A kétéltű ember visszatér: 10/6. rész

XVI. fejezet
vízszennyezés

Ichiander az egyik nap újabb megbeszélést folytatott a francia professzorral.
Armand Villebois jelezte a fiatalembernek, hogy a Tua­motu-szigetek környékén rendszeresen vesznek vízmintákat a tengerből.
A laboratórium dolgozói a minap gyanús foltokat találtak a tengerben, amikor is mintát akartak venni. Behozták a vizsgálandó anyagot. Az első mérések alapján valamilyen vegyszert mutattak ki. Pontosan még nem tudták behatárolni. De az kitűnt, hogy minden bizonnyal igen mér­gező hatású. Nagyon káros lehet az ottani állatvilágra.
– Ichtiander fiam! Körül kellene nézned a tőlünk körülbelül ötven kilométerre lévő, a korállsziklák határolta öbölben. De ne menjél egyedül! Két laboros kollégám elkísér majd, kellő védőfelszereléssel.
– Természetesen vállalom a feladatot – mondta a kétéltű ember.
– Akkor holnap el is indulhatnátok.
Ebben megállapodtak.
A mérőhajóval korán reggel útra keltek.
Hamarosan a kérdéses területre érkeztek.
Még a hajóból is látták az öbölben a tengervíz elszíne­ződését.
Elpusztult halak is feküdtek a víz tetején.
Magukra öltötték a vegyvédelmi felszerelést és megkezd­ték a merülést.
Úgy tűnt, hogy főleg a tenger 4–10 méteres mélységének szakaszát érinti a környezeti szennyeződés.
A két laboratóriumi dolgozó, egy magyar és egy török technikus, még a hajón elmondta Ichtiandernek, hogy ezen a szakaszon vélhetően víz alatti barlangok is lehetnek.
Óvatosságból a kétéltű ember erre az útra nem hozta magával Leadert.
A hűséges delfinnek ugyanis minden bizonnyal ártott volna a szennyezett víz.
Lassú úszással próbálták felderíteni, hogy honnan indulhat ki a szennyeződés.
Követve a nyomokat, egyszer csak egy barlang bejáratánál találták magukat.
Bementek a barlangba, amelyben a víz mélysége 5–6 méter lehetett.
Egy idő után egyre kisebb lett a víz, sekélyesedett, majd pedig száraz sziklatalaj következett.
Elindultak még beljebb. A barlang nem volt teljesen sötét, mivel felülről fényt kapott.
Óvatosan haladtak tovább.
A barlang hirtelen kiszélesedett. Elég nagynak tűnt.
A három férfi elővette nagy fényerejű Led-fényszóró lámpáját.
A fénycsóva teljesen bevilágította a barlangot. Döbbenten vették észre az előttük tornyosuló hordókat.
A hordókon halálfej volt látható.
Ez a veszélyes vegyszereket tartalmazó eszközök, edények, hordók egyezményes jele.
Ichtiander odament az egyik ilyen nagy hordóhoz, és gyémántkésével óvatosan felnyitotta lezárt tetejét.
A hordó tele volt valamilyen sűrű folyadékkal. Mintát vett belőle. A két technikus véleménye szerint ciánt tartalmazhat.
Nagyon óvatosan kell bánni a mintával!
Egyöntetű volt a meglátásuk, hogy ilyen hordókból származhat a tengerben található vegyszer.
Valószínűleg a hordók tartalmát a tengerbe öntik. Így „sza­badulnak” meg a környezetszennyező anyagoktól.
Micsoda gonosz és pénzsóvár bandáról lehet szó? Milyen emberek az ilyenek, akik veszélyeztetik, a saját hasznuk érde­kében, a tengerek élővilágát? De magát az emberiséget is.
Ezeket a hordókat valahonnan ideszállították! Ki kell nyomozniuk, hogy honnan!
Ehhez szükség lesz az óceánkutató állomás biztonsági személyzetére. Ugyanis nem veszélytelen a feladat. Ezek a ha­ramiák mindenre képesek lehetnek, még gyilkosságra is, csakhogy a tettük ne kerüljön a nyilvánosság elé.
Embereket most nem láttak a barlang környékén.
A csapat tehát elindult visszafelé.
A hajóról műholdas telefonon felhívták a professzort, aki ledöbbent a hír hallatán.
Az öböl kikötőjébe érkezve azonnal felvitték a laborató­riumba a veszélyes hulladékmintát.

