Magára hagyottan 2. fejezet /1

(Történik mindez a Gáma nevű bolygón a földi űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel)

A fák zöld sátra enyhítette a hőséget. Nanur idejének közepén jártunk. Kint az erdőn kívül, ahol semmi nem védett a napsugaraktól, a sziklák úgy felforrósodtak, hogy alig lehetett mellettük elhaladni. Itt azonban a zöld félhomályban élhetőbb volt a levegő. Nem sokáig örvendhettünk azonban az enyhülésnek, mert hamarosan a meredek hegyoldalak állták utunkat. Ezekre felkapaszkodni, csúszva-mászva, bokrokba-ágakba kapaszkodva lehetett csak. Elől ment a hegyi vezetőnk, aki minden erőlködés nélkül haladt, mintha csak Avana utcáin sétálna. Utána jöttek az öszvérek, a két hűséges teherhordónk, és a két-két öszvérhajcsár. A sort mi hárman zártuk bukdácsolva, botladozva. Itt a síkos avaron, a meredek hegyoldalon két csendes emberem is olyan elveszett volt, akárcsak én magam. Az öszvérek könnyen birkóztak meg a kapaszkodóval, s hajcsárjaik a hevedereket megragadva előnyösebb helyzetben mászhattak, mint mi a hátul kullogók. Előttünk feltűnt a gerinc vonulata, a napfény átcsillant a fák között. Lelkesebben nyomultunk előre, felfelé. Odaérve kiderült, nem ez a gerinc, további emelkedők, meredekek várnak ránk. Csalók játékot űzött csupán velünk a rengeteg, a Barkan hegy szelleme. Ez órákon át így folytatódott, míg a végén elfogytak a fák és szúrós, csenevész bokrok borították a tájat. A sűrű szövevényen áttörni, még a hegyi vezetőnek, és az állatainknak is komoly gondot okozott. Kikerülni nem volt mód, akkora területet borítottak be, ameddig a szem ellátott. Kénytelenek voltunk a ruhaszaggató tüskés ágak között előre evickélni. Miután hosszú órák után sikerült, előttünk nem maradt már más, mint csupasz sziklák Égre törő csupasz sziklabércek. Itt éjszakáztunk, de alvásról alig lehetett szó, annyira lehűlt a levegő, takaróink alatt is csak vacogtunk.
Másnap egy szárított sós húsból főzött forró leves elfogyasztása után nekiálltunk megmászni a sziklákat. Most derült csak ki, milyen hasznos állatok az öszvérjeink. Úgy másztak a sziklák között, minden kis kiszögelést kihasználva, mint a hegyi kecskék, csak nyugodtabb, megfontoltabb módon. Itt fenn már nem tikkasztott Nanur kegyetlen forrósága, nappal is hideg szél fújt, még a kapaszkodás erőfeszítéseitől sem melegedtünk ki. Minden út egyszer azonban véget ér, s mi is elértük a gerincet. A tetőről messzire el lehetett látni. Ott terültek el alattunk az egyre lankásabbá váló vonulatok, s a ködös távolban sejteni engedte szemünk a hatalmas pusztát, a nauni nép birtokát.
A sziláktól szabdalt gerincen haladtunk fél napig déli irányba, majd lennebb ereszkedtünk az erdős övezett pereméig, ahol tábor is ütöttünk. Másnap is tartottuk a déli irányt. Mindenképpen el akartuk kerülni a jártabb ösvényeket, emberlakta helyeket és itt fenn biztonságban voltunk a kíváncsi tekintetek elől. Kétnapi menetelés után ereszkedtünk le a síkságra. Ha elhaladtunkban közelítettünk is a hegyi törzsek szállásaihoz, semmi jel nem mutatta, és velük sem találkoztunk. Lehet, ott bujkáltak a fák között, lesve minden lépésünket, de nem jöttek elő, és nem is zavarták meg semmivel haladásunkat. Úgy látszik, csak a favágóinkra fájt a foguk, a karavánokkal nem törődtek.
Mielőtt kiértünk volna a valódi síkságra, egy bővizű folyó állta utunkat, mely valószínűleg a Nagy Folyóba igyekezett. Vezetőnk jól ismerhette a vidéket, mert rövidesen megfelelő gázlót találtunk, ahol nem kis nehézségek árán, de mégiscsak átkeltünk. A felkelő nap irányába folytattuk utunkat. A távolból porfelhő látszott, gondoltuk állatokat terelnek arrafelé. Porfelhő azonban nem felénk közeledett, hanem hamarosan elenyészett. Tikkasztó volt a levegő. Szerencsére bőrtömlőinket megtöltöttük a folyónál, s így a szomjúságtól nem szenvedtünk, de mégis kellemetlen volt ebben forrón vibráló levegőben haladni. Hamarosan jobb kéz felől mozgást vettünk észre a lehúzódó erdő szélénél. Kurjongató vágtató lovasok jelentek meg, mintha a nemrég távolba vesző csorda után igyekeztek volna. Aztán észrevettek, és gyorsan irányt változtatva minket vettek körül, sorsukra hagyva az eltávolodóban levő állatokat.
