Varjuckó költözik/ Részlet. 2.

Összes megtekintés: 122 

Kicsit hátrébb húzódtam ülőfámon. A végén még engem is becsomagolnak az egyik kartondobozba. A másikba meg talán Puli kerül, s aztán kuporoghatunk, ki tudja, meddig a dobozok mélységes gyomrában. De egyelőre nem rajtunk volt a sor.
Felettébb izgalmasnak találtam a nagy rakat dobozépítményt. El is határoztam, hogy amint egyedül hagynak majd Pulival, szépen megvizsgáljuk együtt. Kutyabarátommal utánanézünk a fészek belsejébe rejtett dobozoknak. Így is lett. Amikor az egyik csuda szép reggelen nagy rohanva elszéledtek a családom tagjai, mi útra keltünk. Itt, bent. Pulit még hívnom se kellett, mert folyton ott van, ahol én járok. És most a fenyőcském hűlt helyét jártam körül, ami a szobában volt. Ott álltam az egész ünnepen rajta, és ha nem éreztem volna olyan jól magam, ahogyan éreztem, bizonyára felfedezőútra indultam volna a nagy asztal felé. Most pont odanőttek a telipakolt dobozok. Éppen úgy voltak egymásra rakva, mintha lépcsők lettek volna. Szépen felvezettek engem az apa által terepasztalnak csúfolt hatalmas építményre. Képzeld csak el! Sok kicsi emberfészek, pici kéményekkel, és vágányok mindenfelé. Egy óriási nagy lapon, ami tényleg olyan, mint egy asztal. Vágányok, amiken helyes kis vonatok sorakoznak. Némelyik fekete, és épp úgy van kéménye, mint az emberfészkeknek. Némelyik meg piros vagy zöld. Meg kék is. Utánuk kapcsolódva ácsorognak a vagonok. Apró bokrok és fák tarkítják a képet. Még kis hidacska is állt ezen a terepasztalon. És pont. Pontosan olyannak tűnt nekem, mint régen, amikor még szállni is tudtam. Amikor még fentről figyeltem az embereket szállító vonatokat. Emlékszem, hogy robognak, kattognak az édes kis emberfészkek között, amik a magasból nézve épp oly aprók voltak, mint itt, most, a terepasztalon. A dobozokra fel-felugrálva kukucskáltam, pipiskedtem, nyomomban Pulival.
– Kár! Ezt nézd! – örvendeztem barátomnak, aki mindkét mellső lábával megtámasztotta nekem a terepasztalt, el ne dőljön, ahogy felugrok rá. Hopp! Már fent is voltam. Fejemen felborzoltam az összes apró tollam nagy elégedettségemben.
– Kár! – szóltam Pulinak. – Gyere te is!
De nem akart feljönni. Leült az asztal elé, és nézni kezdett engem. El nem tudom képzelni, hogyan láthat, mert szeme előtt ott lógicsál az összes lobonca. De nyilván lát, mert ahogy a lejtő tetején álló vonatra felléptem, kisvártatva ugatni kezdett. A mozdony elindult lefelé a lejtőn, én ácsorogtam a vagon tetején egyensúlyozva, amíg a csaholástól meg nem riadtam. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy hirtelen egy kis házikó tetején találtam magam. Csonka szárnyammal ügyesen levertem az emberfészek kéményét. A mozdony beszaladt az alagútba, aztán egyáltalán nem láttam többé.
– Kár, kár! – korholtam Pulit. – Most elzavartad a vonatot. Elbújt előlem.
De nem olyan madár vagyok én, akinek egy vonat túljárhat az eszén! A háztetőről leugorva csőrömbe kaptam a pici kéményt. Majd az eltűnt vonatom nyomába eredtem. Az alagút előtt toporogtam kicsit. Aztán lehajoltam, és belekukucskáltam.
Nem volt benne semmi. A mozdonyos vonatom se.
– De akkor hol lehet? Csak nem nyelte el az asztal? – töprengtem, s egy pillanatra felrémlett, hátha engem is benyel majd. Azért nagy bátran lesegettem, lépegetve és figyelve a síneket. Letettem csőrömből a kedves kis kéménykét. Majd újra felkaptam. Néhányszor meg is csipkedtem út közben. Nehogy már túljárjon az eszemen! Meg aztán, hátha a sínek alá bujdosott el az a kóbor, megrémült szerelvény. A vágány meg se moccant. Hiába csipkedtem, löködtem a csőrömmel. Én viszont a sok hajolgatás közben felfedeztem egy jókora hasadékot az alagút mentén. Jól a végénél. Álmosan tátongott ott, levezetve a vágányokat egy másik szintre, ami eddig
észrevétlenül terpeszkedett a nagy asztal alatt. Még egy asztal! – csodálkoztam. – Emeletes.
– Káááááááááááááár! Szóval ott kuksol az eltűnt mozdonyom! Csak egy baj volt. Nem fértem be a lyukon. Még a kaparóm se érte el a mozdonyt, pedig megpróbáltam. Csőrömmel feltornázni terveztem mozdonykámat a felső asztalra, hogy aztán újra leutazzak vele. Legalább az alagútig. Beláttam azonban, hogy kudarcot szenvedtem. Szomorúan kullogtam körbe az asztalon. S ahogy vándoroltam, minden házikónak megkopogtattam a kéményét.
– Hahó! Van ott valaki? – kérdeztem minden koppantás után. – Kár, kár, káááááááááááááár!
Csak Puli szűkölt egy nótát, egyébként senki nem válaszolt. Füst és korom nem volt a kéményeken, és gólyafészek se. Egyetlen kéménykén sem. Viszont néhányan leborultak a kopogtatástól, és erre Puli újra ugatni kezdett. Felkaptam kedvenc kéményemet az asztalról, és egyenesen Puli felé tártam ki szárnyaimat. Talán sikerül a hátára repülnöm. Sikerült ugyan, de barátom cseppet se örült nekem. Magát rázogatva próbált meg szabadulni tőlem, de úgyis leugrottam volna, ha nem teszi. Kirohantam, a kis kéménnyel a csőrömben, és ládikámhoz
felugrálva örvendeztem legújabb kincsemnek. Persze nem sokáig örülhettem a kis szerzeménynek. Mert apa,
akit Hercegnő Kutyának szólít, este igen morcosan hajolt ládikám fölé.
– Varjuckó! Mit kerestél te a terepasztalomon? Ki engedte meg, hogy te odamenj? Hát már semmi sincs biztonságban tőled? Se kanál, se kémény?
– Kár – válaszoltam békésen, nem is értve, mi a baj, délelőtti túrámat tekintve.
– A kéményt nem adom – mentegetőztem.
S félve kukkantottam le ládikám újságpapírjaira, amik alatt békésen szunyókált a kicsi kémény. Nehogy azt gondolja, hogy majd neki ajándékozom.
– Szerencséd, hogy költözünk, Varjuckó. Mert különben nem bocsátanám meg neked, hogy összetapostad a házacskákat. Leszedted a kéményeket, szétcsipkedted a kavicságyazatot. Rossz madár vagy! Mindjárt beraklak téged is egy dobozba, el ne csavarogj újra, amíg nem vagyunk itthon. – Korholt tovább apa.
Aztán mégse úgy lett.