XVII. fejezet
leleplezési terv

Ichtiander és a két technikus várta a vizsgálati eredményt. A professzor is feljött közben a laboratóriumba.
– Hallatlan, micsoda galádságot fedeztetek fel – mondta hüledezve, és felháborodva. – Ilyen merényletet elkövetni a tenger és mindannyiunk ellen!
A műszerek hamarosan kimutatták a minta alapján, hogy ciánt tartalmaznak a hordók.
Valószínűleg a környéken levő aranybányából származhatnak ezek a hordók.
A bányában ugyanis az aranyérc nyeréséhez ciánt használnak.
Az összegyűjtött vegyszert a veszélyes hulladékokat tároló telepre kellett volna szállítaniuk. A szállítás és a tárolás elég költséges.
A bánya tulajdonosa az abszolút profitra törekszik. Ezért meg akarja spórolni ezt a kiadást.
Azonban ez a hazárdjáték igen veszélyes a közvetlen kör­nyezetre nézve.
– Gyorsan cselekednünk szükséges, mielőtt még nem lesz még nagyobb a baj! – hangsúlyozta Armand Villebois.
Ezzel mindannyian egyetértettek.
Elhatározták, hogy kidolgoznak egy leleplezési tervet, amely lebuktathatja az elkövetőket.
Először is rendszeresen megfigyelésük alatt kell tartani a környéket.
Ehhez naponta őrhajóra lesz szükségük. A területet jól ismerve, egy olyan helyen tudnak kikötni, ahonnan jól belátható a kérdéses öbölrész és a barlang.
Az állomás megfigyelő munkatársai viszont rejtve maradhatnak a tettesek előtt.
A professzor Ichtiandert és fiát, Alant bízta meg a feladatok koordinálásával.
Ügy döntöttek, hogy napi váltásban mindig két-két mun­katársuk őrködik és figyel. Hozzájuk csatlakozik az állomás fegyveres biztonsági őrsége. Mert valószínűleg a hordókat odaszállító banda tagjai is rendelkeznek fegyverekkel.
A szolgálat tehát egyáltalán nem veszélytelen számukra. Ezzel nagyon is tisztában voltak. De jól tudták, hogy ezt nekik kell megoldaniuk. Külső segítség igénybevételére már nem volt idő, arra nem számíthattak.
Ezek tudatában kellett hozzálátniuk a leleplezési tervük végrehajtásához.
Ichtiander odaszólt Alannak:
– Nos, akkor holnap megkezdjük a figyelőszolgálatot.
– Rendben van, mozgósítom az embereinket!
Az óceánkutató állomás valamennyi, több napig nélkülöz­hető munkatársaira számíthattak.
Elsősorban természetesen a férfiakra. Azonban a figyelő­szolgálatba a női munkatársak is minden bizonnyal bevonhatók lesznek.
A professzor magához hívatta az állomás élelmiszer-ellátásáért felelős személyzetét.
Kérte, hogy készüljenek fel a napi figyelőszolgálatot vég­zők élelmezésére, itallal való felszerelésére.
Tehát minden készen állt a nagy akcióhoz!

