A nő tekintete mohón markolta meg, tépte fel és fosztotta ki a kis dobozkát, a kezei azonban mozdulatlanok maradtak. Bár képzeletben már javában forgatta az orra előtt az ujján csillogó gyűrűt (ami teljesen mindegy, hogy milyen, akkor is a világ leges-legszebb gyűrűje), de ámuló szája mégis ezt mondta: – szerinted így kell egy nőt megkérni?
A férfi érezte, amint hátára kellemetlenül rátapad a pillanatok alatt átverejtékezett öltözete. – Fogalmam sincs, hogy kell egy nőt megkérni. De én nem is egy nőt kérek meg. Hanem téged.
– Miért? Én mi vagyok?
– Tudod jól, hogy értem. Úgy értettem, nem egy nőt, egyet a sok közül, hanem a nőt… az egyetlent. Érted… ez egy… egy bók akart lenni, na! Mindegy. Szóval… miért húzod az időt? Nem akarod? Egyáltalán nem, vagy… még nem?
A nő hirtelenjében nem találta a szavakat. Egyébiránt úgy érezte, talán bölcsebb is most hallgatnia egy rövidet. A dobozkában megbúvó kincsnek bűvös ereje van. A gyűrű hatalma… Igen, ez az ékszer hatalmat ad a nőnek. Csalóka, hamis hatalmat, az igaz, amely illékony, mint a pára, de amikor felbukkan, megáll és újraindul az idő, s amíg ebben az időszeletben a nő meg nem szólal, minden tőle függ. Az ő szava dönti el, milyen lesz majd a jövő. Mennyi és mennyi nő, Évának mennyi lánya mondta már ki a saját halálos ítéletét a megtévedt, rövidlátó szerelemködben vagy a nyomor zsarolásában. Az ítéletet, amellyel egy lassú haldoklás veszi kezdetét, amikor a balsors a titkos mérget naponta injektálja a hatalom pillanatnyi magasából a hosszan tartó rabság mélységébe zuhant nő szívébe, hogy napról napra szürküljön önmaga lazúros árnyékává; vagy épp egy viharos, gyorsan lezajló pusztítást szabadít rá, amely összetöri és egycsapásra dermeszti élőhalottá. Vele az élet nem volt ilyen kegyes. Neki a kettő különös ötvözetét tartogatta. Ő lassan, fájdalmasan sorvadt el, és a saját szeme láttára, a tudat kegyetlen tisztasága mellett vált élőhalottá; az összetörést, a végső összeroppanást okozó nagy vihart a játékos kedvű sors az ő esetében a rémálom végére hagyta. Ebből a rémálomból ébredt a tó vizében. Mintha a vízfelszín alatt egy rejtett féregjáratra, egy Einstein-Rosen-hídra bukkant volna, ami látszatra ugyanabba a világba juttatta vissza, amelyikből mindent feladva szabadulni próbált, de valójában mégis egy másikba vitte el, egy olyanba, ahol akad egy kéz, ami utána nyúl. S most itt a dobozka. Benne a gyűrű. A hamis, illékony hatalom gyűrűje. És tudta, jól tudta, hogy ő erre a gyűrűre várt egész életében. Súlyos kerülőutakon jutott el hozzá, de most itt volt előtte. Mégsem akarta, nem merte még látni.
Amiképp rendhagyó módon tette elé a vele szemben ülő férfi azt a dobozkát, úgy ő is rendhagyó módon nyúlt érte, felmarkolta, és minden átmenet nélkül zsebre vágta. Majd előredőlt ültében. – Ne menjünk most haza! Keressünk egy panziót, egy motelt, akármit. Viselkedjünk csúnyán! Legyünk mocskosak! Csináljunk valami rosszat!
A férfi kővé dermedten meredt rá; mintha valami láthatatlan erő észrevétlenül kicserélte volna azt a nőt, akivel asztalhoz ültek, egy másikra. Ki ez itt vele szemben? – Valami… rosszat?
– Ó, igen! Valami nagyon rosszat!
