Zártkörű részvéttársaság VIII. rész

Telepátia

Csavar Anitáról álmodozott, Anita pedig Csavarról. Csavar már fejből tudta Anita telefonszámát, álmodozás közben, gondolatban tárcsázta, és beszélgetett vele. Aztán egy óra múlva, mintha tényleg megbeszélték volna, találkoztak a Nyugati pályaudvarnál, a Szent István körút elején. Egy csendes, de forró csók, egy ölelés, aztán kézen fogva elindultak a körúton a Margit sziget felé. Két ember között csak akkor nem jelent feszélyt a hallgatás, ha teljesen egy hullámhosszon vannak. Ehhez általában az kell, hogy hosszú ideje ismerjék egymást. Köztük mégis működött. Aztán Anita nagyon vidáman csivitelt, csak úgy ömlött belőle a szó. Csavar boldogan, átszellemülten hallgatta. De még mindig vívódott magában ezzel az ismeretlen, új érzéssel, ami születőfélben volt benne.
– Különleges lány vagy – szólalt meg végül hosszú hallgatás után. – Még sohasem találkoztam hozzád hasonlóval.
– Igen, tudom – felelte Anita. – De köszönöm, hogy észrevetted. Tudod mit? Játsszunk szeretem – nem szeretem játékot.
– Rendben van. Hogy kell?
– Mondok valamit, amit szeretek. Neked ugyanabban a kategóriában kell mondanod valamit, amit szeretsz, vagy amit nem szeretsz. Ha olyat mondasz, amit nem szeretsz, kategóriát kell váltanom. Ha te is olyat mondasz, amit szeretsz, ugyanabban a kategóriában kell mondanom valamit, amit szeretek vagy nem szeretek. Ha négy egyezés van, azaz mindketten kétszer mondjuk egymás után, hogy „szeretem” vagy hogy „nem szeretem”, akkor is kategóriát váltunk. A harmadik lehetőséged, hogy azt mondod: „én is” vagy „én sem”, ha te is szereted, vagy nem szereted ugyanazt, amit én. Ebben az esetben is ugyanabban a kategóriában maradunk. De két egyezés után kategóriát kell váltani.
– Oké. Kezdd el!
– Szeretem Istent. – kezdte Anita
– Nem szeretem Istent.
Anita megütődve nézett Csavar elkomorodó arcára. Azt is látni vélte, hogy ez nem egy könnyen odavetett mondat Tamás részéről. Miközben kimondta, mintha sötét viharfelhők árnyékolták volna homlokát. Nyelt egy nagyot, de folytatni akarta a maga kieszelte játékot.
– Szeretem az embereket.
– Én is.
– Szeretem az állatokat.
– Én is.
– Szeretem a természetet.
– Én is.
– Szeretem a virágokat.
– Utálom a virágokat.
– Értem. Szeretem az éjszakát.
– Szeretem a teliholdat.
– Szeretem a hajnalt.
– Nem szeretem a tűző nyári napot.
– Most kezdd el te! – mondta Anita.
– Jó. Szeretem Chagallt.
– Nem szeretem a tájfestészetet.
– Nem szeretem Jókait.
– Én sem.
– Szeretem Boris Viant.
– Én is.
– Akkor most kategóriát váltok. Ugye? Nem szeretek utasításokat kapni.
– Nem szeretem a kontrollt.
– Szeretem a szabadságot.
– Én is.
– Még nem is tudom, hogy mivel foglalkozol?– váltott kategóriát szabálytalanul Csavar.
– Hajléktalanokkal. Szociális munkás vagyok.
– Mit csinál egy szociális munkás?
– Otthonukat vesztett embereknek segítek ügyeik intézésében, és mentális egészségük megőrzésében vagy visszaszerzésében; ha szükségük van rá, életvezetési tanácsokat adok nekik. És te?
– Én jogot tanultam – felelte Csavar – és ez igaz is volt. De ennél többet Csavar egyelőre nem mert mondani becsületes polgári foglalkozást űző partnerének.
Közben megérkeztek a Margit sziget kis állatkertjéhez.
– Nézd, milyen aranyosak! – mutatott Anita a rács mögött úszó és futkározó, szőrös, hosszú csupasz farkú vízi patkányokra.
– Igen. Én is szeretem őket. Akarsz egy fagyit?
– Nem szeretem.
– Én sem.
Még mindig fogták egymás kezét. Kisétáltak a Duna-partra, és letelepedtek a meder szélén, fél méterre a víztől. Együtt bámulták a hullámokat, és megint hallgattak. Csavar átkarolta Anita vállát. Egymáshoz bújtak.
– Nem fázol? – kérdezte később Csavar.
– Egy kicsit.
– Igen, érzem. Gyere, menjünk vacsorázni!