XVIII. fejezet
készenlétben a vártán

Pénteki napot jegyeztek a naptárban, amikor először elindultak az óceánkutató állomás megfigyelő szolgálatának mun­katársai a felderített barlang környékére.
A naszád gyorsan haladt a cél felé. A hajón tartózkodott Ichtiander. Alan, a magyar technikus, Szabó Balázs, török társa, Hüsszein Rüstü, a két biztonsági ember és természetesen a jármű személyzete.
Az öbölnek azon részén kötöttek ki, ahonnan jól belátható volt a környék, de ők rejtve maradtak a kíváncsi szempárok elől.
Már órák óta ott tartózkodtak, de nem történt semmilyen említésre méltó esemény.
Ichtiander meg is jegyezte:
– Lehetséges, hogy több napig is itt kell maradnunk, amire esetleg újból felbukkannak a környezetszennyezők. De mi ki fogunk tartani, minden körülmény között!
Egész estig figyelőszolgálatban voltak, de nem láttak moz­gást a parton.
Úgy gondolták, hogy éjszakára is a hajón maradnak. Magukkal hozták az éjjellátó készüléket is.
De hiába pásztázták a környéket. A bűnbanda tagjai nem jelentkeztek.
Reggel egy másik hajón megérkezett a váltás. Ichtianderék hazaindultak.
Úgy vélték, hogy másnap megint ők jönnek majd a vártára.
Rádiótelefonon kapcsolatban álltak az őket felváltó mun­katársaikkal.
Amire visszaérkeztek az állomásra, már ebédidő volt, de kollégáik sem tudtak pozitív fejleményekről beszámolni.
Alan Villebois egy kicsit lehangolódva érezte magát:
– Úgy látszik, hogy mostanában nem jelentkeznek.
Ichtiander azonban megnyugtatta barátját:
– Figyelj, Alan! Ezek nem fogják egyhamar abbahagyni a környezetszennyezést. Biztosak benne, hogy büntetlenül folytathatják azt. Gondolják, ha eddig még nem buktak le, akkor már sohasem.
– Azonban én biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb belefutnak a csőbe.
– Ezért kell nekünk állandóan a vártán lennünk.
– Ha véletlenül egy napot is kihagynánk a szolgálatból, talán éppen akkor jönnének megint.
Ezzel a megfogalmazással mindannyian egyetértettek.
A professzornak elmondták, hogy sajnos még nem sike­rült a mérgezők nyomára bukkanniuk.
Armand Villebois nyugtatta társait, hogy ne legyenek türelmetlenek.
Az idő nekik dolgozik.
Még telefonon többször beszéltek ügyeletes kollégáikkal, de a helyzet változatlan maradt.

Másnap reggel újból Ichtianderék szálltak hajóra.
A professzor úgy döntött, hogy most ő is velük jön.
Leváltották fáradt társaikat.
Megkezdődött újból a „türelemjáték”.
A csapat kiegészült még újabb két biztonsági őrrel. Ugyan­is arra gondoltak, hogy nemcsak a hajóból figyelik a környéket, hanem két emberük a balang mellett elrejtőzik. Onnan még jobban szemmel tudják tartani a barlang bejáratát.
Később azután bebizonyosodott, hogy jól döntöttek.
A két felfegyverzett kolléga elindult, hogy elfoglalja figyelőállását.
Olyan készüléket fognak használni, amely jelez a hajón, ha mozgást észlelnek.
A közvetlen telefonbeszélgetést, biztonsági okokból, most mellőzni akarták.
Minden eshetőségre készen álltak tehát.

XIX. fejezet
A bűnbanda elfogása

Azon a szombati napon felpörögtek az események.
Úgy körülbelül délután három óra felé arra lettek figyelmesek az állomás emberei, hogy a megfigyelt területen mozgás látható.
Nyomban jeleztek a barlang környékén elhelyezkedő biztonsági őröknek.
Ichtiander és a professzor készenlétbe helyezte a csapatot.
A gumicsónakok már a hajó oldalában sorakoztak.
Azt látták, hogy a barlang feletti sziklás részen két ember újabb hordókat rak le egy kis teherautó platójáról.
Úgy tűnik tehát, hogy a barlangnak a másik irányból is van bejárata.
Ezt az előző alkalommal, amikor ott jártak, nem vehették észre. Ugyanis nem mentek el teljesen a barlang végéig.
Az őrhajó kapitánya, Alvaro Mendez gyorsan eldöntötte: matrózaival megkerülik a hegyet, nehogy a másik kijáraton megszökhessenek a bűnbanda tagjai.
A tenger felőli bejáratot már biztosították.
A gumicsónakokkal gyorsan a tett helyszínére értek.
A biztonsági őrök jelezték, készen állnak a rajtaütésre.
Ichtiander és Alan szigonypuskájukkal a partra léptek. Őket követték a technikusok, legelöl pedig a gépkarabéllyal felfegyverzett biztonsági emberek haladtak.
A környezetszennyezők már valószínűleg a barlangban vannak!
A csapat benyomult a barlangba.
Az egyik hordóból éppen akkor akarták a tengerbe önteni a mérgező folyadékot.
Gustavo Rodrigez, a biztonsági őrök parancsnoka a levegőbe lőtt.
De közben sajnos nem vették észre a barlang egyik zugában tartózkodó két fegyveres banditát, akik tüzet nyitottak a belépőkre.
Az egyik biztonsági őrt lábon lőtték. Az állomás emberei erre föl azonnal támadásba lendültek. Célzott lövéseikkel eltalálták a banditákat.
A környezetkárosítók megpróbáltak elmenekülni a barlang szárazföldi kijárata felé. Azonban a hajóskapitány és matrózai addigra már odaértek.
Körbezárták a kijáratot.
A banditák egérfogóba kerültek.
– Feltett kézzel azonnal jöjjenek elő! – adta ki a parancsot Gustavo Rodrigez.
A megszeppent emberek lassan a napfényre léptek. Négyen voltak.
A biztonságiak gyorsan megbilincselték őket.
A két megsebesített banditát is kihozták a barlangból.
Ichtiander a rádiótelefonon értesítette a hajón maradt professzort, hogy a tetteseket elfogták.
A csapat a foglyokkal visszaindult a naszádra.
A lábon lőtt biztonsági őr sérülése szerencsére nem volt súlyos.
Az egyik banditát viszont a mellkasán találta el a golyó. Ő biztosan orvosi segítségre szorul majd.
A professzor örömmel fogadta a hajón csapatát.
– Gratulálok a bátor akciótokhoz – mondta.
– Most pedig kikérdezzük ezeket az elvetemült embereket! – tette hozzá Ichtiander.
– Kik a megbízóik?
Az elfogott bűnbanda tagjai azonban mélyen hallgattak, nem válaszoltak a feltett kérdésre.
– Na majd a rendőrség kivallatja őket.
Armand Villebois professzor műholdas telefonján felhívta a Tuamotu-szigetek rendőrségének a parancsnokát. Tájékoztatta őt az eseményekről.
A parancsnok nagy örömének adott hangot, hogy végre lefülelték a tetteseket.
Elmondta: mire a naszád az ócenán kutató állomásra ér, ők már „nagy szeretettel” fogadják a banditákat.

