A vállalat bulit tartott az egyik fehérvári étteremben. Vacsora, majd tánc. Ráadásul szabad az italfogyasztás. Az igazgató erősen mondta a vezetőség minden tagjának, hogy feltétlenül számít a jelenlétükre és nem fogad el semmilyen kifogást, így Kamilla felvette az egyik igen egyszerű, kényelmes megszokottan szolíd ruháját. Díszként egy pici kis nyakláncot is magára aggatott. Ha már muszáj itt lennie, akkor legalább ne érezze magát kényelmetlenül. Éva persze a lehető legkisebb miniszoknyában és óriási sarkú cipőben jött, míg Krisztina alaposan \”kipakolta tehetségét\”.
– Most, hogy véget ért a vacsora, jöhet a tánc és az ide illő kellemesen lágy fény! Bár a cég igazgatójaként nem feladatom az első tánc, de erre szeretném felkérni a jelen lévő hölgyek egyikét. – Ezzel Krisztinára mutatott. – És nagyon szeretném, ha a többiek is csatlakoznának.
– Kamilla, felkérhetlek táncolni?
– Köszönöm Péter, én nem táncolok.
– De Kamilla, kérem! Csak egyetlen számot!
– Köszönöm, de nem! Ne vedd sértésnek, de én nem szeretek táncolni!
– Nagy kár! Legalább itt nyugodtan átölelhettelek volna.
– Azt máskor is lehet – talán.
– Azért egy \”védőitalt\” elfogadsz?
– Csak ha nincs benne alkohol.
– Pincér! Egy kólát a hölgynek, nekem meg egy whisky-t.
– Ne haragudj Péter, de ki kell mennem a mosdóba. – ezzel Kamilla felállt és határozott léptekkel elment a mellékhelyiség felé. Röpke beszélgetésük alatt Krisztina és az igazgató példáját többen is követték.
Kamilla visszatérésekor több perc is eltelt. Péter ezalatt átült a céges haverjai közé, akiről köztudomású volt, hogy szeretnek sokat inni. Ott persze bőven fogyott a \”védőital\”. Kamilla így a barátnőjével, a büféslánnyal beszélgetett. Jó fél óra elteltével Péter újra próbálkozott, de Kamilla megint visszautasította. Éva és Krisztina közben váltott pasikkal táncoltak – a partnereik nagy örömére. Már jó egy óra is eltelt, amikor a zenekar cigarettaszünetet tartott. Utána Péter már elég kapatos volt, de újra próbálkozott Kamillánál.
– Gyere már táncolni, kérem, Kamillácska! Ez egy kellemes, lassú szám.
– Péter! Részeg vagy! Hagyjál békén!
– Nem vagyok részeg. Minden pólós nagyon jól bírja a piát, így én is. – szólt tántorogva.
– De te már nem vagy pólós! Én meg utálom a sporthasonlataidat! Hagyjál!
– De én akkor is táncolni akarok! – nézett körbe vizenyős szemmel.
– Menj Krisztához vagy Évához! – ezzel tüntetőleg elfordult a táncparkettől barátnője felé.
– Megyek is! – ezzel megfordult és egyből lekérte Krisztinát, aki a szám lassúságára való tekintettel szorosan hozzábújt.
– Végre! Most megvagy, te félisten!
– Mi van?
– Ne törődj vele, Péterkém! Úgyis én nyerek. – ezzel csókot lehelt az illuminált Péter szájára. Ezt viszont nem hagyta szó nélkül a mellettük táncoló Éva, aki partnerét elbocsájtva szinte kitépte ellenfele kezéből Pétert és a férfi kezét saját hátsójára illesztve ölelte partnerét túl szorosan. Krisztina szóhoz sem jutott a dühtől, főleg miután Éva is szájon csókolta a magáról semmit sem tudó férfit. Pár pillanat múlva Krisztina tépte ki ellenfele kezei közül Pétert, aki röviden csak ennyit mondott: – Elegem van belőletek! Megyek könnyíteni magamon.