Kötél, tánc

Holmész csütörtök reggel már fél nyolckor elfoglalta megfigyelőhelyét a Vértessy rezidencia közelében. Ehhez újabb autókölcsönzésre volt szüksége, de mivel ezt ingyenesen szokta megoldani, nem okozott neki gondot. Úgy helyezkedett el egy kanyarban, hogy láthassa, ha az özvegy kocsija kigördül a nagy kovácsoltvas kapun, de őt ne lehessen észrevenni. Fél kilenckor meglátta Betty autóját. Az özvegy a város felé indult. Holmész távolról követte. A városba érve egyre sűrűbb volt a forgalom, de mire elvesztette szem elől Bettyt, addigra már tudta, hogy nem a Perpetuum Mobilébe megy, hanem feltehetően a B.L.Z. gazdasági tanácsadó irodába. Amikor odaért a magas irodaházhoz, egy pillanatra meg is látta a nem kicsit feltűnő metálkék Peugeot 206 CC-t, amint éppen begördül a parkolóházba. Néhány utcával arrébb kiszállt járművéből, és visszasétált. Ismét két lehetősége volt a bejutásra. Vagy ügyfélnek adja ki magát, de akkor meg kell osztania a figyelmét, vagy feljut valahogy a második emeleti erkélyre, és onnan leskelődik. Utóbbi természetesen kockázatosabb, mégis ezt választotta. Útközben betért egy háztartási boltba, és nyeles törlőszivacsot, vödröt, meg egyéb szükséges kellékeket vásárolt. Alpinista kötelet és ülődeszkát hozott magával. Ha sikerül némi időt eltöltenie a második emeleti ablakoknál, akkor nemcsak benézhet, hanem hallgatózhat is, mert előző éjjel behatolt az özvegy irodájába, és néhány helyen poloskákat helyezett el. A vevőkészüléket nyakába akasztotta, az inge alá, aztán felmászott az irodaház tetejére. Rögzítette kötele végét, karabinerrel derekára kapcsolta, és egy deszkadarabon ülve ereszkedni kezdett. Igyekezett közben nem nézni lefelé, mert még egy kisebb létrán állva is tériszonya volt. Lefelé ereszkedett a fal mentén, visszafelé számolt a tízedik emelettől, és már a negyediknél járt, mikor a feje fölött kinyitottak egy ablakot. Ettől úgy megijedt, hogy majdnem lepottyant az ülődeszkájáról. De tudta, hogy a 800 kp-ra hitelesített, erős alpin-kötél megtartotta volna.
– Hát maga mit művel itt? – kérdezte az ablakon kihajoló biztonsági őr.
– Ablakokat tisztítani jöttem – felelte Holmész.
– És? Mégsem tisztítja őket? Láttam, hogy csak simán leereszkedett, nem végzett semmit!
– Igen, mert a főnököm azt mondta, hogy a második emelettől van kifizetve, ott kezdjek.
– Badarság! Maga csak menjen vissza a tizedikre, és mosson le sorban minden ablakot. Beszélek a gondnokkal, hogy a többi cég is fizessen.
– Á, hagyja csak! Majd én beszélek vele – mondta Holmész. – De most már akkor is a másodikon kezdem! Le a földszintig, aztán majd felmegyek újra – ha ez így megfelel önnek…
– Rendben. Ahogy akarja – egyezett bele az őr, és becsukta az ablakot.
Holmész megkönnyebbülten sóhajtott, és leereszkedett a második emeletig. Fortuna állandó kegyeltjeként éppen Betty dolgozószobájába látott be. Bent az özvegy egy harminc körüli fiatal férfival beszélgetett. Holmész az ingén keresztül bekapcsolta vevőkészülékét. Minden szót tisztán hallott. Betty és Levente (,mert ő volt a fiatalember,) csak egy pillantást vetettek az ablak előtt lógó munkásoverallos dolgozóra, aztán újra egymás felé fordultak. Holmész szakszerű mozdulatokkal elkezdte tisztítani az ablakot, és közben fülelt.
– …Nézd, drágám! Ezzel várnunk kell még egy évig. Megszólnának minket – hallotta az özvegy hangját.
– Nekem már elegem van ebből! – fakadt ki a fiatalember. Te is tudod, hogy már tíz éve várok rád.
– Kérlek, légy még egy kicsit türelemmel! Hidd el, lassan minden akadály elhárul az utunkból.
– Jó, jó – higgadt le Levente. – Zoltán meghalt. De mit szól majd hozzánk az idősebb Vértessy?
– Öreg és beteg már. Lehet, hogy nemsokára ő is elmegy – vélekedett Betty.
– Úgy gondolod? – kérdezte Levente, és mélyen az özvegy szemébe nézett.
De az elfordult, hogy a férfi ne lássa arckifejezését. Levente ebből a mozdulatból mindent értett.
Holmész is kapiskálta, hogy miről lehet szó. Úgy gondolta, hogy eleget hallott, ideje továbbállnia, nehogy gyanút keltsen, hiszen az ablakkal már végzett. Leereszkedett a földre, és majdnem a már ismerős biztonsági őr karjaiban találta magát.
– Mondja, mi a fészkes fenét csinál?! – förmedt rá az őr. – Jelenteni fogom a gondnoknak, hogy nem végezte el a munkáját!
– Jaj, ne, kérem! – játszotta meg Holmész a tetten ért lógóst. Visszamegyek a tizedikre, és máris kezdem.
Az őr kíséretében újra bement az épületbe, és fölliftezett a tetőre – mivel ezt az őr a földszintről is nyomon követhette a kijelzőn. Azt azonban már nem, hogy a hátsó lépcsőn vidáman legaloppozott a földszintre. A lépcső alján egy sarokból kiugorva a szemfüles biztonsági őr hátulról megragadta munkásoverallja gallérját.
– Szóval így! – kiáltotta.
Holmész azonban ügyesen kibújt az overall kabátjából, és minden felszerelését szanaszét dobálva hangosan énekelni és táncolni kezdett, mint egy futóbolond. Igyekezett, hogy eközben az őr ne kerülhessen karnyújtásnyi távolságon belülre. Aztán amikor megunta, villámgyorsan eliramodott, magára hagyva az elképedt strázsát.