Számítottunk kellemetlen meglepetésekre, de ilyen támadásra nem. Ezek az emberek nem tartoztak a nauni néphez. Nem ismertük a beszédjüket, szokatlan öltözékük is teljesen elütött a puszta népének ruházatától. Lassú lépésben köröztek körülöttünk, közben rázták rövid nyelű lándzsáikat és nagyokat rikoltottak. Félelmes volt! A vezetőnk tudhatott valamit, vagy értett a nyelvükön, mert ránk szólt halkan, hogy üljünk le a földre. Erre a lovasok – lehettek úgy tízen, tizenöten – leugráltak a lovaikról, és az állatainkhoz mentek egymást lökdösve. Velünk, a földön ülőkkel mintha nem is törődtek volna, de mikor az egyik öszvérhajcsár fel akart állni, durván visszalökték a földre, s még rá is húztak egy nagyot a dárda nyelével.
Az öszvérek érdekelték őket, csodálkozó felkiáltásokkal tapogatták az állatokat, a lógó füleiket, farkukat, sörényüket. Majd, miután kicsodálkozták magukat, nekiálltak a rakomány kibontásához. Az élelmiszert és vizes tömlőket félredobálták, és az ajándékba hozott ékszereket, szöveteket, korsókat külön kupacba rakták. Ráakadtak az agyagtáblákra a csomagok mélyén, s azokat dühösen szitkozódva összetörték. Valamilyen varázslatnak hitték, s azért törték össze, hogy a varázserő megsemmisüljön. Legalább is így magyarázta később a vezetőnk.
A faragott botot is megtalálták, de félredobták, mint értéktelen kacatot. Úgy látszott, leginkább a szöveteknek örvendtek, mert kiteregették a földre, és élénk beszédbe fogtak körülötte. A korsókat is óvatosan kézbe vették, látszott számukra hasznos tárgyaknak ítélték. Az ékszerekre nem sok gondot fordítottak, csak megnézték és újra szövetek vizsgálódásába merültek.
Javában örvendeztek a váratlan zsákmánynak, mikor, mintha csak a puszta szellemei támadtak volna fel a semmiből, egy csapat lovas zúdult a fosztogatókra. Nyílvesszők süvítettek át a levegőn, s a Fekete Hegyek fiait ott érte a halál a málhák mellett. Mi a földre hasalva vártuk reszketve a csata kimenetelét, de az olyan hamar véget ért, ahogy kezdődött. Leghamarabb a vezetőnk tért magához az ijedségből.
– Üdvözöljük a puszta bátor harcosait! – kiáltotta talpra állva, miután látta, hogy leeresztik nyilaikat a martalócokra támadók.
– Kik vagytok, és mit kerestek a pusztának ezen a táján?
Hogy kik vagyunk, azt könnyen el tudtuk mondani, de hogy mit keresünk itt, azt már nehezebben. Küldetésünk igazi okát nem mondhattam meg egy egyszerű harcosnak, még ha neki is köszönhetjük gyors szabadulásunkat. Nem mondhattam el, hogy tikos a küldetés, hogy a parti városok nem szabad megsejtsenek belőle semmit. Nem mondhattam el, hogy a békére való törekvésünk meghiúsult az Avana gazdagságára áhítozó szomszédok kapzsisága miatt. Hiába építette Isteni Urunk a béke falait hosszú évek türelmével, távollétében az egész összeomolni látszott. Az összetört agyagtáblák hordozták a segítségkérés egyik részét, hogy a király küldjön ötször kilencven lovas íjászt a városba. Most ez ott feküdt összetörve a lovak patái alatt.
Megmaradt ellenben a bot, a belerótt üzenettel. Felemeltem a porból és a markolatjának jeleit a csapat parancsnoka felé mutattam. Azt a részét, ahova bevésték a megszólítást: "A nauni nép nagy királya, Demgal Úr kezéhez". A puszta lovasainak parancsnoka ránézett a rovásra, majd szemeit keményen az enyémbe mélyesztve felhorkantott:
– Gyertek velünk!
Megindult lépésben előttünk, s mi követtük. Visszatekintve láttam, a többiek összegyűjtik a szétszórt málhát, gondosan visszarakják a tarisznyákba, zsákokba, majd szaporább ügetésre fogva a lusta öszvéreket, utánunk erednek.