Éva és Krisztina látva Péter állapotát megpróbáltak nem egymásnak ugrani, de ez csak nagyon nehezen sikerült. Legalább öt perc elteltével az igazgató ment a még mindig csendesen beszélgető Kamillához:
– Kamilla, kérem.
– Igazgató úr! Látom, baj van. Miben segíthetek?
– Nem látta Pétert?
– Ha jól hiszem, akkor elment a WC-re pár perce.
– Igen, de nem jött vissza.
– Csak nincs baja?
– Jöjjön velem, nézzük meg! – ezzel ketten észrevétlenül kimentek a táncolók között lavírozva.
A mellékhelyiségbe lépve ott találták Pétert homlokkal a falnak dőlve – gyakorlatilag öntudatlanul.
– No, Kamilla. Mit csináljunk?
– Egy ekkora emberrel nehéz bármit is kezdeni.
– Maga tud vezetni, ugye?
– Persze.
– És ivott alkoholt?
– Egy cseppet sem! De miért kérdezi?
– Mert segíteni szeretnék a kollégán.
– De hogyan?
– Ketten támogassuk ki a kocsijáig és ültessük bele. Ott a zakója zsebében a kulcsa. Arra szeretném kérni, hogy vigye haza és dugja ágyba! Nyugi, földszintes házban lakik. Elbír vele?
– Remélem. És utána én…?
– Utána maga menjen haza! Látom, hogy ez nem a maga világa. Megteszi a kedvemért? Péter kedvéért?
– De főnök! Mi nem is…
– Tudom. De nem vagyok vak! Maguk nagyon is sokat jelentenek egymásnak, csak nem merik bevallani. Na, akkor elkezdjük?
– Legyen!
Péter kocsijában a GPS-ben bent volt a lakcíme, így nem okozott gondot odatalálni. A ház előtt Kamilla nagy nehezen kinyalábolta a járni is alig tudó pasit a kocsiból, majd bevezette a házába, ahol ruhástul lefektette az ágyára. Fölé hajolt, hogy lopjon egy csókot, de a tömény alkoholbűztől megtántorodott, így inkább kiment a konyhába, ahol bekészített egy erős kávét és elővett pár fejfájás-csillapítót a gyógyszeres szekrényből, majd a villanyokat lekapcsolva csendben kiosont a lakásból és utolsó mozdulatával a lábtörlő alatt visszacsúsztatta a kulcsot.
Október 9., hétfő
– Szia, Krisztina!
– Üdv, Péter!
– Nem tudod, hogy mi volt péntek este?
– Hogy-hogy mi volt?
– Nem tudom, de nálam teljes a filmszakadás.
– Komolyan?
– Igen. Vízilabdás koromban nagyon bírtam a piát, de ez a péntek este szörnyű volt.
– Semmire sem emlékszel?
– Hát, csak részletekre.
– Konkrétan mire?
– A vacsora megvan. Aztán elkezdtem inni és talán utána táncoltam is, de ez már elég homályos.
– És tovább?
– Tovább nincs! Csak az van meg, hogy otthon ébredtem az ágyamban egy szörnyű fejfájással.
– Kár, hogy nem emlékszel! Pedig…
– Jaj! Csináltam valamit?
– Sajnos semmi komolyat azon kívül, hogy táncoltunk, majd egyszer megcsókoltál.
– De erre én nem emlékszem!
– Pedig így volt.
– És utána?
– Utána elmentél WC-re. Aztán meg nem láttalak többet.
– És azt nem tudod, hogy hogyan értem haza? Ráadásul a kocsim is otthon volt.
– Erről én semmit sem tudok! De inkább kérdezd meg azt a tűsarkú ringyót! – egyre közeledett Éva cipőinek jól ismert kopogása.
– Sziasztok! Krisztina, csak nem mész?
– De igen! – ezzel Krisztina elviharzott.
– Ennek meg mi baja? Péter, tudsz valamit?
– Sajnos, semmit.
– Akkor meg… ?