Valentin nap

Gyalog indult hazafelé. A kispesti Határ úton felszállt a piros 54-es buszra, és elutazott Pestimréig, ahol egy háromszobás kertes házat bérelt, egy kis erdő szélén. Ebben az évben Valentin nap erre a csütörtökre esett, de ez nem tartotta vissza attól, hogy az ikreket, Csavar újdonsült kedvesét, Anitát, ennek barátnőjét, Krisztát, és legközelebbi barátait meghívja estére bulizni. Csak az a bibi, hogy még a következő nap is hétköznap, pedig ezek a bulik – ha hétvégén kezdődnek -, akár non stop két-három napig is el szoktak tartani.
Először Csavar érkezett Anitával és Krisztával. A házigazda – bár semmi szükség nem volt rá, nem tudott ellenállni a késztetésnek, és – indiánnak maszkírozta magát. Amikor Csavar csöngetett, egy tolldíszes, nagy kampós orrú rézbőrű nyitott ajtót.
– Holmész itthon van?
– Éppen tőle kérdezed, uram! – válaszolta Holmész, akit barátja megint csak a hangjáról ismert meg. – Gyertek beljebb! Mit isztok?
– Coca Colát, ha van.
– Van, persze, csak annak nincs alkoholtartalma.
– Ne törödj vele! Nekünk így is jó lesz.
– Esetleg megvadíthatjátok egy kis vörös borral…
– Nem, köszi. Csak így, tisztán.
Holmész, miközben Colát töltögetett vendégei poharába, egy kicsit beleborzongott a gondolatba, hogy milyen lehet minden komolyabb ok nélkül alkoholmentes italt inni.
Nemsokára megérkezett Miazma, aki most nem hozott magával nőt, mert a Holmész-féle bulikon mindig volt friss hús – be lehetett csajozni. Este hét után a tágas nappali és konyha tele volt vígan tereferélő fiatalemberekkel és fiatal lányokkal. Talpalávalónak a Dire Straits-et választották. Miazma azt várta, hogy még néhányan elkezdjenek táncolni, és felkérhesse, akit kiszemelt magának. Könnyűvérű volt, és hamar érzett erős vonzalmat, ha egy lány megtetszett neki. Holmész viszonylag józan volt, és Krisztával táncolt. Anita és Csavar is táncoltak. Aztán Csavar leült egy íróasztal szélére, és magához vonta Anitát. Megint kapott egy olyan csókot, amilyenben korábban még nem volt része. De most már átadta magát ennek az új érzésnek. Mintha csak ketten lettek volna, belefeledkeztek egymásba, és mindketten teljesen beindultak. Elvonultak egy félreeső szobába és bezárkóztak. Hatalmas hévvel estek egymás karjaiba, megfeledkezve minden másról.
Miazma friss levegőre vágyott. Hányingere volt, pedig még alig ivott valamit. Lehet, hogy a „Mariska” veszett össze gyomrában az alkohollal, amelyből táncpartnere adott neki néhány slukkot. Kiment a kertbe, hogy tegyen egy kört a ház körül. A gyenge fényben a fehér fal mellett haladt. A sarkon befordulva egy korlátba kapaszkodott, és előrehajolt, hogy könnyítsen magán. Hatalmas ütés érte a fejét. Összeesett és elvesztette az eszméletét.
Bent a a házibuli a megszokott mederben folyt tovább. A lány, akivel Miazma táncolt, már talált magának másik partnert.
