Hosszú út 7.

Összes megtekintés: 103 

Sebastian sorsa megpecsételődött, elhatározta, hog még visszatér.
Mikor meghozták az ítéletet, láncra verve hajtották, több szerencsétlennel együtt, hosszú volt az út, nehéz a lánc, fegyveresek lóháton kísérték, korbáccsal többször végig verték őket, csak úgy a rend kedvéért.
Néha megálltak pihenni, mert a lovak és lovasaik elfáradtak, a rabok nem számítottak, mert ők már nem voltak ember számba véve, úgy bántak velük mint valami barmokkal.
Az út nagyon megviselte a szerencsétleneket, mert meleg volt, víz alig. Ha egy patakhoz értek lehasaltak, mint a vadak ittak a csobogó vízből, de gyorsan, mert a korbács pattogott a hátukon.
Sokan nem bírták erővel, vagy holtan zuhantak a földre és ott maradtak, vagy ájultan dőltek ki akkor karddal végzett velük valamelyik kísérő. Talán ők jártak legjobban, mert megmenekültek a későbbi szenvedésektől.
Hosszas gyaloglás, vagy inkább vánszorgás után, megfogyatkozva elértek a tengerpartra, ahol felhajtották őket a gályára. Szörnyű látvány fogadta őket, a hajó mélyén, alig magasabban a vízszintnél, a padhoz láncolva ültek a rabok, az evezővel a kezükben, az indulást jelző gong ütésre vártak. Hatan ültek egy – egy sorban, az újakkal, az üres helyeket töltötték fel.
Mielőtt a padhoz láncolták volna őket, amitől csak a halál hozott megváltást, még várt rájuk egy fajtája a kínzásnak. Egy lábakon álló tűzhelyen izzott a parázs amiben vöröslöttek a hőtől az eszközök, ahogy elvezették őket, a bal vállukra nyomták, az izzó vasat.
Ezentúl már, létük csak egy szám, vagy betű, amivel azonosították őket.
Sisteregve hatolt bőrükön át a bélyegző az eleven húsba, az égett emberi test fanyar illata keveredett az iszonyatos bűzzel.
Miután végeztek, oda láncolták a padhoz őket, ahonnan már élve nem volt szabadulás.
Elindult velük a gálya, vagyis általuk, a nyílt tengerre, a halálba a poklon át, mert a körülmények, talán még annál is rosszabbak voltak.
Beszélni nem lehetett, mert a hajcsár, aki bikacsökkel, korbáccsal járkálva ösztönözte őket a munkára, ha észrevette, hogy valaki szólni merészel, akkor kipeckelték a száját. Az adott ritmusban húzni kellett az evezőt, az izmok szakadtak, vérzett a hátuk, a sok ütlegtől. A sós víz mikor rájuk fröccsent, marta az elgyötört, sok korbácstól vérző testüket. Láncaiktól a padot nem hagyhatták el, így egymás és saját mocskukban éltek, ha megengedték ájult állapotba zuhanva aludtak, míg korbáccsal nem ébresztették őket. Etetéskor, mint az állatoknak, eléjük toltak valami szinte ehetetlen eledelt.
Napjaik egyhangú szenvedésben teltek valahol a tengeren. A flotta egyik hadihajóján húzták az evezőt, annyi változatosság volt az életükben, hogy hol az ő legénységük támadott, hol őket támadták, elfoglalta az ellenség a hajót a hatalmat átvette a győztes, ők ebből nem érzékeltek semmit, mert a kitűzött királyi lobogót a hajó mélyéről nem látták, Az evezőt ugyan úgy húzni kellett, a korbács is egyformán csattant, bárki kezében volt a nyele.
Ha valamelyik gályát eltalálták elsüllyedt, a hullámok elnyelték a rabokkal együtt, testük a hajóhoz láncolva hullámsírban lelt nyugalomra.
Ki voltak szolgáltatva az éghajlat szeszélyeinek, hol elviselhetetlen melegben húztak az evezőt a levegő telítve párával, alig kaptak levegőt, többen kidőltek nem bírták a terhelést. Hallották, hogy egyfolytában zuhog az eső, a monszun idején, vagy vihar csapott le rájuk. A vadul hullámzó tenger, mint egy kósza falevelet a szél úgy dobálta a gályát. A vihar átvette az irányítást a hajó fölött, a magvadult hullámok, miközben vad táncukat lejtve dühödve kergették egymást, időnként, nagyobb víztömeget zúdítottak rájuk, a víz csípte, marta sebeiket. Sokszor már a pokolban érezték magukat, gondolták ennél rosszabb már ott sem lehet.
Sebastian, már néha elkeseredésében vágyta a halált, úgy érezte mágnesként vonzza a tengerfenék, ott már nem fáj semmi. A szakadt izmok, a csontig maródott sebek, amit a lánc okozott, a testében lakó beteg lélek is békére lelhet, sokszor érezte, hogy eljött a vég, nem bírja tovább, a tenger morajlását hallva, ami már szinte beleégett a tudatába. Szerette volna, ha a mélységben semmisül meg a teste. A tenger, ahol a kínok kínjait kellett elszenvedni, adna nyugalmat, mentené meg a további szenvedésektől.
Mikor az elkeseredés legmélyebb pontjára süllyedt, álmaiból merített erőt, érezte, tudta, hogy nem adhatja fel, mert őt várják, különben is ő ártatlan, nem halhat meg úgy, mint egy elvetemült gonosztevő.
Mikor elcsitult a vihar, megmenekültek a hullámsírtól, a legénység kijavította az esetleges hibákat, kimerték a hajófenékből a bezúdult vizet, minden szenvedés kezdődött elölről
Az ő hajójukat nem érte komoly találat, sem az ellenség sem a vihar nem süllyesztette el, húzták az evezőt és szenvedtek, már nagyon régóta, senki nem tudta mennyi idő telt el, hiszen már úgyis mindegy volt. Az idő érzékük teljesen elveszett, hány nap, hónap, vagy évek múltak? Fogalmuk sem volt róla.
Néha fellángolt a szabadulás reménye, eljátszott a gondolattal, hogy bosszút áll azon aki ártatlanul ide juttatta, de elhessegette magától még a gondolatát is, mert látta reménytelen a helyzete.
Sokat gondolt szépséges asszonyára, aki miatt képes lett volna bármire, állandóan a szökésre gondolt, hosszú éveken át, mert naptár nélkül is tudta, hogy sok eltelt, mióta itt szenved.
Sebastian már kezdett elbúcsúzni az élettől, már a remény halvány szikrája is kialudni készült, hogy valamikor hazamegy.

“Hosszú út 7.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Magdolna! Csodálva olvasom micsoda fantáziád van és mennyi kínt adtál a szereplőid életébe. Bizonyára boldog vége lesz, ha ennyi kiállott fájdalmat túlél valaki.
    Szeretettel olvasom. (f)

  2. Kedves Évi!

    Köszönöm, hogy olvasod kalandos írásomat, még sokára lesz vége.
    Lassan, gyógyul a szemem, talán nem sokára tudom olvasni írásaitokat, írni már tudok pár sort.
    Sok szeretettel,
    Magdi

  3. Szinte hihetetlen, hogy egyik ember a másiknak milyen fájdalmat tud okozni. Én a pozitív végkifejleteket szeretem, remélem, hogy azért Sebastiannak még jóra fordul sorsa. Én nagyon várom! Szeretettel: Éva

  4. Érzékletesen írtad le azt a sok szenvedést, amin keresztül kellett menniük. Az ember a legkegyetlenebb élőlény bármennyire is szomorú, hogy így van.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!