– Éva! Bocs, hogy közbevágok, de segítened kellene.
– Miben?
– Te tudod, hogy mi volt péntek este?
– Mármint a vacsora után?
– Igen.
– Mert?
– Mert nálam teljes a filmszakadás.
– Hát, táncoltunk.
– Ez már nagyon homályos.
– Aztán megcsókoltál.
– Jaj, ne! Aztán?
– Aztán elmentél WC-re és többet nem láttalak.
– És hogy értem haza?
– Fogalmam sincs. Valaki talán hazavitt.
– Az én kocsimmal? Mert ott parkolt a ház előtt.
– Lehet. Én nem tudom! De most azt szeretném megkérdezni, hogy…
– Ne most, Éva! Ki kell derítenem az igazságot!
– De ez…
– Ez most nekem fontos! Kérem!
– Ok. Menjél. – oldalgott el lesújtottan Éva.
Alig pár perc múlva a könyvelői szobában:
– Kamilla, segíts, kérem!
– Veled nem beszélek!
– De baj van!
– Akkor sem akarok veled beszélni!
– Kamilla, ne csináld! Nagyon hülye voltam.
– Meg nagyon részeg.
– Igen. És bocsánatot kérek.
– De ez még nem mentesít a hülyeség alól.
– Tudom, de nagyon bánom. Kérem, ne haragudj! Hányszor mondjam?
– Még mondjad párszor. De ettől még utállak! – ez már a megenyhülő hang volt. – Amúgy megtaláltad a lakáskulcsodat?
– Igen. Te voltál?
– Én csak hazavittelek. De a kocsiba a főnök segített betenni.
– És otthon?
– Hát, nehezen, de sikerült bevinni a házadba.
– És történt valami?
– Nem. Csak ágyba dugtalak és hagytalak aludni.
– Jaj, de jó! Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha valami történt volna.
– Tessék?
– Kamilla! Én nagyon tisztellek és nem akarom elrontani ezt egy részeg hülyeséggel.
– Bolond vagy, Péter! És mire emlékszel az estéből?
– A vacsora megvan, tisztán. Az is, hogy felkértelek táncolni, de te kikosaraztál. A nyomulós párost mindenképpen el akartam kerülni, így inkább inni kezdtem.
– Eddig stimmel. Tovább?
– Hát, innen már elég homályos a dolog. A zenekari szünet után talán megint akartam veled táncolni, de te megint kikosaraztál, aztán már csak a teljes homály jön.
– De te…
– Illetve Kriszta és Éva azt mondta, hogy mindkettővel táncoltam.
– Sőt…
– Sőt, állítólag meg is csókoltam őket, de ez tényleg nincsen meg.
– Rád akaszkodtak. Aztán le is smároltak.
– Nagyon sajnálom. Rettenetesen sajnálom! Vízilabdásként nagyon bírtam a piát, de ez most túl sok volt. Én nem akartam!
– Ez látszott is. Mindkétszer.
– Akkor megbocsájtasz?
– Talán.
– Még valamire kíváncsi vagyok.
– Igen?
– De kérem, hogy őszintén válaszolj!
– Majd meglátjuk! Mit akarsz?
– Miért nem akarsz táncolni?
– Ehhez semmi közöd!
– Ugye a vőlegényed miatt van?
– És ha igen?
– Mi történt? A tánccal bántott meg?
– Nem, de fáj erről beszélni.
– Pedig ezen túl kellene lépned. Szóval?
– Rendben. Igyekszem nem sírni túl sokat.
– Majd adok megint zsebkendőt…
– Ugyan már! Ne butáskodj! Hát, szóval én nem igazán tudok táncolni.
– Az nem baj!
– Ne szólj közbe, kérem! Hadd mondjam végig!
– Ahogy óhajtod.
– Szóval, ő szeretett táncolni. Főleg lassú számokat. Egy andalítóan lassú szám közben karolt át először komolyan. Aztán egy másik szám alatt csókolt meg először. Majd sokkal később tánc közben kérte meg a kezemet is. Minden, ami tánc, hozzá köt. – immár potyogtak a könnyei – Én ezért nem szeretek táncolni. Most már tudod. No, hol az a PZS?
