A kétéltű ember visszatér: 10/7. rész

XXII. fejezet
Isabellel az óceánban

Az ócenánkutató állomáson Ichtianderék tovább folytatták a kutatási munkát.
A kétéltű ember sok időt eltöltött a könyvtárban.
Szeretett ide járni, mert időnként a könyvtárban készült egyetemi feladataira, vizsgáira Armand Villebois leánya, Isabelle is.
Ilyenkor természetesen találkoztak és jól elbeszélgettek egymással.
Ichtiandernek nagyon tetszett a fiatal lány. Úgy érezte, hogy Isabelle is kedveli őt.
Most éppen egy olyan feladatot kellett megoldania a lánynak, amelyhez Ichtiander segítségét kérte. A fiú készségesen felajánlotta a szolgálatait.
A vízminőségek összehasonlítása a Tuamotu-szigetek környékén – ez volt a feladat címe.
Ichtiander úgy vélte, hogy ehhez még szükség lesz újabb helyszíni mérésekre.
– Valószínűleg még búvárkodnunk is kell majd – mondta.
– Nagyon szívesen elmegyek veled, és előre is köszönöm a szíves segítségedet – felelte Isabelle.
Abban maradtak, hogy amint lehetséges, elvégzik a szükséges méréseket.
Isabelle az egyetem oceanológia szakára járt.
Salvador professzort egy szombati napra várták.
Ichtiander elhatározta, hogy addig Isabelle-lel végrehajtják az újabb merülést.
A hűséges delfin, Leader is vidáman velük tartott ezen az úton.
Leader nagyon megörült, amikor meglátta barátját a medencénél.
A fiú a környezetszennyezők elleni küzdelem miatt nem tudott a kedves állattal foglalkozni. Ez természetesen nem valami elhanyagolás volt a részéről.
Leader vidám hangjelekkel köszöntötte. A delfin szinte megérezte, hogy megint útra kelnek az óceánban.
A zsilipelés után Isabelle-t és Ichtiandert „elnyelte” a hatalmas víztömeg.
A fiú, úgy mint régen, felült a delfin hátára, így lovagoltak. Isabelle azután jelezte, hogy ő is szívesen megpróbálná a delfinháton való lovagolást.
Kamerájukkal felvételt készítettek.
A delfin vígan szelte a habokat.
Közben készülékükkel vízmintákat vettek az óceán egyes részein.
Megmérték a hőmérsékletet is.
Az egyik ilyen mérés során Ichtiander azt vette észre, hogy egy nagy tüskésrája közelít feléjük.
A veszélyes állat már egész közel úszott Isabelle-hez. A lány is észrevette.
Ichtiander készenlétbe helyezte az ilyenkor mindig magával hozott szigonypuskáját.
Mielőtt odaért volna az állat a lányhoz, lőtt. A szigony célba talált.
Lassan merülni kezdett.
Isabelle az első ijedtség után megkönnyebbült és hálásan nézett a kétéltű emberre.
Megúsztak egy újabb veszélyes kalandot.
Sajnos a nagy kék óceán, a maga gyönyörűségével, egyben számos veszélyt is magában hordoz.
Ezzel tisztában szükséges lenniük és mindig éberen készen kell állniuk annak az elhárítására!
Ez a tengerek egyik legfontosabb parancsolata.
A feladatuk elvégzése után visszaúsztak az állomásra.
Mindjárt a laborba mentek, hogy elvégezhessék a szükséges vizsgálatokat, méréseket.
Salvador professzor látogatását szombatra várták.

