Magára hagyottan 1. fejezet /1

(Kiegészítés Zsoldos Péter: Távoli tűz c. regényéhez.)

(Történik mindez a Gáma nevű bolygón a földi űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel)

1. fejezet /1

Kint tombol a hőség, Nanur kegyetlen lehelete leperzselte a növényeket, kiszárította a kutakat, patakokat. Ha nem építtetett volna Isteni Uram csatornákat, hogy a Barkan vizét a városba vezessék, nyomorultul mind elpusztulunk. Itt azonban a Gyógyítás Házának kőfalai közt maradt egy kevés hűvösség. Egy külön helyiségben feküdtem, még nem tudtam önállóan közlekedni, törött lábam nem bírta meg a testsúlyomat.
Különös lény az ember. Életem a tanulás, a tanítás és gyógyítás szolgálatában állt. Semmi jel nem mutatta, hogy e dolgok rendje megváltozhat. Még az sem, hogy Isteni Urunk nyolc hajóval elvitorlázott egy nem nagyon távoli királyságba, látogatóba. Szövetséget akart létrehozni egy, csak általa ismert veszély elhárítására. A dolgok akkor fordultak a visszájára, mikor hírül hozták messziről jött hajósok, hogy hajóink elhagyták Gin-dir kikötőjét, de orrukat nem a hazai vizek felé fordították. Ezután felgyorsultak az események.
Először csak a szomszédos törzsek, városok szegték meg az évtizedes egyezményeket. Bitami, Belizu és Anaim álnok kedveskedéssel, barátságuk bizonygatásával elterelték a figyelmünket a készülődésükről. Még ként is küldött egész hajórakományit Menemi (a második), és sót Belizu királya. Bár gyanút keltőek voltak a suhancok támadása alatt elhangzott szavak: "nem sokáig parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára", senki sem merészelt messzemenő következtetést levonni néhány részeg fiatalkorú hőzöngéséből.
A következő gyanújel már ennél többet mondott: az Aban birodalomból származó vas eszközök, fegyverek a hegyi vad törzseknél. A foglyul ejtett törzsfőnök – több napot vett igénybe az utána való hajsza – bevallotta, valóban az abanok adták a vasat, a fegyvereket nekik, csak azt tűzték ki feltételül, hogy vadászat helyett inkább ellenünk indított támadásban, harcban használják.
Inimma engedélyt kért a Tanácstól, hogy minden egészséges férfiembert hadba szólítson. A Tengeristen Temploma előtt gyűltek össze. Az emberek megérezték, hogy nem babra megy a játék, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, mert minden épkézláb férfi ott tolongott Guru temploma előtt. Toborzó asztalokat állítottak fel, és lajstromba vették a jelentkezőket. Az idősebbeket és túl fiatalokat eltanácsolták. Maradt így is elegendő harcra kész férfiember.
Hiába intette Talil, az Isteni Úr első szolgája mérsékletre az embereket, szavai elvesztek a harci lázban égő tömeg zsivajában. Senki nem tudta biztosan, miért kell hadba szállni, csupán annyit, hogy a hegyek között élők, és a volt szövetségesek fenyegetése több mint a szokásos irigység. Avana gazdagsága mindig is vágyat keltett a szomszédos városokban, népekben, hogy rátegyék a kezüket a város kincseire. Ezt az állandó fenyegetettséget, most felváltotta a jogosnak hitt bosszú érzése. Ha rajtuk állt volna, azonnal hajóra szállnak és lerohanják a legközelebbi várost.
Hamarosan rájöttek azonban, hogy nincsenek harci tapasztalataik, nem értenek a fegyverfogáshoz, képtelenek a fegyelmezett cselekvésre. A Fegyverek Házának vezetői is gyorsan erre a következtetésre jutottak, és kiképző csoportokat neveztek ki a régi tapasztalt harcosokból, és parancsnokaikból. Rövidesen a városon kívül, a tengerparton lázas gyakorlatozás kezdődött. A tapasztalatlanság első eredményei a Gyógyítás Házának munkáját megsokszorozták, és ez okozta az én balesetemet is. Magam is rész kívántam venni a harci felkészülésből, de már az első napon lezuhantam a lépcsőről, mikor a gyakorlótérre igyekeztem. Lehet Habamu akarta így, hogy maradjak meg a szavak fegyvereinél, és bízzam a hadakozást a nálam rátermettebbekre.
A védekezésnek szánt mozgósítás átcsapott fékezhetetlen indulatokba, mikor kiszivárogtak a hegyi törzsek támadásai. Kiözönlöttek a városból nem hallgatva a józanabbak szavaira. Akinek volt fegyvere, azt ragadta meg, s akinek nem volt az azt, ami a keze ügyébe akadt: ásót, kapát, dorongot. Fegyelmezetlenül, de lelkesen és felbőszülve lepték el a Barkan hegység lejtőit, völgyeit.
A lendület addig tartott, amíg az erejük. Egyre csendesebben haladtak hegynek fel, később már csak a szuszogásuk, fújtatásuk hallatszott. A legkitartóbbak elérték a gerincet, de ott csak a mi katonáink táborait találták.
– Hol vannak azok a Nanur fattyai? Azok a hegyi gazfickók? – kérdezték a harcosokat.
A válasz kiábrándító volt.
– Kétnapi járóföldre senki sincs az itteni völgyekben. De ha van elegendő ennivalótok, menjetek tovább. Vizet szerencsére bőven találtok.
Tanácstalanul néztek egymásra, akik idáig feljutottak, s mintegy vezényszóra megfordultak és visszakullogtak Avana falai közzé.
– Na, ezek is kitartó üldözők! – gúnyolódtak a katonák. Ők jól tudták, mit jelent a hegyekben menetelni, bokrokat, bozótot tördelni, meredekre kapaszkodni, s közben figyelni minden kis neszre, hangra, mozgásra.
Másnap csend volt a városban, még a gyakorlótéren is alig mozgott néhány elszántabb alak. Egy-két nap múlva a város utcáin fiatalok csoportja vonult végig, a háborút éltetve. A rendfenntartók szétzavarták őket, egy-egy pofon is elcsattant, de a feszültség ott maradt a levegőben. Az emberek egyébről sem pusmogtak, hogy hamarosan támadást indítunk az esküszegő szomszédok ellen. Csak azt nem tudták eldönteni egymás között, hogy melyik város lesz az. A legtöbben úgy vélték, a támadás első célja Bitami kellene, legyen, mert ha azt legyőzzük, a többiek meghunyászkodnak, és harc nélkül megadják magukat.
A Tanács közben elrendelte a városfal javítását, megerősítését, a kikötő bejáratához újabb védőláncok kifeszítését, a hajók felszerelését hajító eszközökkel és állandó katonai szolgálatot a városnak minden fontosabb pontján. A fegyverkovácsokat is szorgalmazták minél több vasfegyver készítésére, a takácsokat erős bőrpajzsok és vértek gyártására. A kötélverőknél is nagy lett a sürgés-forgás. A hajóknak sok jó minőségű kötelekre lesz szükségük. Pezsgett az élet mindenütt.