Matilda sorozat 4 – Matilda és Aladár egy délutánja

Aladár gyerekkori szenvedélye, a földrajz bár kiszorult az egyetemi programból, azért nem szűnt meg számára – gyűjtötte az atlaszokat, térképeket, könyveket, s kicsi feleségével nagy utakat terveztek távoli vidékekre. Mindebből országjárás lett, melyet mindketten nagy örömmel űztek. Felmásztak az égig érő csúcsokra, szedtek áfonyát, málnát a havasokban, megcsodálták az észak-moldovai kolostorokat, festett falú kicsiny templomokat. A nyelvhasználattal soha sem volt semmi gondjuk – úgy az egyetemen, mint a családban, vagy barátok között egyformán használták a magyar és román nyelvet, betartva az egymás iránti tisztelet íratlan szabályait. A döbbenet ott érte őket az egyik kolostor látogatásakor.
Eleinte nem volt semmi gond, szépen mendegélt a csoport a cicerone után, áhítattal hallgatták a magyarázatokat. A látogatók halkan beszélgetve mentek utána, s egymás között tárgyalták a látottakat. Aladár is érdeklődést mutatva kérdezgette Matildát, aki jártasnak tűnt a kolostorok, s a vallás világában.
– Nézd, ezeket a színes ablakokat! – hívta fel férje figyelmét a napfényben tündöklő színekre.
– Vorbiți românește! (Beszélj románul!) – hörrent rájuk az apáca, aki ott lézengett a csoport körül.
– Úgy beszélek, ahogy akarok! – válaszolt Matilda dühösen. – Micsoda dolog az, hogy apáca létedre a gyűlölet magvait hinted itt el, ahol a szeretet a megbocsátás kellene, virágozzék!
– Román kenyeret esztek, románul beszéljetek!
– Ha! – mordult fel Aladár is, de megfordultak, s távolabb húzódtak a kolostortemplom mélyébe.
– Gyere, menjünk ki innen! Látni sem bírom ezeket – dohogott Matilda.
– Pedig úgy tudom, hogy az elemi osztályokat a kedves nővéreknél jártad…
– Hát, az más világ volt. Nem volt szó sem gyűlölködésről, sem sovinizmusról, sem türelmetlenségről. Emlékszel, meséltem neked róla.
– Szívesen hallgatnám most is. Üljünk le oda a mellvédre.
Elmondta, hogy a háború után, a szárazságot követő éhínség idején őt az akkor öt éves gyereket a nagyszülők vállalták. A szülőknek elég volt saját magukról gondoskodni. Matilda iskoláskoráig ott maradt a faluban, ahol a nagyszülők laktak, mely a várostól tova háromórányira volt csupán. Háromórányi, annyit tesz, hogy szekérrel, vagy gyalogszerrel ennyibe telt az út. Hogy kilométerben mennyit tett ki, senkit sem érdekelt.
Mire elérte a hetedik évét még nem sokat javult a helyzet, s hogy mégis városi iskolában tanulhasson, beadták az apácákhoz. Az Orsolyákhoz.
Nagy luxus élet nem volt a zárdában, de rend és fegyelem igen! Minden reggel-este hideg vízben mosakodtak. Lavórban! Folyóvíz nem volt, csak egy kút az udvaron, ahonnan a szolgálatos szoror vederben vitte fel. A reggeli mosakodás csak frissítő arcmosásból állt, de az esti már komoly tetőtől talpig való mosakodást jelentet. Bele kellett ülni a nagy lavórba. Brrr, de hideg volt! Törölközés után azonban már nem is volt olyan rossz. Sőt, jól kimelegedtek utána.
– Emlékszem – folytatta az elbeszélést -, egy kislányra, a nálam egy évvel nagyobb Vikire. Mikor mosakodott esténként, véletlenül mindig kihagyott a popsija felett egy féltenyérnyi, háromszögletű helyet. Nem szóltunk, csak a háta megett vigyorogtunk. A felügyelő szóror nem látta meg, csak sokára, mikor már fekete volt a hely a kosztól, portól. Lett nagy szappanozás, sikálás, mire ott is megtisztult a Viki bőre.
– Magyar osztályba jártál?
– Nem volt másmilyen az Orsolyáknál. Különben is sikk volt a gyerekeket magyar iskolába adni. Két évet maradtam a bentlakásban. A díjat, s fenntartáshoz a hozzájárulást, terményeket nagyapó állta.
Ez a kirándulás is alapos tanulságul szolgált, mert hiába volt a városukban más kultúra, más hangulat, lám, az országban máshol felszínre tőr a gerjesztett gyűlölködés.