XXIII. fejezet
salvador professzor látogatása

Ichtiander már izgatottan várta nevelőapja érkezését. Azon a szombat délutánon egyszer csak a portás jelezte, hogy a professzor megjött.
Armand Villebois professzorral együtt fogadták az állomás épületében.
Salvador megölelte fiát és francia kollégáját.
– Nagyon örülök, hogy végre itt lehetek köztetek!
– Mi is örvendünk a szerencsének – fűzték hozzá mindketten.
– Biztosan fárasztó volt az utad Gerard. Fölkísérünk a szobádba, felfrissíted magad és utána ebédre várunk.
Így is történt. Ichiander a vendégszobába vezette nevelőapját. Közben beszélgettek a fiú menekülése óta történtekről. Volt miről beszámolnia.
Salvador ámulva hallgatta.
– Nem mindennapi, amin végigmentél, édes fiam!
Ichtiander az otthoniakról kérdezte.
– Mindenki megvan. Mint tudod, Olsen és Gutiérezz az Amerikai Egyesült Államokba távozott, jelenleg Los Angeles-ben élnek. A hűséges Cristóbal és Jim is sok szeretettel üdvözölnek téged. Nagyon örülnek, hogy sikerült megszök­nöd Zurita fogságából.
– A jó öreg Baltasar hogy van? – Még mindig téged keres a tengerparton. Az öreg indián kint áll a tengerpari sziklákon és folyton, még a viharban is, a visszatérésedet várja.
– Vele sajnos nem találkoztam az utóbbi időben. Így ő nem tudhatja, hogy élsz és jól vagy. Ha ismét Argentínában leszek, akkor mindenképpen megkerestetem Cristóballal.
– Az nagyon jó lesz, apám, sokkal tartozok neki.
A professzor ezután egy kicsit pihent, felfrissítette magát és elindult az ebédlőbe.
Ott már várták és a fő helyre ültették a nem mindennapi vendéget.
Mivel az állomás dolgozói már előzőleg megebédeltek, így csak a Villebois család, Salvador és Ichtiander ült az asztalnál.
Maria, a szakácsnő igazán finom ebédet készített ez alkalomból. A brandy elfogyasztása után tengeri húslevelest, Orly-szeletet francia mártással, burgonyapürével, marhasültet rizzsel tálalt fel. Utána pedig gesztenyepüré tejszínhabbal, orosz krémtorta következett, és legvégül a kiváló kávé.
Spanyol vörös és francia fehér borral koccintottak arra, hogy újra összejöhettek.
Armand Villebois a legújabb kísérleteiről kérdezte Gerard Salvadort.
Az argentin tudós pedig természetesen kíváncsi volt kollégája utóbbi eredményeire.
Villebois elmondta, hogy milyen sokat segít neki Ichtiander.
A fiú nevelőapja ennek nagyon megörült.
– Tisztában voltam azzal, hogy így lesz. Menekülése előtt már nagyon fontos instrukciókkal láttam el őt. Tudtam, hogy nálatok igazi, meleg otthonra és családra lel a hányattatását követően.
– Ezért nagyon hálás vagyok – mondta Salvador.
– Ez természetes, kedves barátom, te is minden bizonnyal, fordított esetben, megtetted volna.
– Tehát nem várok el külön köszönetet ezért.
Susanne, Isabelle és Alan is megerősítette a professzor szavait.
Salvador különösen a tengervíz szennyezéséről érdeklődött. Elmesélték neki, hogyan fülelték le a banditákat, milyen szerepe volt ebben Ichtiandernek.
A környezetvédelmi hivatal emberei elszállították a hely­színről a ciánoshordókat egy veszélyes hulladékot tároló speciális telephelyre.
Az aranybánya tulajdonosát sajnos még nem sikerült elfogniuk a hatóságoknak.
A rendőrség azonban már a nyomában van.