– Köszönöm, hogy ezt elmondtad. De ugye ma nem kell hazavinnem, mint amikor először szóba került ő?
– Nem kell. Csak egy kicsit rendbe kell szedni magamat. De ettől még utállak! Mindig megsiratsz…
– Tudom, de ettől még kedvellek. – ezzel Péter odalépett Kamilla mellé és óvatosan megfogta a kezét.
– De én olyan csúnya kisegér vagyok.
– Nem, te egy aranyszívű, nagyon értelmes nő vagy! És nekem szép. Nagyon szép! – ekkor lépett be kopogás nélkül Krisztina. Péter és Kamilla azonnal elugrottak egymás mellől.
– Hát ti mit csináltok itt?
– Semmit. – felelték egyszerre.
– Én éppen megyek – szólt Péter és sietve távozott.
– Ez meg mi volt? – utalt a gyanús helyzetre utálva Krisztina.
– Ahhoz neked semmi közöd! Menj innen! – Kamilla szeme az iménti könnyek ellenére villámokat szórt, mialatt az ajtóra mutatott.
Október 10., kedd
– Kamilla, bejöhetek?
– Igazgató úr! Ilyen korán?! Jöjjön csak!
– Kedves kis könyvelőm! Hmmm, vagy szólíthatom grófnőnek? – kérdezte a főnök mosolyogva.
– Erről meg honnan tud? – ámuldozott a kis irodista.
– A lányom is a darabban szerepelt: ő volt az egyik szolgálólány. Ezért én is ott voltam tegnap esti bemutatón. És nem győztem csodálkozni a darab végén a grófnőn – mutatott Kamillára – és a darabot kiválóan lezáró nagymonológján.
– De az nem én voltam, csak egy szerep.
– Ráadásul azt is tudom, hogy csak tegnap délután kellett beugrania a szerepbe az eredeti főszereplő hangszálgyulladása miatt.
– Az csak tévedés volt. Nem volt más, aki tudta volna a szerepet. Meg a ruha is rám ment. Így jöttem szóba én, sajnos.
– De maga tökéletes volt! A ruha, a smink, a szöveg, a fellépés. Mint egy született grófnő!
– Köszönöm, főnök! Nem szolgáltam rá!
– De igen! A lányomtól tudom, hogy az egész társulat magát ünnepelte. Gratulálok!
– Köszönöm, de kérem, hogy ezt senkinek se mondja el.
– Egy valaki biztosan tudja. Ott volt mellettem a nézőtéren.
– De ki az?
– Szerintem maga már sejti!
– Csak nem…?
– De! És ha jól hallom, akkor most jött meg ő is! – kopogás, majd egy óriási csokorral a kezében belépett Péter.
– Főnök! – biccentett a főnöknek, majd a könyvelőhöz fordulva folytatta – Ezt pedig egy csodálatos grófnőnek hoztam!
– Péter! Utálatos vagy! – szólt huncutul Kamilla – Most már mindenki tudja.
– Én megyek. Viszlát! – szólt a főnök és kettőjükre kacsintva kilépett.
– Kamilla! Soha nem láttalak ennél szebb, nőiesebb ruhában, mint tegnap este. Te egyszerűen túlragyogtál mindent és mindenkit. És ez a kiváló monológ, honnan jött? És hová lett az a kicsi szerep, amit olyan sokáig gyakoroltunk? Mesélj!
– Az úgy volt, hogy az eredeti grófnő torkán egy szál hang nem jött ki és valakinek be kellett ugrani a szerepbe. De a ruha csak rám volt jó. Bár kézzel-lábbal tiltakoztam, de a darab érdekében el kellett vállalnom.
– És tökéletes lett! Mind a darab, mind Te. Gratulálok!
– Péter! Zavarba hozol.