Folyt. köv.

“Varjuckó költözik/ Részlet. 2.” bejegyzéshez 15 hozzászólás

  1. Kedves Szabolcs! Csak az ember képes meghazudtolni emberi lényét… Köszönöm, hogy itt voltál! (f)

  2. "félve kukkantottam le ládikám újságpapírjaira, amik alatt békésen szunyókált a kicsi kémény. "
    Kedves Kitti! Most jutottam ide, a folytatásos történekkel időnként lemaradok… Nagyon kedves Varjuckó, megszerettem a kis bolondost… Szeretettel: Éva

  3. Kedves Hajni! Aki nem élt együtt egy varjúval, el sem tudja képzelni mennyi élményt lehet szerezni vele, mellette. Igazi örömforrás, valóban intelligens, tanulékony és roppant nagy egyéniség. 🙂 Örültem neked!

  4. Drága Rózsa! Ej, de régen láttalak! Remélem jól vagy és kívánom is, hogy így legyen! Köszönöm, hogy olvastál, örömmel látom, hogy tetszett is neked. (f)

  5. Drága Babu!
    Volt módom megfigyelni, hiszen kilenc évig éltem együtt egy vetési varjúval a konyhámban. Majd évekig neveltem dolmányos vajú fiókákat és több tucat szarkát. Nagyon szeretem őket. 🙂 Örvendezek, hogy kedveled Varjuckó és Puli kapcsolatát. Köszönöm szépen az olvasást!(f)

  6. Szia Kitti!
    Ki voltam éhezve írásaitokra, rég nem olvastam ilyen kedves, jól megírt kerek írást mint a "Varjuckó" Várom a folytatást.
    Gratula Rózsa(f)

  7. Megjött "Varjuckó! !! Mennyire örvendek neki!
    Olyanok ketten a Pulival,mint két rossz gyermek és milyen okos ez a kis varjúcsemete.
    Nagyon aranyos történetnek indul,remek alkotásban.
    Hogy mennyire meg kellett figyelned a madarak viselkedését, hogy ilyen reálisan visszaadtad és mekkora fantáziával állítottad össze a kocka darabokat ,minden darabka mint a puzzle jó helyre került.:]
    Igazán remekműnek lehet tekinteni!
    Sok szeretettel olvastam és elidőztem Nálad és Varjuckónál.
    Gratulálok….Babu(f)

  8. Drága Rita:] és Margitka :]! Köszönöm szépen, hogy olvassátok Juckó kalandos életének meséjét. Igazi öröm nekem, hogy itt vagytok, szeretettel látlak titeket mindig! (f)(f)

  9. [color=#330099]
    [b]Kedves Kitti![/b]
    Nagyon aranyos történet,örömmel táborozok le a nálad legközelebbi résznél is!
    Köszönöm az élményt!
    Szeretettel!
    [b]Margit(l)[/b]
    [/color]

Szólj hozzá!