XXIV. fejezet
a hajtóvadászat

Diego Suarez, az aranybánya tulajdonosa szökésben volt. Miután megtudta, hogy embereit elfogták a barlangban, nyom­ban kereket oldott.
A sziget rendőrkapitánya, Romero Almeida elfogatópa­rancsot adott ki ellene. A körözési listára is rátették. Fényképe ott volt valamennyi járőrautóban.
Ennek a „népszerűségnek” természetesen annyira azonban nem örült. Tisztában volt vele, ha elfogják, súlyos pénz­bírság és börtön vár rá.
Nagy ismeretsége és helyismerete révén könnyen el tudott rejtőzködni a szigeteken.
A rendőrkapitány elhatározta, hogy minden személyi és technikai eszközt bevet.
Szinte egy hajtóvadászat indult kézre kerítésére.
Suarez néhány napig az egyik gazdag ismerőse hétvégi házában húzta meg magát.
Innen azonban tovább kellett állnia, mert a ház tulajdo­nosa félt a lebukástól, s hogy neki is komoly baja származhat ebből.
Úgy gondolta, hogy a szigetek belseje felé megy tovább. Autóval nem mert közlekedni, mert az utakat fokozatosan figyelték és ellenőrizték a rendőrök.
Maradt tehát az apostolok lova, azaz a gyaloglás.
Azonban így is elég jól haladt a kerülőutakon.
Az volt a célja, hogy elérje az egyik bűntársa birtokát, amely csaknem hatvan kilométernyire volt a barlangtól.
Ez a birtok egy körülkerített területen volt található, több hektárnyi földdel. A bányatulajdonos szaporázta a lépteit, úgy gondolta, hogy másnap oda is érkezhet.
Az éjszakát egy sziklás részen töltötte, reggel pedig tovább folytatta az útját.
Bár nála volt a mobiltelefonja, azt nem akarta használni. Biztos volt benne, hogy rögvest bemérik a hívását, és megállapíthatják a hollétét.
Délután öt óra körül feltűnt előtte a keresett épület. A birtok kapuját fegyveres őrök védték.
Miután kiderült, hogy kihez van szerencséjük, bekísérték az főépületbe.
A birtok tulajdonosa, Pedro Gonzales örömmel fogadta a nem várt látogatót.
– Nagy bajban vagyok, Pedro, köröz a rendőrség.
Gonzales megnyugtatta, hogy itt jó helyen van, egykönnyen nem akadhat rá a rendőrség.
Persze tisztában volt azzal, hogy örökké nem maradhat itt a barátja és bűntársa.
A két ember már nagyon sok disznóságban vett részt az elmúlt években. Azonban eddig még büntetlenül mindet megúszták.
Éppen itt volt az ideje annak, hogy végre megbűnhődjenek tetteikért.
A Roberto Almeida vezette rendőrök közben tovább folytatták a kutatást.
Szinte minden átfésültek. Amikor arra a területre érkeztek, ahol az üldözött megpihent, a rendőrkutyák ­ szagot fogtak.
A kutyák vezették tovább a csapatot.
Már jó ideje haladtak.
Almeida valószínűsítette, hogy a környék valamelyik birtokán rejtőzködhet a bányatulajdonos.
Nagy szerencse, hogy a kutyákat magukkal hozták. Ugyanis azok továbbra is rendületlenül mentek előre.
Egyszer csak megpillantottak egy erődszerű épületet.
A kapitány megállította csapatát.
– Nos, úgy néz ki a dolog, hogy valószínűleg ezen a birtokon bujkálhat a tettes.
Kétfelé osztotta a csapatát. Az egyik a birtok oldalán helyezkedett el. A másikkal pedig majd behatolnak az épületbe.
Látták, hogy a kapunál őrség áll.
Gyorsan támadásba lendültek, s mire a két őr felocsúdhatott volna, már le is fegyverezték őket.
Elindultak befelé az udvaron. Ekkor a ház ablakából lö­vések dördültek el.
Az egyik rendőrt mellbe találták, de szerencsére golyóálló mellényt viselt.
Viszonozták a tüzet, s szabályos tűzpárbaj alakulti ki közöttük.
A házban négy-öt ember tartózkodhatott, a lövések alap­ján ezt állapította meg a parancsnok.
A rendőrök többen voltak.
Fedezéket kerestek és onnan tovább folytatták a tüzelést.
Úgy tűnt, hogy a házbéliek már nem sokáig tudják tartani magukat.
Két banditát már lelőttek.
A rendőrök behatoltak az épületbe.
A tulajdonos, Gonzales is megsebesült.
Néhány perc múlva még két újabb banditát eltaláltak.
Suarez maga is egy géppisztollyal a kezében harcolt a rendőrök ellen.
A kapitány azonban vállon lőtte.
A banditák megadásra kényszerültek.
Almeida parancsnok kiadta az utasítást:
– Tüzet szüntess!.
Hirtelen csend lett.
Így ért véget a hajtóvadászat. Sauarez, Gonzales és az életben maradt banditák majd a bíróság előtt felelnek gyalázatos tetteikért.
A rendőrök közül is hárman megsebesültek a tűzpárbaj­ban, de szerencsére nem súlyosan.

