Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 5.

Összes megtekintés: 98 

A Japporttól az oltárig

Barcs Karcsiról sokáig nem hallottam. Legutóbb a Körös parton pecáztunk együtt. Tudtam, hogy végül sikerült leérettségiznie külön tanügyi engedéllyel, és a fővárosba ment jogi tanulmányokat végezni. Ünnepekre, vakációra azonban mindig hazajött. Ilyenkor az "arany ifjúság" vezére lett – korán feküdt, későn kelt. A napot délután kezdték a Japportnál egy feketével. Természetesen a feketéhez jár egy féldeci konyak. Ezután a társaság átvonult vagy a Kispipába, vagy az Astoriába. Nemegyszer éjfél után konflison kikocsikáztak a vasúti restihez, ahol mindig lehetett frissen csapolt sört kapni. A kocsisok már ismerték ezt a szokásukat, és a színház mögötti konflisállomásról a vendéglő elé húzódtak. A tovább mulatni vágyók örömrivalgással fogadták a fekete fedeles kocsikat.
– Szervusz, fidibusz! – köszöntött rám valaki egy nyárvégi délelőttön a Japport teraszáról.
Régi barátom, Karcsi integetett, menjek oda hozzá, s még a széket is kihúzta számomra.
– Tiszteld meg az asztalomat, gyere, ülj le, s beszéld el, mi jót csinálsz mostanában.
– Velem csak a szokásos, de te mit keresel itt ilyenkor?
– Kérlek szépen, ez nem mindennapi dolog. Szóval, az esti baráti beszélgetés hosszan elhúzódott. Tudod, kérlek szépen, hogy van ez! Mikor reggel hétkor kinyitott a Rimanóczy, ott voltam az első vendégek között. A medence meleg vize jól kilazította szeszektől merev izmaimat, utána átmentem a gőzfürdőbe, hogy az éjszaka mámorát izzadjam ki. Közben a boynak odaadtam az öltönyömet, hogy tisztíttassa és vasaltassa ki, hozasson át a varrodából új inget is. A gőz után bementem a borbélyhoz, borotváljon meg, s képzeld, kérlek alássan, az történt, hogy elaludtam a székben borotválás közben, arcomon az átgőzölt kendővel. Figaró hagyott aludni. Kipihenten ébredtem, megjött a ruhám is, és most itt vagyok, igyam egy frissítő feketét.
– Javítsuk fel egy kis konyakkal. Pincér, lesz szíves!
– No, de ne velem foglalkozzunk, meg a lump életemmel, hanem nézz oda, ott ül a teremben, a sarokasztalnál három tündér, és felénk figyelnek. Menjünk oda!
– Kisztihand és kézcsók, kedves Ludmilla! – köszöntötte egyiküket, egy szőke szépséget a barátom.
Ludmilla lófarokba fésült haja nagy feltűnést keltett, hisz' ez ritkaságszámba ment akkoriban a városban. Nem kevésbé volt különleges alabástromfehér bőre és szeme színe, mely a tenger hajnali kékségét idézte, mélysége pedig veszélybe sodorta azt, aki nem tudott szembe úszni az árral.
– No, lám kedves Karol! Mit is keres errefelé?
– Engedje meg, hogy bemutassam, drága Ludmilla, régi kedves barátomat!
A bemutatkozások ceremóniáján átesvén letelepedtünk a felkínált székekre, és a diszkréten megjelenő pincérnek feladtuk a rendelést. A hölgyeknek gesztenyepürét és diólikőrt, az uraknak…
– Érkezett néhány üveg különleges tengerentúli italunk. Ajánlhatom az uraknak?
– És mi az?
– Tequila a neve, még nem ismert errefelé.
– Jöhet!
Hölgyeink szeme váratlanul a bejáratra villant, Karcsi odafordult, és örömmel felkiáltott.
– Kapitány úr! Isten hozott! Gyere közelebb! – lelkendezett az éppen belépő katonatisztnek.
Az atléta termetű, széles vállú katona kisfiús mosollyal viszonozta a megszólítást.
– Csak főhadnagy, kedves Károly barátom.
– Bemutatom régi barátomat, aki a nehéz napokban társam volt.
– Moldován Péter, szolgálatukra! – csapta össze a bokáját.
Ahogy végigtekintett a hölgykoszorún, a szeme megakadt a harmadik lányon. Azért mondom harmadiknak, mert a középen ülő másodikat nekem osztotta ki a sors. Péter szelíd tekintete mosolyt csalt Tímea arcára, keskeny ajkai mögül kivillantak apró, gyöngyház fogai, s keskeny, mongol vágású szeme is kerekre nyílt. Úgy egymásra csodálkoztak, hogy pillanat alatt elfeledkeztek a világról. A pincér törte meg a varázst, meghozta a rendelést. A kihozott italok mutatták, hogy nem kezdő a pincérünk – a főhadnagynak is szó nélkül hozta az újféle italt…
