Nem a tiéd 17.

Összes megtekintés: 138 

Benyitottak az egy emeletes régi, ódon ház kapuján, lépkedtek a megkopott lépcsőkön és mire felértek a lengőfolyosóra, Dorka a kitárt karú nagymamáját látta. Hozzábújt és nem értette miért sír a mama, miközben ő annyira nagyon örül, hogy itt lehet.
– Gyertek be! – szólt az öreg, kinyitva a konyhaajtót, majd becsukva mögöttük, leült a hokedlire az asztalnál. Keskeny, szűk konyha szélén állt az asztal, két hosszanti oldalán egy-egy hokedlivel. Szemben a stelázsinak nevezett konyhaszekrény, ami modernebb volt a valódi stelázsinál, aminek a helyét megörökölte. Sütemény volt az asztal közepén és szörp.
– Gyere Dorka, ülj le te is, és egyél süteményt! Mama neked sütötte. Nézzed csak! A nagynénéid is küldtek neked csomagot, mert tudták, hogy itt leszel.
Banán, narancs és füge került még az asztalra.
– Zöldségesüzlete van Icának és Juditkának. Ők hozták, meg küldtek mást is még neked vidékről Dórika – lépett a kislány elé mama és ölelte magához az unokáját.
– Milyen sorod volt neked ott? Nem bántottak? Hogyan lesz ezután Dórika? Visszamész anyádhoz? – simított végig a haján.
– Micsoda? – Kiáltott fel az öreg – Meg ne halljam még egyszer! A küszöbömön be nem teheti a lábát a lányod! Megértetted? A nevét sem ejtsed ki előttem eztán!
Dorka meglepődött, ahogy öregapját hallotta. Mintha az anyja az ő lánya nem is lenne, csak a mamáé. Hát, ennyire haragszik rá? Hát ennyire fontos neki ő, az unoka Dorottya, aki nem is a gyereke, hanem csak az unokája? Hányszor hallotta ezt is: Dóri csak unoka. Akkor most előlépett talán, vagy mi változott?
Hogyan is érthette volna meg azt a csalódást, amit apaként kellett megélnie nagyapjának. Ő bizony a háborúban és a hadifogságban is biztos lehetett abban, hogy a gyermekeinek anyja nem fogja a gyerekeit a saját érdekei alá gyűrni. Hogy mindent megad nekik, ami csak tőle telik. És tényleg és valóban így volt. Ila pedig kiteszi a leánygyermekét idegen férfiak kedvére. Magára hagyja és nem törődik vele. Hát, micsoda anya az ilyen? Pedig csak az az egyetlen kislánya van. Az öregember hite rendült meg a lányában, az anyaságban, abban a szentségben, amiben úgy hitt, mint mama az Úristen szent nevében, amit minden vasárnap alázattal vitt magával a hideg templom falai közé.
– No, a nyárra elhoztalak, de őszön vissza kell menned Dóri. Holnap utazunk Bogdányba, másik nagyanyád vár már, ott leszel, meg Boriskáéknál, Veráéknál, vagy ahol szeretnél. Akarod?
Dorka mosolygott. – Persze, hogy akarom! – Felállt, átölelte nagymamáját és közben annyira nagyon boldognak érezte magát, hogy meglepődött rajta. Mama kis bőröndbe csomagolt neki ruhákat, olyan holmikat, amiket mostanában vásárolhatott Dorkának. A kislány egyenként örvendezett minden darabnak, mert persze, hogy azonnal látni akarta mije van. Mert végre újra van valami, amit a magáénak érezhet. Kipirult az arca, fénylett a szeme. Igazán örült. Leveheti végre az állami ruhákat. Legalább a nyárra.
– És itt nem maradhatok, mamuska? Tudnék innen is iskolába járni, itt van az utca végén is egy suli.
Mama szája szorosra zártan feszült össze. Nem nézett a kislányra, úgy szólt. – Én nem vállalok már ekkora nagylányt. Majd jönnek a fiúk és a csavargások, mi? Szó sem lehet róla. Nem tudok én majd utánad futkozni.
Dorka keze megállt a levegőben, ahogy a szoknyát emelve nézte benne, majd leejtette mindkét karját, bepakolt a bőröndbe vissza.
– De hát jó kislány leszek mamuskám. Ugye, papa jó kislány vagyok mindig? – fordult az ágyon fekvő öreghez.
– Az – jött a kurta válasz.
Dorka aztán már nem firtatta tovább. Mama feszülté vált arcvonásai nem engedték a témát továbbvinnie. A két öreg kiment a konyhába, ő maradt az ingaóra alatt az új ruháival és a másnapra gondolt. Az útra, a nyárra, az unokatestvéreire és nagyanyjára, akit oly ritkán láthatott mindig. Nem figyelte a konyhából átszűrődő hangokat. Pedig nagyapja nem csendesen beszélve szólt mamához.
– Miért nem mondtad meg neki, hogy nem engedik ide a hatóságok az egy szoba miatt? Még ez is fájjon neki? A véce is a folyosó végin van, fürdő sincsen. Nem adják, na. Miért nem mondtad meg neki?
– Miért? Hát azért, mert szégyelltem – sírta el magát az asszony – szégyellnem kell, hogy a saját unokám nem élhet itt, mert a nagy árvíz után csak ilyet adtak nekünk a Tanácsházán. Hogy tudjam ezt elmondani, hogy?
Mikor bementek a szobába, Dorka már megágyazott a sarokban magának, átöltözött és el is aludt. Jól belefáradt ebbe a mozgalmas napba.