– Ah! Nem megy ez nekem – sóhajtott frusztráltan a nő, és a boros üveget undorral tette le. Hogy biztos legyen a lemondás, olyan messzire tolta magától az asztal lapján, amennyire a keze elért. Ott aztán kinyújtotta az ujjait, s azok még néhány centivel megnövelték a távolságot. A palack méltatlankodva billegett egy kicsit, fenyegetőzve, hogy kiborul, ha így bánnak vele, majd tudomásul véve, hogy ez nem az ő estéje, feszesen megállapodott és tüntető illatozással állt szótlanul a száműzetés asztalának közepén. – Menjünk haza. – A nő hangja nyűgös volt és panaszos. Ugyanakkor ártalmatlan is.
A férfi örömmel lépett az asztal mellé, bár örömének semmi jelét nem mutatta. Őszintén megijedt kissé, amikor kiderült számára, hogy választottja előre eltervezett lerészegedéssel akarja megünnepelni ezt a napot. Lerészegedéssel és (mint utóbb kiderült) nyilvános helyen megejtett "spontán" nemi aktussal. Mégis mennyire lehet spontán bármi is, amit előre meghatároznak? Egyáltalán nem tetszett neki a dolog, és nem tudta, mit volna helyesebb tennie: hagyni magát belerángatni egy ilyen tinédzseres hóbortba, ami semmit nem ad az embernek, vagy megmaradni annak, akivé nevelték az évek, és megőrizni a méltóságát. Most tehát őszinte megkönnyebbüléssel dugaszolta vissza a palackot, és el is vitte onnan, áthelyezve biztos távolba. – Kivettük a szobát és már késő is van. Aludhatnánk itt is.
– Nem. Semmi kedvem – nézett rá kérlelőn a nő. – Menjünk haza.
– Jó – mosolygott le rá a férfi. – Akkor hazamegyünk.
Pillanatok alatt összepakolt, s már indultak volna, amikor valamit nem állhatott meg, meg kellett kérdeznie. Talán a legjobbkor, talán a legrosszabbkor. – Nagyjából sejtem, mi ütött beléd, de…
– De miért akartam úgy ünnepelni, mint egy felajzott fruska a sikeres vizsgák után?
– Nnnn-nem egészen ezt kérdeztem volna, de… mondjuk.
A nő tanácstalan mozdulatot tett, amelyben legalább annyi volt a csalódottság, mint a nemtudás. – Tudod… évek nagyon hosszú során át nem történtek velem jó dolgok… Nem, nem, ez így nem igaz. Ott volt a családom, a gyerekeim, az életem… Élet… Az élet… széthajszolja az embert. Meg persze a saját kis genetikai hülyeségei is. Ha minden jól menne, az ember akkor is hibákat követ el… és megfizet értük.
A férfi nem értette ezt a választ. Majd lassan megértette. Rövid hallgatás telepedett a két ember közé, ami több volt mint a puszta csend. A nő azonban félte a csendet, s noha a férfi nem kérdezett rá, ő úgy folytatta, mintha megkérte volna erre. – Én azt követtem el, hogy jó életet akartam. Hogy jó akartam lenni. Jó feleség és jó anya. Mindig minden rendben, pedánsan, példásan… Szép életet akartam… családot, egzisztenciát, társaságot, összejárást… s mindezt meg is kaptam.
A férfi szerette hallgatni a nőt. Szerette a hangját, a lejtéseit, a váltásait. A nőnek érzéki hangja volt, amire olyankor lehetett rácsodálkozni a leginkább, amikor a legkomolyabban elrévedt a múltban vagy a gondolatok sűrű erdejében. A puszta pillanat rohanásába olvadva egészen leegyszerűsödött, és hozzá színtelenedett a hangja is. Olyankor sem volt más, inkább csak másképp volt önmaga. A férfi úgy érezte, a nő világa valamikor széthasadt, két részre szakadt, de a két rész valamiért nem távolodott el egymástól, fájdalmas közelségben maradtak, egyik kísérti a másikat, a nő pedig egyikből a másikba lép kétségbeesetten, mert tudja, hogy lehetetlen az újraegyesítésük, miközben ő egyszerre szeretne létezni mindkettőben.
