A rémálmok erdeje 1.

Katalin, János, Melinda és Szilvia egy forró nyári délután elindulnak autóval a városuktól keletre fekvő híres kiránduló helyre a rémálmok erdejébe, hogy egy hétvégét töltsenek együtt, messze a szürke városi hétköznapoktól. Ekkor még senki sem sejtette, hogy ez a kaland nem a pihenésről és a szórakozásról fog szólni! Az erdei út mentén sorakoztak azok a házak, melyeket a pihenni vágyók kibérelhetnek. A négy kamasz elhatározta már az indulás előtt, hogy sátorozni fognak. Hallgassuk meg figyelmesen a történetüket és döntse el mindenki magában, hogy vajon hisz e nekik, vagy tényleg megbolondultak és nem véletlenül kerültek elmegyógyintézetbe.
Rettenetes hőség köszöntött ránk azon a nyári hétvégén épphogy a fürdőruhánkat eltudtuk viselni magunkon ebben az időben. Melinda nálunk tartózkodott azon a héten, mert a szülei elutaztak és megbeszéltük velük, hogy Melinda addig nálunk fog lakni.
Elterveztünk egy görbe napot vásárlással, csavargással, mikor indulás előtt megcsörrent a nappaliban a telefonunk. Felvettem és a barátom keresett János.
Szia Kati! Jani vagyok!
Szia Édes!
Nincs kedved kiruccanni a hétvégére?
Nem tudom szívem, Melindát nem hagyhatom itt!
Ha van kedve jöjjön el velünk, Szilvi is jön!
Ok, rendben van, benne vagyunk!
Rendben egy fél óra múlva értetek megyek addigra legyetek készen!
Oké rendben!
Szia Kicsim!
Szia Édes!
Ezután nagyon gyorsan összeszedtük a ruháinkat és mindent, ami egy hétvégi kiránduláshoz kell Janiék már meg is érkeztek! Megállt a ház előtt és dudált két rövidet. Ebből tudtuk, hogy megérkeztek.
Beültünk az autóba és elindultunk. Útközben megbeszéltük, hogy sátorozunk és nem fogunk házat kibérelni. Nagyon jó bulinak hangzott, már mindannyian alig vártuk. Az út folyamatosan kanyargott a hegyekre vezető szerpentinen nem akart soha véget érni. Aztán egy jó két órás út után a hegytetején János félreállt a parkolóban.
Miért álltál meg János?
Ne izgulj Szilvia, nincs semmi baj.
Melinda jól vagy?
Igen Szilvia, csak már jó lenne odaérni végre!
Gyertek, szálljatok már ki!
Kati, gyere, nézd meg a tájat hova hoztalak!
Látom Szerelmem! Csodaszép!
Jó akkor mindenki szálljon vissza, nemsokára odaérünk.
Visszaültünk az autóba és folytattuk utunkat a rejtélyes ismeretlenbe, ahol még sosem jártunk. Leereszkedtünk a szerpentinen és az út az erdő mellett vezetett. Sorakoztak a szebbnél-szebb bérelhető házak, de minket a sátorozás érdekelt.
Letértünk a fő útról a mellékútra, mely az erdő belsejébe vezetett. Lassan besötétedett mintha este lenne, de tudtuk, hogy még délután három óra sincs.
Egyre beljebb és beljebb mentünk az erdőben. János lefékezett és bejelentette, hogy megérkeztünk.
Elővettük a zseblámpákat és kiszálltunk az autóból. Neki láttunk a sátorépítésnek, körülbelül délután négyre végeztünk és elrendeztük a dolgainkat. Szilvia és Melinda elmentek körülnézni. Mi Janival a sátorban maradtunk. Olyan három óra múlva Melinda jött vissza sírva, hogy eltévedt és nem találja sehol Szilviát.
Nagyon megrémültünk és zaklatott állapotban kérdőre vontuk Jánossal, hogy mi történt!?
Mondd el mi történt?
János! Elindultunk, de eltévedtünk!
Melinda, hol tévedtetek el és mikor?
Kati, nem tudom!
Elindultunk, hogy sétálunk és beszélgetünk egy kicsit, aztán ki kellett mennie, vártam, de hallottam furcsa hangokat és visszafordultam! Hiába hívtam nem válaszolt és térerő sincs. Próbáltam mobilon is hívni!
Rendben nyugodjatok meg, maradjatok itt, megpróbálom megkeresni
Messziről is lehetett hallani a hangfoszlányokat, ahogyan Szilviát keresi, majd ismét teljes lett a csend! Melinda és Én csak ültünk a sátorban és vártunk. Vártunk, de még mi sem tudtuk, hogy mire, ha tudtuk volna, lehet inkább Jánossal megyünk és nem maradunk azon a hátborzongató félelmetes helyen.
Több mint öt órája várunk!
Nyugodj meg Melinda, nem lesz semmi baj!
De hol van már Jani?
Nem tudom, Én is kezdek aggódni!
Ne próbálkozz nincs térerő!
Elmegyek megkeresni őket, maradj itt!