XX. fejezet
A kihallgatás

Az őrnaszád gyorsan szelte a vizet.
A foglyokat bezárták egy kabinba.
Hamarosan az ócenánkutató állomás kikötőjébe érkeztek, ahol lehorgonyoztak.
A rendőrség hajója már várta őket.
Roberto Almeida kapitány, az őrs parancsnoka megköszönte, hogy kézre kerítették a tetteseket.
A foglyokat átszállították a rendőrségi naszádra.
A kapitány megkérte a professzort, Ichtiandert, Alant és Gustavo Rodrigezt, hogy jöjjenek el a rendőrség épületébe, ahol majd kihallgatják a foglyokat.
A parancsnokság egy másik szigeten volt.
Nem messze az állomástól.
Így néhány perc alatt ott is voltak.
A veszélyes hulladékot a tengervízbe engedő embereket a kihallgatószobába vitték.
A kapitány maga vezette a kikérdezést.
– Kik az önök megbízói? – tette fel az első kérdését.
A kérdésre mély hallgatás volt a válasz.
– Még egyszer, de utoljára megkérdezem: kik az önök megbízói?
– Ha nem válaszolnak, az súlyosbító körülmény. Viszont, ha megfelelő információval szolgálnak nekünk, akkor azt a rendőrség és az ügyészség figyelembe veszi majd. A bírósági tárgyalásnál ekkor minden bizonnyal kedvezőbb lesz az ítélet.
– Megértették?
Erre az egyik bandita megszólalt:
– Mégis mire számíthatunk, kapitány úr?
– Az attól függ, hogy mennyire tudjuk hasznosítani az információt.
A bajuszos szót kért.
– Az aranybánya tulajdonosa bízott meg bennünket, hogy a veszélyes hulladékot tartalmazó hordókat vigyük a barlangba, és tartalmukat folyamatosan engedjük bele a tengerbe.
– Tisztában voltak vele, hogy milyen környezetkárosító anyagról, vegyszerről van szó? – kérdezte a kapitány.
– Nagyjából igen. De teljesen nem volt tudomásunk arról, hogy ezzel milyen környezeti károkat is okozunk.
– Ez már késő bánat, ebgondolat!
– Mióta végezték ezt a piszkos munkát?
– Már több hete.
– Arra nem gondoltak, hogy még saját magukat is megmérgezhetik?
– Nem, arra nem.
– Vallomásukat jegyzőkönyvbe vesszük. Hajlandóak lesz­nek a bíróság előtt is azt megerősíteni?
– Igen.
A parancsnok ezután az állomás dolgozóihoz szólt:
– Önöket pedig megkérjük, hogy majd tanúskodjanak a tárgyaláson.
– Természetesen a rendőrség és a bíróság rendelkezésére állunk, amikor szükséges – mondta Armand Villebois.
A rendőrség körözési és elfogató parancsot adott ki az aranybánya tulajdonosa, Diego Suarez ellen. A foglyokat elvezették és a rendőrőrs fogdájába kísérték.
Ezután a kapitány és a jelenlévő állomási dolgozók még hosszasan elbeszélgettek egymással.
Egyszerűen nem tudták felfogni, hogy a várható nagy profit miatt mennyi aljasságra képes az ember.