XXV. fejezet
a bírósági tárgyalás

Miután a tengervizet szennyező valamennyi bandita rács mö­gé került, néhány hét múlva megkezdődhetett a bírósági tárgyalás.
Az első tárgyalási napon zsúfolásig megtelt a nagyterem az érdeklődő hallgatósággal.
Salvador professzor már nem tudott részt venni az ese­ményen, mivel addigra hazautazott Argentínába, Buenos Aires-be.
A többiek viszont ott voltak, jó néhányan tanúként szerepeltek a perben.
A tárgyalást Leonardo Villa, a nagyhírű, tapasztalt főbíró vezette.
Az ügyész elmondta a vádbeszédjét, amelyben kellőképpen ecsetelte a tettesek társadalomra való veszélyességét, cselekedetük pusztító, mérgező hatását vizeinkre.
Példás büntetés kiszabását kérte.
Az ügyvédek természetesen, kötelességükhöz és megbizatásukhoz híven, próbálták védeni a bűnbanda vezetőjét és tagjait.
A bíróság meghallgatta a tanúkat. Ichtianderék elmondták, hogyan is bukkantak rá a mérgezett ciánoshordókra a barlangban, és miképpen fogták el a környezetszennyezőket.
A tárgyalást másnap folytatták.
Ekkor a környezetvédelmi szakértő jelentését hallgatták meg.
A mérnök ismertette, hogy milyen jelentős károkat okozott a mérgező anyag tengerbe eresztése. Ha nem fedezik fel még időben ezt a súlyos bűncselekményt, akkor akár ökológiai katasztrófa sújthatta volna a Tuamotu-szigetcsoportot.
A tárgyaláson két bírósági ülnök is részt vett, akik számos kérdést tettek fel a tanúknak és a szakértőnek.
A munkát még két nap alatt sem tudták befejezni, ezért a harmadikon kellett folytatniuk.
Az utolsó szó jogán még néhány mondatot elmondhatott az aranybánya tulajdonosa.
Szavait a hallgatóság soraiból fujjolás és nemtetszés fogadta.
– Csendet kérek, vagy különben kiürítettem a termet! – csapott a pulpitusra fakalapácsával Leonardo Villa tanácsvezető bíró.
Ezután a bíróság visszavonult.
Körülbelül két óra múlva folytatták a tárgyalást.
A bíró ismertette az ítéletet.
Az aranybánya tulajdonosa 20 év letöltendő börtönbüntetést kapott. Ezen felül egymillió dollár pénzbírsággal és va­gyonelkobzással is sújtották.
Diego Suarez megtörten vette tudomásul az ítéletet.
– Ártatlan vagyok – kiáltotta.
A többi bandatag átlagosan 5–10 év fegyházbüntetésben és pénzbírságban részesült.
– Az ítélet jogerős, fellebbezésnek hely nincs!
Itt természetesen nem ért véget a történet. Ugyanis Diego Suareznek, Pedro Gonzales-nek és a rendőrökre rátámadó többi bandatagnak még felelniük kell azért a tettükért is.
De az már egy másik bírósági tárgyalás lesz.
Az elítélt tetteseket a fegyőrök megbilincselve kivezették a tárgyalóteremből és azonnal átszállították a központi börtönbe.
Így ért véget a nagy figyelemmel kísért per.
Másnap a Tuamotui Kurír nagy cikkben beszámolt a fej­leményekről.
Ichtiander és a francia professzor megelégedéssel vették tudomásul az ítételet.
Úgy vélték, hogy a példás ítélet minden bizonnyal a jövőben majd elveszi a kedvét a környezetszennyezőknek.
Minden eszközzel óvniuk és vigyázniuk szükséges ezt a csodás szigetvilágot, a földi paradicsomot.
Hogy gyermekeik és unokáik is élvezhessék annak a gyü­mölcseit.

