is akarta tenni.
– Szóljunk neki hát és menjünk be a fagyizóba, meghívlak benneteket egy csokoládés kehelyre.
– Én csokis-kávésat kérek! – kiáltott fel Ibolya lelkendezve.