Ne menj Kati, legalább mi maradjunk együtt!
Jó, igazad van, de ha két óra múlva se történik semmi elindulunk mi is!
Rendben Kati!
Nem történt semmi két óra múlva fogtuk a zseblámpákat és kimerészkedtünk a sátorból. Lehet, hogy ez volt életünk legrosszabb döntése, de ott maradni sem lehetett örökké a sátorban. Elindultunk néma csendben egymás mellett. Szinte csak a szívünk dobbanásait hallottuk, de egyszerre csak nagyon messziről sikoltást hallottunk. Futni kezdtünk!
Futottunk a sikoltás irányába, hiszen nem sikíthatott más csak Szilvia. Nem tudtuk merre futunk csak futottunk, akkor ezt láttuk jónak, hátha tudunk segíteni. A sikoltás abba maradt. Gyorsabban kezdtünk futni, én még a zseblámpát is eldobtam, hogy ne akadályozzon. Elértünk egy tóhoz, a tó partján pedig egy kastély állt. Ismét hallottunk egy sikoltást, a házból.
Kata, gyere, be kell mennünk, segítenünk kell Szilviának!
Melinda, ha bemegyünk, akkor nekünk is végünk! Gyere, hívjunk segítséget!
Itt a semmi közepén! Kata, gyere, segítenünk kell!
Ok, rendben, de nagyon félek!
Én is, de nincs más választásunk!
Elindultunk a ház felé néma csendben! A vizes lépcsőn a saját lépteinket hallottuk, ahogyan óvatosan közelítettük meg az ajtót! Az ajtó nyitva volt. Beléptünk a házba.
El se hittem volna, hogy itt élnek!
Én sem Melinda.
Merre induljunk?
Váljunk szét!
Melinda, ne váljunk szét biztosabb, ha együtt maradunk! Legyünk óvatosak! Furcsa ez a hely!
Igen, ha visszagondolok rá, nagyon furcsa hely volt, mint ez az elmegyógyintézet.
Olyan világos és rendezett volt minden, mintha valami gróf, vagy herceg lakott volna benne. De ami a legszörnyűbb az a csend volt, ami a házban uralkodott. Ismét hallottunk egy sikoltást.
Kata, lentről jön!
Biztos?
Igen, le kell mennünk!
Nem kellene segítséget hívni?
Kati, gyere utánam!
Rendben, de utána hívjunk segítséget! Oké?
Igen, csak gyere már!
Elindultunk lefelé a lépcsőn. Láttuk, hogy az alagsorban nagy fényesség van. Mozgást is láttunk, árnyékokat. Elbújtunk a folyosón az egyik beugróba onnan figyeltünk.
Amit ekkor láttam soha nem fogom elfelejteni. A látottak miatt vagyok itt. Azt hiszik bediliztem. Pedig ha a saját szemükkel látnák, elhinnék, de akkor már késő. Hiába bizonygatom nekik a történetem, mondom a neveket, a dátumokat, azt mondják, hogy utána néztek, de semmit sem találtak a nyomozók. Körbenéztek mindent és azt mondják, hogy a tóparton nincs semmilyen ház. Egyszerűen nem hisznek nekem.
Látom Ön sem hisz nekem, akkor folytatom, hogy bizonyítsak Önnek is!!!
Tehát megérkeztünk a beugróhoz, ahol elbújtunk és figyelni kezdtünk!
Abból a beugróból figyeltünk és vártunk. Láttuk az árnyékok sürgölődését. Mintha operáltak volna. Szakszavakat használtak, csak úgy, mint az orvosok. Orvosi műszerek zaját hallottuk és neveit. Vártunk, teljesen elvesztettük az időérzetünket, ott abban a sötét beugróban. Egyszer csak elaludtak a fények és a léptek felénk közeledtek, majd elhaladtak előttünk.
Melinda, hova mész?- suttogtam!
Hova mennék? Megnézem, mi van ott! –mondta halkan!
Várj meg, én is megyek!
Azzal a mozdulattal elővette a zseblámpát, felcsavarta. Kijöttünk a beugróból és az ajtó felé elindultunk. Odaérve az ajtóhoz, megfogtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Bementünk a terembe. A teremben egy műtőasztalhoz hasonlítható asztal állt középen, körülötte műszerek, gépek. Jól felszerelt, modern műtőhöz tudnám hasonlítani. Észrevettük a terem túloldalán lévő ajtót.
Gyere, Melinda, nézzük, mi van ott!
Kata, nem tartom jó ötletnek!
Gyere, siess, mielőtt visszajönnek!
Lassan léptünk az ajtó felé! Szinte éreztem, hogy a vér meghűl bennem és éreztem a félelmet az egész testemben. Melinda nyúlt a kilincs felé, hogy kinyissa az ajtót, ekkor zajt hallottunk.
Hallottuk, hogy léptek közelednek, gyorsan a nyitott ajtó felé futottunk. Becsuktuk az ajtót és visszafutottunk a beugróba. Két férfit láttunk amint egy testet húznak maguk után. Felismertük! János volt az.