A másnap örömteli kezdettel indult, kakaó és virsli várta a konyhaasztalon Dorkát. A pinduri két deciliteres alumínium kis-lábosban főtt kakaó és a páros virsli igazi bélben. Papa már nyilván evett kora hajnalban, mert roppant koránkelő maradt a vasúti munkavégzés miatt. Ő most csak cigarettázott a folyosón, amíg ő reggelizett. Aztán mosogatott, elpakolt és készülődtek is a hosszú útra. Mama átölelte Dorkát, egy pár százast a markába nyomott csokoládéra és megkönnyezte a távozókat. Papával az út mindig csendesen telt, még akkor is, amikor egészen csepp kislány volt. Hogy kér-e valamit inni, esetleg enni, vagy valami Dörmögő Dömötör újságot, később Ifjúsági Magazint, de mindig vett neki valamit az öreg. Aztán mást nem is beszéltek. Ha érdekes látnivalót fedezett fel, azt mutatni szándékozott a kislánynak. Csak annyit szólt: Dorka! Aztán fejével biccentett az ablak felé. Minek annyit beszélni, amikor pontosan és jól ismerték egymást és az elvárásaikat is egymás iránt. Hosszasan utaztak, Nyíregyházán átszálltak másik vonatra Záhony felé.
Az érkezés jól eső elégedettsége aztán hamar megérkezett, amint nyitották a kis kerti kaput nagyanyja tanyáján. Tíz éve is tán, hogy egymagára maradt a tanyán, de disznókat, baromfit az óta is tartott, csak a teheneket és a két lovat adta el. Takaros két szobás parasztházában rend és tisztaság fogadta őket.
– Jó napot nászasszony! – üdvözölte az öregember a ház asszonyát megölelve, de csókot nem nyomva sehová se rá. Nem úgy Dorka, aki átölelte az apró öregasszonyt, és csókolta az arcát, simította a haját. Nagyon örült. Aztán repült is ki, a közeli régről ismert erdő felé, a patakot csodálni, a fákat, a felbukkanó őzeket, sünt és erdei virágok seregét. Szaladt a fák lombja közé vetődő napsugárban a kitaposott erdei úton és érezte, tudta, hogy most erősen és végtelenül boldog.

Folyt.köv.

“Nem a tiéd 17.” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    Ezt a részt megkönnyeztem. 🙁 És úgye, milyen érdekes? Ha ilyen Rendes szülei voltak annak a nőnek, akkor hogy válhatott ilyenné?
    Remélem a kislány mégis a családjával lehet majd.

    Folytatom…

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

  2. Örülök neked Ági, és jó, hogy itt vagy újra. Érzékeny lelkű meglátásaid és érzékeléseid mindig biztos pontja a hozzászólásaidnak. Köszönöm. (f)

  3. Kedves Ági! Ma már nem lesz fent a folytatás az biztos, de csütörtökre bizonyosan. Köszönöm szépen a figyelmed! (f)

  4. Kedves Kitti!

    Jó olvasni, hogy végre kap, talán egy kis szeretetet a kislány.
    Megérdemelné, szomorú, hogy ilyen szülők is vannak.
    Nagy tetszéssel és szeretettel olvasom írásaidat.
    Gratulálok,
    Magdi

  5. Szia Kitti !
    Egy kicsit én is felszabadultam,bár még jönnek keserves napok ha vissza kell menni az otthonba.
    Nagyon ügyesen fogalmazol,kitérsz apró dolgokra is -pl.
    a" páros virsli igazi bélben".és még vannak ilyen aprócska szavak amik másra utalnak ,nem a cselekedettre.
    Könnyedén írsz szeretem olvasni írásaidat.
    Gratulálok szeretettel…Babu(l)

  6. Kedves Kitti!
    Most jövök hazafelé a munkából, és faltam a soraidat.
    Annyira vártam már, és közben végig szurkoltam
    hogy, végre valami jó dolog történjen Dórival.
    Most nagyon örültem vele együtt.
    Csodásan megírt ad. Köszönöm szépen az élményt.

    Várom a következő fejezetet is. Lesz még ugye?
    Szeretettel kívánok kellemes ünnepeket!
    Margit (l)

  7. Kedves Kitti!

    Végre egy igazi, derűs kis részhez érkezett a történet. Megérdemli szegény kislány a nagyszülői szeretetet, ha már a szülőit nem kapja meg.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!