Térjünk kicsit át a másodiknak nevezett lányhoz. Kerek, nagy szemei, nevető szája, barna-kreol bőre, élénk mimikája vonzóvá tették számomra.
– Delila! – nyújtott kezet bemutatkozásként.
– Sámson! – válaszoltam, mire elkacagta magát, hogy mind a 32 egészséges foga láthatóvá vált.
Rövid párbeszéd után megígérte, hogy máskor is kávézhatok itt vele délelőttönként. Halottam, Károly is hasonló ígéretet kapott a szép Ludmilla részéről is.
Tetszettek ezek a lányok megjelenését jól aláhúzó nevek – Tímea, Delila, Ludmilla -, mindegyik valódi nevét és családját ismertem, ami nyilván nem mutatott párhuzamot itt játszott szerepükkel. Tímea eredeti neve Petrás Viorika, édesapja, Petras Gligor nagyreményű városi tisztviselő, az aljegyzői hivatal várományosa. Ludmilla tulajdonképpen Hajnal Manó fakereskedő Eszter nevű lánya. A keleti szépség pedig nem más, mint Rostás Jusztina vakációzó zenekonzervatóriumi hallgató.
Ettől a naptól fogva a nyár úgy telt, hogy a délelőttöket a Japportban fekete kávézva töltöttük. Részemről nem okozott nagyobb változást, de Karcsi barátom eddigi életmódját gyökeresen feldúlta – éjfélre már mindig haza került éjszakai barátai nagy bánatára. Rövid időn belül még komolyabbra fordult a dolog. A záróvizsgára való készülés még jobban elszakította lump társaitól, csupán annyi szabadidőt engedélyezett saját magának, ameddig ebéd előtt megkávézott immár hivatalosan kinyilvánított mennyasszonya társaságában.
Hét országra szóló lakodalommal ünnepelték egybekelésüket, násznagynak Moldován Pétert kérték fel, aki elegánsan, nagy hozzáértéssel végezte feladatát. Szellemes beszéddel kérte ki a mennyasszonyt. Beszélt egy kertről, s egy vándorról, aki meglátott a kertben egy gyönyörű virágot, s addig nézte, bámulta, annyit gondolt rá, hogy már aludni sem tudott. Most pedig arra kéri a kert tulajdonosát, adja neki ezt a szép virágot, ültethesse át a saját kertjébe. Megtapsolták…
A szertartás és az egész lakodalom minden bonyodalom nélkül zajlott, csupán egy kis kalamajka történt a templomi szertartás alatt. A pap a megszokott módon végezte a dolgát, s mikor ahhoz a részhez ért, hogy nyilatkozzon a mennyasszony: "Eszter akarod-e…" – szép kedvesem félhangosan megkérdezte: "Az, ki?" – a hívek hangos tetszésnyilvánítását váltva ki.
– Hát, Ludmilla – súgtam halkan.
A komoly, ünnepi hangulat egy pillanat alatt odalett, de a pap nem zavartatta magát, és befejezte a szertartást.
Péter részvétele nem csak a szertartás levezényelése miatt volt fontos, más előny is származott belőle. Felettesei jóváhagyásával elkísérhette egy díszegyenruhás tized. A szertartás alatt a templom előtt álltak vigyázban, majd a menetet kísérték, ahogy haladt az utcákon.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 5.” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Drága Babu! (f)
    Mindig értően szólsz hozzám. Valóban az egy más világ, más idők, más emberek. Ma már alig értjük a vágyaikat, indulatjaikat. Száz év alatt fordult egyet a világ tengelye, konflis helyet Bentley, borbély helyett villanyborotva, gőzfürdő helyet jakuzzi. De hát, ez van! vagy ahogy annak idején mondtuk ez van, ezt osszuk, mint a kollektívben. 😮
    Szeretettel: Szabolcs B)

  2. Drága Szabolcs!
    Erdekes életet éltek az "aranyifjak " a régmúlt időkben .
    A mai világban nem találnák fel magukat.Ezeket gondoltam magamban amikor olvastam a gondtalan ifjak mindennapi
    teendőikről.
    Mas világ más élet.
    A Te szokásos értékes írásodat szeretettel olvastam.(f)
    Sok szeretettel gratulálok….Babu

  3. Kedves Szabolcs! Igazi városi aranyifjúi élet bontakozott ki előttünk írásod alapján, mely nagyon szórakoztató volt, örömmel olvastam! Éva

  4. Kedves Szabolcs!

    Valamikor itt értek véget a szerelmes filmek és az egyszerű halandó azt gondolta, hogy innentől már minden "sínen" van. Fel kellett nőni ahhoz, hogy megtudjam, a történet csak aztán kezdődik.

    Érdeklődéssel várom a folytatást.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!