– Én egész mást szeretnék, nem pedig zavarba hozni téged.
– De én még mindig utállak. Bár a virágcsokor tényleg nagyon szép. Meg jó az illata is. Meg minden, de…
– Kamilla! Csitt! Ne szabadkozz! Inkább gyere el velem vacsorázni holnap este, kérem!
– Te randevúra hívsz?
– Igen. Azt szeretném. Eljössz?
– Örömmel.
– Este fél hétre érted megyek, jó?
– Rendben, várlak. De most menj el, kérem! A végén még ránk nyitnak.
– És az akkora baj?
– Majd holnap este! Kérem.
– Jó, megyek. Szia! – ezzel Péter kilépett és Kamilla örömében csak suttogott alig hallhatóan:
– Pedig olyan szívesen megcsókolnálak.
Október 11., szerda
– Tíz perc szünet! – szólt a koreográfus a fáradt szereplőknek.
– Leszakad a lábam. – panaszkodott Éva.
– A hátamnál nem fájhat jobban! – replikázott Krisztina.
– Lányok, kitartás! – biztatta őket Péter. – Az igazgató úr nem véletlenül kért fel mi hármunkat a reklámfotós szereplésre.
– Megmasszírozhatnád a lábam – szólt kérlelőn Éva.
– De csak az én vállam után – nyafogott Krisztina. Ekkor lépett be az alkalmi fotóstúdióba tálcával a kezében Kamilla.
– Gondoltam jól esik egy kis kávé.
– Áh! Köszi! Nagyszerű! – lelkendeztek mindhárman.
– Krisztina: kapucsinó sok tejjel és egy kis habbal. Éva: feketekávé kevés tejjel és két cukorral. Péter: feketekávé tisztán, cukor nélkül.
– Köszi! Te ezt honnan tudod? – kérdezte Éva.
– Tudjátok, a büfés a barátnőm. Ő segített.
– És megengeded, hogy veled kettesben költsem el a kávét? – kérdezte Péter a frissítőket hozó Kamillától.
– Péter, te elkényeztetsz!
– Akkor mehetünk? – Péter és Kamilla a két facéran maradt nő megrökönyödésére teljes békességben sétáltak el. A terem végében aztán leültek egymás mellé és nagyokat nevettek.
Este pontban fél hétkor Péter csengetett a már ismert ajtón.
– Kamilla! – kiáltott – Péter vagyok. Nyisd ki! – Pár pillanat múlva az ajtó kinyílt és egy magas, testes, ritka hajú férfi kilépett rajta. Frissen mosott haja még vizes volt és összesen egy szál törülköző volt a derekán.
– Hát te ki vagy? – kérdezte meglepetéssel Péter.
– Én itt lakom. És te ki vagy?
– Én azt hiszem, hogy eltévesztettem az ajtót. – válaszolt döbbenten Péter és szó nélkül sarkon fordulva beült az autójába és azonnal indítva gázt adott. Hazaérve aztán nem tudott nyugton maradni, így az éhségtől hajtva elindult a sarki gyorsétterem felé.
– Péter! Te itt?
– Krisztina és Éva! Ti mit kerestek itt?
– Enni akartunk. – válaszolta Krisztina.
– Meg kibékülni. – folytatta Éva.
– De így kettesben a sajtburgerekkel?
– Igen. De Te mit keresel itt?
– Randevúm lett volna Kamillával.
– Tudjuk. És?
– A lakásában egy vadidegen pasas fogadott egy szál törülközőben, frissen mosott hajjal. Ott lakik. – válaszolt a csalódott férfi.
– De Kamilla egyedül él! Az eljegyzése felbontása óta senkije sincs. – szólt Éva.
– De ha mégis? Ki lehetett az? – kombinált Krisztina.
– Nem tudom. Nekem nem mutatkozott be.
– Sajnálom kedves Péter! De itt vagyok neked vigaszul. – ajánlkozott Krisztina.
– De velem sokkal jobban jársz! Engem válassz! – replikázott csábítón Éva.