XXI. fejezet
A tuamotui kurír

Űgy tűnt, hogy hőseink élete visszatérhet a rendes kerék­vágásba, azaz a megszokott hétköznapi teendőiket végezhetik az elkövetkezendő időszakban.
A szigetek napilapja, a Tuamotui Kurír kétoldalas, fényképes cikkben számolt be az állomás munkatársainak sikeres akciójáról. Az első oldalon nagy szalagcím hirdette: „ELFOGTÁK A TENGERT MÉRGEZŐKET, DUTYIBAN A BANDITÁK.”
A cikket Jose Bartomeu, az újság száguldó riportere jegyezte.
Az írás részletesen foglalkozott Ichtianderrel, a kétéltű emberrel, a professzorral, Alan-nel, a biztonsági személyzettel és a hajósokkal.
Kiemelte, hogy mekkora környezetmérgezést akadályoztak meg akciójukkal. Egyben méltó büntetés kiszabását kérte a bíróságtól.
A belső oldalon pedig egy másik öles cím a következő volt: „SZÖKÉSBEN AZ ARANYBÁNYA TULAJDONOSA.” Az olvasók bőséges, részletes tájékoztatást kaptak az utóbbi napok eseményeiről.
Az interneten Olsen, aki közben a Los Angeles-i Herald Tribune munkatársa lett, értesült erről.

Nagyon megörült a hírnek, hogy Ichtiander él és jól van.
Szólt feleségének, Gutiérezznek is a jó hírről.
Igen, a jó hírek a világban gyorsan terjednek. Erre jó az internet, a sok árnyoldala mellett!
Argentínában Salvador professzor, különböző áttételeken keresztül szintén megtudta, hogy nevelt fia célba ért. Nagy
megnyugvással vette tudomásul a számára végre az igen kedvező híreket.
A katonai hunta befolyása alá vonta a hírközlést, az internetet, így elég nehéz volt hozzájutni ezekhez a friss információkhoz.
Az emberi leleményesség azonban kifogyhatatlan, jobbnál-jobb ötleteteket, módszereket találtak ki és alkalmaztak az információ áramlás segítésére.
Salvador professzor elhatározta, hogy levelet ír kollégájának, barátjának, Armand Villebois-nak.
A levél meg is érkezett néhány nap múlva az óceánkutató állomásra.
Ebben tudatta, hogy hamarosan ellátogat, tudományos kutatás égisze alatt, a Tuamotu-szigetekre.

Szerette volna újra látni és megölelni nevelt fiát, Ichtiandert, és kikérdezni az ­eseményekről.
Az agentin hatóságok ezt nem is akadályozhatták meg, akárhogy szerették volna.
Villebois nagy örömmel újságolta Ichtiandernek, hogy nemsokára ismét találkozhat nevelőapjával.
– Nos, fiam, híres ember lettél – fordult Ichtianderhez. – Ezen persze egyáltalán nem csodálkozom. Salvador megmondta nekem, hogy rád mindig számítani lehet. Bizonyítottad rátermettségedet, felkészültségedet és nem mindennapi bátorságodat.
A fiú azonban szerényen elhárította a dicsérő szavakat. Ilyen volt ugyanis az alaptermészete. Nem szeretett kitűnni. Az események sodrásában azonban mégis komoly szerep hárult rá. Nem tudta elkerülni azt, hogy a figyelem középpontjában legyen.
Az argentínai fájó és szomorú napok, a méltatlan üldöztetése után, azonban természetesen jól esett neki ez az örömteli siker.
De ő ettől nem részegült meg, helyén tudta kezelni a történéseket.
– Kedves professzor úr, akkor majd tovább folytatjuk a kutatásokat – fordult Villebois-hoz.
– Igen, kedves fiam. Folytatjuk a napokban, mert bőven van még feladatunk, tennivalónk.

Szólj hozzá!