Halljátok hegyek 5

– Barta András! Várják a beszélőben! – visszhangzott a folyosó az őr kiáltásától, amit átvett egy másik, s a hang dübörögve gördült tovább. Zörögve nyílt a cella ajtó, és két őr kíséretében a rabot átkísérték az épület másik szárnyába, ahol átadták másik két foglárnak. Ennyi díszkíséret kijár egy \”életellenesnek\”.
A beszélőben a felesége és a fia várta az üvegfal túloldalán. A fiú ritkán látogatta az apját. Az asszony nem szívesen hozta magával, hiába kérte az ember.
– Értsd meg, nagyon megviseli a gyermeket. Ártalmára van. A látogatás után napokig szavát sem lehet venni.
A férfi nem válaszol, csak megadóan lehajtja a fejét.
– Rád bízom. Akkor hozd, ha te is úgy látod, hogy lehet. Nem akarok ártani neki. Ti vagytok csak nekem ebben a nagy sivárságban.
Most azonban itt vannak mind a ketten. Nehezen indul a beszélgetés. Andorás a szüleiről kérdez.
– Egyedül vannak, öregek, de bírják még magukat – válaszolja az asszony. – István öcséd is elköltözött, ahogy megnősült. Bementek a városba lakni. Én meg, tudod, nem igen járok hozzájuk. Anyád haragszik rám amiatt a hazugság-pletykaság miatt. Pedig én semmit nem tettem ő ellene.
– Majd megbékél.
– Lehet, ha szüksége lesz ránk.
Még megbeszélték a többi otthoni gondot, ügyet, s végül az ember a fia felé fordult.
– Hát, veled mi a helyzet? Végeztél az iskolával?
– Igen.
– Keménykötésű legénynek látszol.
– Igen.
– Tudod, már mit akarsz tenni?
– Igen.
– Nem vagy nagyon beszédes.
– Nem.
– Válaszolj már apádnak rendesen, mit akarsz ezután tenni? – szólt rá az anyja.
– Beállok inasnak a műhelybe, Simon apó mellé.
– Derék! – bólintott Andorás.
A fiú várt még egy szót, valamit, maga sem tudta mit, de várt, várt, és nem jött semmi. Semmi magyarázat, az égvilágon semmi, ami megvilágíthatná a benne levő sötétséget, ami lecsillapíthatná háborgó lelkét. Lesunyt fejjel lépet ki anyja után a teremből, s megint napokig nem szólt senkihez, még Aladárhoz sem.
Napestig a műhelyben ült, s bámulta lélektelenül a sürgés-forgást, csak néha vette kezébe a seprűt, s tett tisztaságot gépiesen, ahogy évek alatt megszokta. Se a nagyapja, se Antal bátyja nem zavarták megbékélést óhajtó magába fordulását.