Magára hagyottan 1. fejezet /2

(Történik mindez a Gáma nevű bolygón a földi űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel)

1. fejezet /2

Ott ültem a Tanács nagytermében, törött lábam már meggyógyult, de még kissé bicegve jártam, előttem egy karosszékben párnák között Inimma. Hordszékkel hozták a fegyverek Házából, annyira eltorzult a kövérségtől, hogy nem tudott az utcán végig menni. Ma már nehéz róla elképzelni, hogy valaha csupa izom, csupa ín ember volt, aki fáradhatatlan a harcban, a nélkülözésben, aki a legjobb parancsnok, aki katonákat képzett valaha is a harcra Avana városában. Mellette ült Talil, az Isteni Úr első szolgája, Ordsu, az íjászok parancsnoka, Tarkumi, a kincstárnok, és az öregek a Tanácsból. Még Gamatu is itt volt, a Gyógyítás Házának első embere, tanítómesterem.
Nem volt titok előttem, hogy ez a tanácskozás Avana sorsát hivatott eldönteni, és ebben nekem is részem lesz. Nem tévedtem.
– Numap uram beszédéből sokat megtudtunk – kezdte a beszédet Inimma -. Hasznos dolgokat mondott el nekünk, miután visszajött a szomszéd városokból. Megbüntettük a hitszegő vad törzseket, hogy tanulják meg, nem lehet Avana szolgáit, még ha csak favágók is büntetlenül megtámadni. És megtámadtuk őket, hogy vigyék el hírünket a többi népekhez, tudják meg, nem vagyunk gyávák, és nem hagyjuk megtorlás nélkül a hitszegést.
– Azt is tőled tudjuk, Numap uram – tette hozzá Ordsu tőle szokatlan bőbeszédűséggel -, hogy miként vélekednek Bitami lakosai rólunk, és hogy a zsákmányolt fegyverek között szépszámmal találhatók Aban birodalom vashegyű nyilai, dárdái.
– Nem kétséges előttünk ma már, ki áll az esküszegések mögött – szólt halkan Talil, és inas, barázdált arcát eltorzította az aggodalom.
Nem tudtam, végül hová akarnak kilyukadni. Gamatu is csak enyhén ingatta a fejét, amikor segélyt kérően ránéztem. Minden szem reám szegeződött, és én kihúztam magam, jelezve, hogy bízzanak rám bármilyen terhet vállalom.
Talil, az isteni Úr első szolgája szól hozzám továbbra is az ő halk hangján.
– Meg akartam akadályozni a harcot, a vérengzést, teljesítve Isteni Uram óhaját, melyet indulása előtt a Tanács előtt kifejezett. Tudjuk, hosszú útra indult, nem csak a hajósok híresztelése szerint, hanem maga is kijelentette előttünk. Új föld felfedezése útjának célja, s ki tudja, mikor térhet vissza hozzánk. Avana sorsát a Tanácsra bízta, s reám. Az események folyásának nem tudok gátat vetni. Tudjátok jól, ellenetekben is megtenném, ha lehetne.
Egyetértően bólogattak a többiek. Csak én ámultam el szavain, mint aki előtt hirtelen feltisztul a köd, és kibontakozik a napsütötte táj.
– A következő lépés megtétele rád vár, Numap uram! – fordult felém.
Nem szóltam, vártam folytassa.
– Követségbe mész a nauni néphez, Demgal táborába. Nem, mint kereskedő, vagy ilyesmi, hanem a szövetségünkre hivatkozva segítséget kérsz. Megmondod a királynak, de ezt le is írtam agyagtáblára, és Ordsu botra véste a nauni nép által ismert jelekkel. Kíséretet is kapsz. Azt a két embert, akik veled voltak Bitami királyánál.
Beleszédültem a feladatba. Válaszra nyitottam a számat, de csak értelmetlen dadogásra jutott erőm. Inimma intésére megfordultam és elhagytam a tanácskozás színhelyét. Az ajtó előtt álló két őr kihúzta magát tisztelete jeléül, s ebből megértettem, hogy már ők is követnek tekintenek. Honnan tudják? Hallgatóztak, vagy van valamilyen különös képességük, és megérzik, kit hogyan kell köszönteniük? Az épület előtt pedig vártak rám a csendes emberek, s egyetlen szó nélkül csatlakoztak hozzám. Kábán tudomásul vettem, de én sem szólaltam meg. Így érkeztünk a szállásomra. Behívtam őket, mert képesek lettek volna az ajtó előtt várni reggelig. Itthon egyelőre nem volt szükség a védelmükre, de jó, hogy a közelemben tartózkodtak – így nem kell keresnünk egymást induláskor.