Nem tudtuk mi van vele. Eszméletlen volt. A terem ajtaja becsukódott. Ismét vártunk. A teremajtó résein kiszűrődött a fény.
Melinda, hova mész?
Megnézem, mit csinálnak!
Ne menj oda, várj egy kicsit, hátha kijönnek!
Nem várok, eleget vártam! Megnézem és visszajövök! Bármi történik, ne gyere utánam! Menj és hívj segítséget!
Rendben!
Ígérd meg!
Megígérem!
Melinda elindult az ajtó felé. A zseblámpa nálam maradt, messziről próbáltam világítani neki.
Kapcsold ki, nem kell!- súgta, oda nekem!
Oké, csak gondoltam, világítok neked!- súgtam vissza!
Ne világíts, mert észreveszik!
Odaért az ajtóhoz. Láttam, amint egy olyan rést keres, ahol be tud nézni, ahonnan biztosan lát is valamit. Talált egy megfelelő rést. Neki feszült az ajtónak. Láttam, amint beles a résen. Visszafordult a kezét a szájához emelte elszorítva a száját és sírni kezdett. Nekidűlt az ajtónak. Az ajtó pedig hírtelen kinyílt. Melindát egy gumikesztyűs kéz behúzta az ajtó mögé, az ajtó becsukódott. Hallottam Melinda sikoltását, majd hirtelen félbeszakadt. Első gondolatom az volt, hogy segítséget hívok.
Kitől és honnan? Hogyan jutok ki innen észrevétlenül? Felbátorodtam és könnyes szemmel futni kezdtem, fel a lépcsőn amerről jöttünk. Felértem, de hirtelen kialudtak a fények. A zseblámpámat kerestem, de az ijedségben sehol nem találtam. Elértem a kijáratot. Kiértem a házból és lefutottam a vizes lépcsőn. Az erdő irányába futottam, vissza a táborhelyünk felé. A zseblámpát sikerült kivenni a zsebemből, futottam és vissza se néztem.
Futottam a sátorhelyünk felé. Elértem, elkezdtem keresni a slusszkulcsot, de sehol sem találtam. Ekkor jutott eszembe, hogy János zsebében volt. Gondoltam, hogyha meg fogják nála találni, eljönnek a kocsiért. Ezért elkezdtem futni a bekötő úton a főút irányába. Messziről már fénylettek azok a házak, melyek a főút szélén álltak. Odaértem a legelsőhöz, hiába kopogtam senki sem nyitott ajtót. Végig néztem mindegyiket, de egyikben sem voltak. El voltam fáradva. Elkezdtem sétálni a város felé, de éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Már csak arra emlékszem, hogy összeestem.
Mikor magamhoz tértem egy kórházban találtam magam. A rendőrség, kérdéseket tett fel, a szüleim is csak kérdéseket tettek fel. Mindenki úgy kezel, mint egy őrültet. Azt hiszik kitaláltam az egészet. Pedig nem kitaláltam, hanem átéltem. Így amikor a kórházból kiengedtek ide átszállítottak, rehabilitáció néven. Ennek pedig most már lassan Huszonöt éve. Huszonöt éve próbálják nekem megmagyarázni, hogy csak rémálom volt, amit én valóságnak hiszek, ebből engem ki kell gyógyítani! Sajnos akkor lennék elmebeteg, ha ezt állítanám, de ő szerintük akkor lennék egészséges.
Tudom, hogy senki nem hisz nekem, ezért meséltem el a történetemet Önnek és segítsen kideríteni mi az igazság, ha nem akar egy egészséges embert az őrültek házában látni!
Tudom nehéz a feladat, amit kérek! De próbálja meg!
Vigyázzon, mert ha kérdezősködik, vagy túl messzire megy, maga is ide kerülhet, ahol én vagyok!
Vigyázzon, óvatosan nyomozzon és kérdezzen! Egyre viszont figyelmeztetem, az erdő és a tó közelébe ne menjen, de ha mégis vigyázzon, hogy élve kerüljön ki onnan! Azután majd meglátja hinni fognak e magának, az majd a nyomozás után kiderül!!!…

“A rémálmok erdeje 1.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Szia Ica! Köszönöm szépen! Szeretném ehhez hasonló szálakon vinni tovább a történetet! Persze folyamatosa leplezni le a történetet,de szeretném a csattanót az utolsó fejezetre tartogatni!!! Igyekezni fogok a folytatásokkal!!!

  2. Szia Norbi!

    Úgy éreztem magam, mintha egy horror film kellős közepébe csöppentem volna.:o Csak sejteni vélem, mi is történhetett valójában, de a bonyolult szálakat majd a nyomozók kibogozzák, legalábbis ezt remélem. Szerencsétlen ember már huszonöt éve bizonygatja az igazát, én hiszek neki!

    Várom a folytatást…
    Gratulálok szeretettel: Icu(f)

Szólj hozzá!