– Lányok! Elég! – szólt közbe Péter – Az ajánlkozásotok máskor igen csábító lenne. Mindketten csinosak vagytok és szexisek, de én nem akarok tőletek semmit sem, mert foglalt vagyok. Nem tudom ki ez a vadidegen pasas, de én Kamillát szeretném páromul. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet. Igen! Tiszta szívemből szeretem Kamillát.
– Jaj, de szép! Ez olyan romantikus. – olvadozott Krisztina.
– Ez olyan irigylésre méltó. Bár értem rajongana így egy pasi! – nézett a férfira Éva. Ekkor csörrent meg Éva csili-vili mobilja.
– Bocsánat! – csodálkozva nézett a készülékre és a többieknek csak ennyit mondott:
– Ne haragudjatok. Ezt fel kell vennem. – Ezzel felállt és rögtön beleszólt a készülékbe.
– Szia! Mit szeretnél? – ezzel elsétált az asztaltól, ahol a reményvesztett Pétert próbálta vigasztalni Krisztina.
Pár perc múlva egészen ragyogó arccal ült vissza az asztalhoz.
– Lányok! Én elmegyek és alaposan fenekére nézek egy üveg skót whiskynek.
– Nem! – szólt azonnal Éva. – Megtiltom!
– Na, ne!
– Péter, nagyon szépen kérem, hogy maradj!
– De miért? Hogy megint rám mászhass?
– Figyelj! Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy soha többé nem akaszkodom rád. Sőt! Krisztina nevében is ugyanezt megígérem.
– Te csak ne ígérgess az én nevemben, jó?! – szólt közbe az értetlenkedő vetélytárs.
– Krisztina, majd megérted, nyugi! Péter! Tőled csak annyit kérek, hogy maradj pár percet. Kérem, hogy egyél velünk egy kicsit. Kérem, hogy a kedvemért maradj. Csak pár percet! Nagyon-nagyon fontos lenne.
– Mire készülsz? Mit tudsz?
– Nem mondhatom el, mert titok. De nagyon szépen kérem, maradj pár percet. Bármit kérhetsz, csak maradj itt egy kicsit. Irtó fontos!
– Nem értelek!
– Péter! – vette a lapot Krisztina – Én is arra kérlek, hogy maradj. Ha Évának ennyire fontos valami, akkor megéri. Higgyél nekem! Elég régóta ismerem!
– Na jó, de akkor el kell mondanotok, hogy miért kell maradnom.
– Ezt az egyet nem lehet, mert titok. – szólt Éva. – Csak maradj itt, kérem!
– Meggyőztél. Lássuk, hogy mit lehet itt enni…
Alig öt perc elteltével lihegve futott be az étterembe Kamilla és azonnal három ismerőse asztalához sietett.
– Péter! Szeretném, ha megismernél valakit! – ezzel oldalra lépett és kézénél fogva közelebb húzott egy magas, testes, ritka hajú férfit, akin ezúttal normális szabadidőruha volt. – Engedd meg, hogy bemutassam az öcsémet, Ortfay Kazimirt!
– Hát te voltál a törülközős fazon Kamillánál?
– Igen. És elfelejtettem bemutatkozni. Örülök, hogy találkoztunk.
– Hát még én! – ezzel kezet fogva átölelték egymást.
– Nem ültök le? – kérdezte a testvéreket Péter.
– Köszönöm, de nem. – szólt a frissen felbukkant testvér, majd Krisztához és Évához fordult:
– Lányok! Szeretnélek benneteket elhívni valami jó kis helyre!
– Megyünk! – szóltak egyszerre és felálltak. Igen sietős távozásuk előtt Kazimir csendesen odasúgott pár szót a kicsattanóan boldog férfinak:
– Csókold meg végre! Rettenetesen odavan érted!
Október 12., csütörtök
Kamilla reggel alaposan elkésett, de egy hatalmas tábla csokit tett Éva asztalára a következő felirattal: \”Köszönöm a segítségedet! Örök hála!\”