Halljátok hegyek 2

Első iskolanap megilletődve ültek padjaikban az elsőosztályosok. A teremben hátul, meg a fal mellett szorongtak a szülők, nagyrész anyukák. A tanító az ismerkedéssel kezdte. Egyenként szólította kis nebulóit, s két-három szót váltott velük.
– Barta Endre! – kiáltotta, de senki nem jelentkezett.
A tanító újra szólította az ismeretlen nebulót, de most sem jelentkezett. Kicsi Andorás édesanyja rászólt a gyerekre.
– Állj hát fel, mert téged szólítanak!
– De, én Andorás vagyok nem Endre!
Lett erre nagy kacagás a gyermeksereg körében. Rigmust is faragtak hirtelenjében a hátsó sorokban: \”Andorás, Andorás kell-e néked záptojás?\”
A tanító úr szavára aztán csend lett, aki türelmesen el is magyarázta, hogy a hivatalos papírok szerint, melyeket a jegyző úr küldött át a hivatalból az áll, hogy Barta Endre, s ez így is marad.
– Kisfiam! Itt az iskolában téged így szólítunk, függetlenül attól, hogy a családban miként becéznek. Értetted-e?
– Igen! – bólintott a gyerek, de nem volt nagyon vidám a névkiigazítás miatt.
– Szoktál otthon segíteni a munkában? – kérdezte a tanító
– Segítek apónak kihányni a ganyét a tehen alól.
– Játszani is szoktál?
Bólogatás volt a válasz.
– Mondd szépen, hogy igen, s ne bólogass a fejeddel! – szólt a figyelmeztetés – és mit szoktál játszani?
– A kicsi szekérrel, amit Simon apó készített nekem – emelte fel büszkén a fejét.
Az a kicsi szekér egy csoda szerkezet volt. Pontos mása egy valódi falusi szekérnek. Tartozott ahhoz minden, ami kell: kerék, tengely, lőcs, saroglya, létrás oldal, nyújtó, vendégoldal. Szóval minden. Ha lett volna araszos lovacska akár be is lehetett volna fogni, s szénahordani indulni, vagy akár gabonát, s más terményt szállítani. Még folyami kavicsot is.
Hamar eltelt az első iskolanap a sok újdonság közepette, s el a második is, de harmadnap a kis Andorás sírva ment haza.
– Mi történt, kicsi csürkém? – ölelte magához az édesanyja.
– Nem megyek többé abba az iskolába!
– Aztán, miért?
– Igaz, hogy az apám gyilkos?
– Engem védett – szorította még jobban magához a gyermeket.
Az asszony ölébe vonta, s szorosan ölelte a zokogó kisfiút. Átfutott előtte eddigi kálváriája, s jól tudta, ezzel még nincs vége. Megjelent előtte a részeges Gerő alakja, ahogy beállított hozzájuk félgőzösen. Bölcselkedve emlegette jó munkahelyét a városban, ahol sok pénzt keres. Ki is rakta az asztalra a bankókkal teletömött bukszájátt. De hiába volt pénzes városi munkás, Boriska nem szenvedhette. Látni se bírta, pedig rendesen járt a házukhoz, örökké emlegetve komoly szándékát. Mikor aztán Andorás feltűnt, egy időre elmaradozott, de még akkor is meg-megjelent, ígérve fűt-fát, városi életet, nagyságákra való ékszereket, de hiába, Boriska kiadta az útját.
Gerő azonban nem az a fajta volt, aki belenyugszik a veszteségbe. Megfogadta, olyan bosszút áll a leányon, hogy amíg él megemlegeti. S megtette! A kocsmába, ahol mindennapi vendég volt, az ivócimborák közt elterjesztette, hogy a születendő gyermeknek igazából ő az apja. A hír eljuthatott Boriska anyósához is, s kezdett olyan hegyesen nézni a menyére, mint egy gyanakvó ügyész. Az asszonyka meg nem sejtett semmit, amíg meg nem történt a tragédia.