Teltek az órák számolatlanul, és senki sem vette észre Miazma eltűnését. Anita és Csavar csak kora reggel jöttek ki a hálószobából, olyan állapotban, mintha be lennének lőve. Csavar így is rögtön az öccsét kereste. Mivel nem találta sehol, telefonon hívta. Egy idegen, félelmetes hang válaszolt. (Vannak, akik úgy képzelik, hogy az alvilág csupa egymással baráti, vagy legalábbis egymás iránt betyár-becsülettel viseltető ember gyülekezete. Ki kell őket ábrándítanom. Az alvilág tagjai ebben a világban sincsenek biztonságban, egymástól ugyanúgy bármi rosszra felkészülhetnek, mint a felvilág részéről. Legfeljebb annyi a különbség, hogy ha például egy tolvajtól elveszik briliáns nyakékét, amelyet fáradságos munkával tulajdonított el, nem hívhatja a rendőrséget. Az ikrek sikeres fogásait is irigy „kollégák” kísérték szemmel, láthatatlanul.)
– Azt hiszem, nálunk van, akit keresel – recsegte a hang Miazma telefonjából, karcos, mély basszusán. – Száz milláért visszaszolgáltatjuk neked egy darabban. Ha viszont nem fizetsz, akkor csak egy-egy darabot küldünk belőle naponta. Profi hentesünk van, aki igyekszik majd olyan részeket levágni belőle, ami biztos, hogy hiányozni fog neki. Remélem érthető voltam. Majd hívlak – mondta az emberrabló, és bontotta a vonalat.
Csavar próbált magához térni kábulatából. Elbúcsúzott Anitától, azzal, hogy fontos ügyben kell intézkednie. Anita pedig elindult a munkahelyére. Elkísérte őt a buszmegállóig, aztán visszafordult. Visszament Holmészhoz. A házban már csak egy-két ember lézengett, a legtöbben elmentek dolgozni; néhányan kanapékon, fotelekben hortyogtak. Holmész maga is a hazugok álmát aludta. Csavar hangos szóval, a vállát rázogatva ébresztgette. Holmész nagy nehezen felnyitotta italtól zavaros szemeit.
– Hány óra van? – kérdezte.
– Mit számít neked, hogy hány óra van?! Próbálj meg magadhoz térni!
– Miért, mi történt? – kérdezte Holmész rosszat sejtve, hiszen barátja tiszteletben szokta tartani gyakori mámorát. – Rossz helyen vagyok?
– Nem. Jó helyen vagy. De szükségem van rád.
– Oké! Csak azt mondd meg, ki vagy te?
– Ajaj – mondta Csavar, és egy lemondó mozdulatot tett. Megfordult, hogy elinduljon kifelé.
– Állj meg, Süsü! Csak szívatlak. Mondd, mi a baj!
Csavar visszalépett a magát ülő helyzetbe tornázó Holmészhoz.
– Miazmát elrabolták! – mondta. És elmesélte előbbi telefonbeszélgetését.
– Nem kár érte. Így legalább csak egy van belőletek – vélte Holmész.
– Agyalágy! Segíts gondolkozni, ha még maradtak agysejtjeid!
– Te mit akarsz tenni?
– Nem tudom. A lényeg, hogy visszakapjam, mielőtt elkezdik aprítani.
– Mennyit akarnak?
– Száz millát.
– Van annyid?
– Éppenséggel van.
– Csak attól, hogy te fizetsz, még nem biztos, hogy vissza is szolgáltatják a tesódat.
– Pont ez az, amitől én is félek.
– Rendben. Akkor majd visszavesszük erővel.
– Jó, de hogyan?
– Nem tudom. Most menj! Hagyj gondolkozni! Mondd meg nekik, ha legközelebb hívnak, hogy fizetni akarsz, hadd legyenek nyugodtak. Minden feltételbe egyezz bele. Addigra kisütök valamit. Aztán majd hívlak.

“Zártkörű részvéttársaság VIII. rész” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    A regény előző hét folytatásából kiderül. Mint az előbb írtam, a tavalyi írásaimnál megtalálod.
    üdv: bg

  2. Ok. Szóval több szálon futó eseményekről van szó?

  3. Kedves Kitti!

    Köszönöm, hogy benéztél. Ha még visszajössz ide, és olvasod ezt, nem, ez nem három külön történet, hanem egy regénynek a VIII. folytatásban megjelent három fejezete. Az előző hét folytatás tavaly jelent itt meg.
    üdv: bg

  4. Gábor! Ez három külön történet? Jó volt olvasni.

Szólj hozzá!