Lenézett, és látta, hogy a keze fogja a nő kezét. Védelmezőn, biztatón, mint egy eltévedt gyermekét. Nem emlékezett rá, mikor nyúlt érte, mikor fonódtak köré az ujjai, csak egyszer már így volt. Akárcsak az életben; egyszer csak már ott voltak egymás mellett. Melegen elmosolyodott, és a nő azt hitte, érti, hogy miért.
– Megkaptam… hogy mindezt elveszítsem.
A férfi az árván hagyott boros palackra nézett. A nő is. Azután kifordultak a motelszobából. Vissza sem néztek. Vissza sem gondoltak.
– Még mindig azon a hülyeségen rágódsz?
A férfi kérdésére, ami nem kevés rosszallást sugallt, csak kisvártatva érkezett válasz: – azért ez nem akkora hülyeség. A facebook egy közösségi oldal. Egy közösség.
– Virtuális.
– De létező. És én is ott vagyok benne.
– Virtuálisan.
– A virtuális valóság is valóság. Létezik. Ott vagyok én is közöttük, látnak, figyelnek, és bármikor összefuthatunk velük akár itt az utcán is.
– De mégsem, mert ők nem léteznek.
A nő nem értette. Meg akart torpanni, hogy szembeálljon a férfival, de át kellett sietniük a zebrán. Csak futtában ellenkezett: – mi az, hogy nem léteznek? Nagyon is léteznek! Ott vannak egy közös térben, és te is ott lehetsz közöttük. Ott hírt adhatsz magadról…
– Minek?
– Ott híreket szedhetsz fel…
– Kiről?
– Ott véleményt cserélhettek…
Mivel a férfinak végérvényesen elege lett a témából, magához ragadta a szót: – vagyis egy össznépi pletykafórum, ahol összeverődik mind, akinek nincs jobb dolga, és vagy pedáloznak vagy beszólnak egymásnak. Mindkettő erkölcsi bukás szerintem. Véleményeket cserélni, te jó ég! Kinek a véleménye? Olyanok okoskodnak ott, akiknek fogalmuk sincs a való világról. És ha ott (hangsúlyozom: ott) megbánt téged valaki, azt javaslom, legelőször azon gondolkozz el, hogy ami elhangzott, azt ki mondta és kinek.
– Ezt… ezt hogy érted?
– Nézd, életem, én tényleg senkit nem akarok megbántani… de akik ott okoskodnak, azokat nem is szabadna észrevenni. Nincsenek itt velünk. Soha nem is lesznek. Csak ott. Soha nem lesz valódi arcuk, hangjuk, soha nem fognak testet ölteni. Nem léteznek. Hogy hagyhatod mégis, hogy ezek a nem is létező senkik így megbántsanak téged? Miért teszed őket élővé? Ha szabad így fogalmaznom: miért adsz a kezükbe bűvös hatalmat önmagad felett?
A nő gondolatai előreszaladtak. – Azért… vannak ott jó emberek is.
– Mint például te. Téged én valóban jó embernek tartalak. Bár az én fogalomtáramban, azt hiszem, ez sokkal kevesebbet bír el, mint, a jelek szerint, a tiédben. De nem épp egy úgynevezett "jó ember" miatt rágódsz most is?
– … Azt hittem, a barátom.
– Jó ég!
– Olyan régóta leveleztünk már.
– Hm.
– Azt hittem, ismerem. Én is annyi mindent elmondtam neki magamról.
– Jézusom! … Most ismered, szívem. Most láthatod, hogy milyen valójában. Szóba kerültek a választások és bumm! Megkaptad a magadét.
– Mintha örülnél neki.
