Elhajózott Loreál. Hitte, hogy ami reá vár, küzdelem ugyan, de ismerős világ, amit uralni tud erős akarattal. Eddig ezt tette egész életében. A küzdelem vad lázadók ellen csak ámítás volt és ezzel megtévesztése saját magának.
Neki nem volt más célja, mint újra és újra sötét, vérengző vadállattá lenni. Ragadozó szemmel látni a világot, mert az onnan nézve oly lelketlenül egyszerű és világos: a gyenge pusztul, míg az erős uralkodik. Egy gonosz démon is reá akaszkodott a hazafelé úton, aki váltig egyetértett ezzel az eszmével és innentől förtelmes terveket suttogott a fülébe.
Újfent összejött régi társával, Kunigundával, a lánnyal, aki kapcarongyot árult az egyik piacon. Vele és a gonosz démonnal sötét dolgokra tanították egymást. Kunigunda vágyott Loreál elismerésére, és roppant jó tanítványnak bizonyult. Nem tudta még a balga, hogy utóbb mekkora pofonok várnak rá, és azt sem, hogy akik nőtársaik ellen cselekszenek, azok számára külön csarnokok vannak kijelölve a pokolban.
Loreál üzent Loreleinek. Megüzente, hogy hallotta az énekét. Lorelei válaszolt, s kérte Loreált, hogy tisztázzák érzéseiket, és találkozzanak egyszer. De Loreál durván üzent. A sötét démon, aki az üzenetre is ráakaszkodott, azt harsogta a nőnek Loreál szájával: – Szánalmas vagy és lassan vág az eszed. Beteg az elméd, mert nem tudod elfogadni az elfogadhatatlant. Hagyj engem békén! Ne zaklass többé!
A démon ebben a pillanatban Loreálba is belé szállt. Küzdöttek egymással rettenetes küzdelemben. Nem – dalolta a lány – Te vagy szánni való! Sajnállak, mert nem tudod mi a szeretet és végképp nem tudod mi az igaz szerelem. Fel nem foghatod, hogy mekkora erő. Figyellek, de sohasem válok eggyé veled. Csak nevetek rajtad, nem harcolok ellened, mert nem vagy valóság. A félelem szüleménye vagy, a pokol küldötte, a hit próbája. Gyávaságod határtalan, mert nem mersz szembenézni velem. Akkor megtudnád mi az igazság, de te attól félsz a legjobban!
Ekkor kiszállt belőle a gonosz, mert azt már nem állhatta, amit Lorelei a szívével mutatott néki. Az örömet mutatta meg, az egymásért lobogást, a szívből ölelést és a lélekből származó rajongást. Még utoljára azt mondta Lorelei : – Hagyd ezt abba, mert mindkettőnket megölsz! – Talán Loreálnak szánta.
Lorelei nem akarta többé Loreált, és az erdőbe ment felejteni. A férfi, aki nem volt önmaga, csúful elbánt Lorelei-el, Kunigunda segítségével mindenhol azt híresztelte, hogy a szirén megháborodott, s hogy gyönyörködjön egy kicsit a szenvedésében, titkon utánament az erdőbe. Magának sem vallotta be, hogy a csodálatos, szívből szóló dalt akarja hallani, érezni, amit Lorelei egész lénye zengett szerte a világba. De nő nem volt kíváncsi rá többé, és elmenekült előle.
Lorelei azután elment helyi boszorkányhoz, és a segítségével kérte a szellemeket, hadd ejthesse ki Loreált a szívéből örökre. A szellemek azt mondták, hogy megérdemli a boldogságot, de előbb bocsásson meg saját magának. Megtette, amit kértek. Zokogással buggyant fel belőle a fájdalom. Elengedte a katonát, aki valamikor egy régi életben őmiatta zárta be örökre a szívét egy hatalmas lakattal, s azt a lakatot az idők során, már belepte a rozsda. Aztán egy utolsó, szomorú dalt énekelt neki:
Lehet hogy sírok,lehet hogy most jobban fáj nekem,
de Én mégis emelkedem,
neked minden nappal szorul a hurok,
bezárul, összeforr egy újabb kapocs,
s a szörnyeteg álarcát többé levenni nem tudod….