XXVI. fejezet
a tisztítóhajó

A bírósági tárgyalás után ismét az újabb óceánkutatási feladatok kerültek előtérbe.
Isabelle közben Ichtiander segítségével elvégezte a dolgozatához szükséges vízminőségi méréseket, összehasonlításokat. Elkészítette írásbeli munkáját, amelyre kitűnő minősítést kapott egyetemi konzulensétől.
Armand Villebois professzor értesítést kapott, hogy a Tuamotu-szigetek egyik csoportjánál, a korallzátonyok mentén, rengeteg odasodródott műanyag palackot láttak.
A legközelebbi megbeszélésükkor felvetette az újabb kör­nyezetvédelmi problémát.
Ichtianderhez fordult:
– Fiam, megbízlak, hogy nézzél körül azon a területen. Amennyiben valóban így van, akkor ez megint egy nagy kihívás számunkra!
– Állíts össze egy csapatot és utazzatok el a helyszínre minél előbb.
Így is történt.
Elindultak az egyik kutatóhajóval.
Vele tartott Alan, a magyar technikus, Szabó Balázs.
A hajó kapitánya megint Alvaro Mendez volt.
A kérdéses helyszín csaknem kétnapi járásra volt az állomástól.
Így a hajón éjszakáztak.
Másnap délután meg is érkeztek a korallzátonyokhoz, ahol nagyon óvatosan kellett haladniuk a hajóval, nehogy ráfus­sanak az egyikre.
Sajnos igaza volt a bejelentőnek.
A sziklák mentén szinte feltornyosult a sok-sok műanyag palack.
Vajon honnan kerülhettek azok ide?
Ichtiandernek az volt a véleménye, hogy a nyilt tengerről hozhatta ide az apály a szemetet.
A környéken elég nagy a hajóforgalom. Az utasszállítókról és a teherhajókról sajnos a legtöbb esetben a tengerbe dobják a felgyülemlett hulladékot.
Természetesen ez is környezetszennyezés a javából!
Túl sokat nem lehet tenni ellene.
Ichtiander a műholdas telefonon felhívta az állomás vezetőjét.
– Sajnos a bejelentés igaz, rengeteg itt a kidobott pet palack – mondta a professzornak. – Úgy vélem, hogy tisztítóhajó szükséges az eltakarításukhoz.
Az óceánkutató állomás rendelkezett egy ilyen speciális hajóval is.
– Mindjárt intézkedem, hogy a hajó induljon el hozzátok. De arra kérlek benneteket, hogy mindenképpen várjátok meg az érkezését – válaszolt Villebois.
Az útra szerencsére jól felkészültek, így nem okozhatott gondot a várakozás.
Másnap megérkezett a tisztítóhajó.
Alan, Ichiander, Szabó Balázs átszállt a speciális járműre, és annak a személyzetével megkezdték a munkát.
A hajó, ahogyan előre haladt a vízen, felszedte a palackokat, és azokat egy nagy tartályba összegyűjtötte. Mire végeztek a feladattal, meg is telt a tartálya.
A szigeteken van egy műanyag újrahasznosító üzem, majd odaszállítják a tengerben felgyülemlett hulladékot.
Értesítették a professzort, hogy sikeresen elvégezték a munkát és visszaindultak az állomásra.

“A kétéltű ember visszatér: 10/7. rész” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Olyan ez mint a mesében a bűnösök elfogva,igazságosan megbüntetve,na ez nem itt játszódik az biztos.Hanem ahogyan a Salvador professzor tiszteletére rendezett ebédet leírod,hát mondhatni éhes lettem.Micsoda fantáziád van gratulálok!

Szólj hozzá!