A férfi a nő bánatos őzikeszemeibe nézett. – Annak örülök, hogy egy kicsit tisztábban látsz. Ezek a biztos távolból olyan nagyszájú senkik a való életben soha nem lennének a barátaid. De a legalja, látod, még így is leleplezi az igazi énjét, egy ilyen… virtuális közösségben, ahol mindenki "messziről jött", és a legjobb színben igyekszik feltüntetni magát. Ugyan már, édesem! Te sem hiheted, hogy valóban van ennyi helyeslés és szimpátia a világban, amivel ott elhalmozza egymást az a sok ismeretlen.
– … Engem az szomorít el, hogy te nem tudsz ilyesmiben hinni.
– Nem is. … Na tessék! Most már én szomorítalak el? Látod? A "barátodnak" sikerült minket is egymás ellen fordítania. Pedig nem is létezik.
– Valóban nem létezik – mondta halkan a nő, csak úgy magának. – Sohasem létezett. Illúzió volt.
A férfi szembefordította magával a nőt. Dühös volt. De nem akart az lenni. – Életem. Nekem… te vagy a barátom. És remélem, hogy neked meg én. Én ennyiben vagyok biztos. Talán most nyers leszek…
– Eddig nem voltál az?
– Sajnálom. De figyelj! A férjed… a barátod volt?
– Úristen! – nézett félre hidegrázósan a nő, de a férfi nem hagyta menekülni.
– A fiad és a lányod a barátaid?
– Kérlek…
– Mikor hívtak fel utoljára? Mikor látogattak meg?
– Megvan a saját életük…
– A fiad külföldön dolgozik. Mikor küldött neked valamit, hm? Legalább egy kis pénzt, hogy ne halj éhen vagy ne fagyj meg. A lányod nem is olyan messze él a családjával. Nem volt náluk egy vendégszoba? Hagyták, hogy egy kis egérlyukban húzd meg magad… hagyták, hogy… hogy vízbe öld magad!
– Ne bánts…
– Bántani? Nem. Én nem bántalak. Én itt vagyok veled. A barátod vagyok. Én… vagyok a barátod. Ők… meg az egész hülye facebook-os hanta-bagázs… ők bármikor megbántanak téged. Tudod, miért? Mert nem számítasz nekik. Mert valójában nem kötnek hozzád következményeket. Mert nem félnek attól, hogy megharagszol rájuk és emiatt elveszíthetnek. Hogy elveszítik a barátságodat.
– Kérlek – kapott a keze után a nő -, rosszul vagyok… Menjünk innen!
Már az étteremben ültek. Nem beszéltek. A férfi gyűlölte magát. A nő gépiesen evett, mint akit megvertek és csak testben van jelen. De egyszer váratlanul kinyúlt a férfi kezéért. – Te vagy a barátom.
Napok múltán a nő odatartotta a férfi elé a laptopját: – tessék! Nézd! Megosztottalak! Ha-ha-ha!
– Mi' csináltál? – kérdezte a férfi mit sem értve.
– Nézd! Feltettem néhány képet rólunk az idővonalamra, hogy lássák, hogy lássa mindenki, hogy összeházasodtunk, hogy lássák a férjemet.
– Értem – mosolygott a férfi. – Ez olyan, mint a szerencsejáték. Egyfajta függőséget okoz. Nem tudod abbahagyni.
– Neeeem, nem erről van szó. Csak az orruk alá dörgölöm. Nézd! Milyen szép és fiatal vagy. És melletted én is fiatalnak látszom… Így mindenki láthatja, hogy mennyire jól vagyok. Hogy boldog vagyok.
– Boldog vagy?
A nő lenézett a férfira, majd leült mellé. – Igen. Boldog vagyok… És ettől jó néhányan megpukkadnak majd ott abban a virtuális "pletykafórumban".
A férfi vele nevetett. – Drágám! Nekem is van egy hírem: te semmivel sem vagy jobb náluk.
Sokáig nevettek. Kacagásukat csak a csókba fúló ölelések nyelték el.
Kedves Kata!
Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmedet és kedves szavaidat.
Magam úgy gondolom, hogy a nő szeretne boldog lenni, próbálja, de nehezen megy. Érthető, hiszen életének egy jelentős része rendezetlen. Így nehéz, sőt azt hiszem lehetetlen átélni a boldogság akármiféle formáját.
Köszönöm, hogy visszajöttél a befejezésért.
Laca :)(f)
Kedves Laca!
Kicsit megkésve, de újra itt :). A facebookról hasonlóan gondolkodunk, és ezekről a látszat barátságokról is. Teljesen igaz! Én is csalódtam már így! Mondjuk az illetőt ismertem személyesen is, de már több éve, csak facebookon tartottuk a kapcsolatot. Barátomnak hittem, de nem volt az! Olyan naiv voltam ,mint ez a nő! 😀 .
A legrosszabb ha a családunk vesz semmibe. Szerencsére ehhez eddig még nem volt szerencsém, de el tudom képzelni milyen magányos lehetett. Csak ez a baj! Másoktól várjuk a szeretetet, a törődést. Miért nem attól, aki ott van mellettünk? Nem hiszem, hogy a nő boldog, és sejtem az okát is, de várok..
Szeretettel olvastalak: (f)
Kata
Kedves Rita!
Nagyon igazad lehet. 🙂
Laca (f)
Kedves Laca!
Érdeklődéssel olvastam a műved. Az jutott eszembe, hogy amikor az ember szerelmes és megkérdezik tőle, hogy mit szeretsz benne, akkor azt mondja, hogy mindent. Mikor a szerelem elmúlik, akkor magának teszi fel a kérdést, hogy mit szerettem benne és talán rájön arra, hogy azt, akinek hitte őt, vagyis a saját maga elképzeléseit szerette a másikban.
Szeretettel: Rita:]
Kedves Kitti!
Nagyon köszönöm látó, értő véleményedet, annak pedig külön örülök, hogy még kérdés is megfogalmazódott benned az olvasmány, a jellemek kapcsán. Nagyon jó kérdés, amit párok milliói tehetnének fel maguknak.
Laca :)(f)
Kedves Hajnalka!
Köszönöm a megtisztelő figyelmedet. Öröm látni, hogy mennyire átment a tartalom és a töltés; olvasásoddal voltaképpen még többé is tetted a művet, mint ami. Engem pedig ezzel az alapos, értő hozzászólással tetté többé. Köszönöm!
(Fantasy – vagy az emberek majdnem tündérek. De ezt csak a tündérek tudnák megmondani.) 😀
Laca :)(f)
Szép lélek s jellemábrázolás húzódik meg a novelládban. A férfi, aki zárt, befelé szereti megélni az életét, és a nő, aki nyitott, és leginkább kifelé él. A két lény összecsapása a szerelem kapcsán csupán szellőlebbenés. A férfi gondolatai és a nő érzései, mint két külön vélemény fogalmazódik meg. Történetbeli jellemüket tekintve kíváncsi vagyok mi is fogja őket egyben tartani.
Ez a folytatásos történet minden résszel csak jobb lesz. Olyan, akár egy hullámvasút – nem a minősége! – a két szereplő lelkiállapota. Remek a történet: nem hagyod hogy a "lánykérés" valami szirupos, giccses romantikába forduljon, aztán egy közönséges, mindennapi szituációból kitekintve hatalmas élettragédiát sejtetsz, majd ebből a sötétségből pár rövid sorral kiemeled a szereplőidet – és az olvasót. Már ez a történethullám is remek, teli életbölcsességgel, tapasztalattal… És ahogy ezt megírtad, remek stílussal, sohasem túlpörgetve, de mindig érdekesen, tökéletesen egyensúlyozva a feszültség és a felengedés között. Le a kalappal! /Kár hogy nincs rajtam, adok helyette mást: (f)/
U.i.: Ami a tündéri világképet illeti… Fantasy… Szeretem, ha jól meg van írva. Akkor, ha az emberekről (is) és hozzájuk szól. De a fantasy a mítoszokból merít, és mi a mitológia (meg persze a mesevilág), ha nem a legősibb igazságok hordozója? A tündérek MAJDNEM emberek… Szóval, ha jó a fantasy-d, porold csak le bátran!