Hosszú út 8.

Mikor Portugália zászlója alatt hajóztak, Afrikát megkerülve a Jóreménység fok mellett haladtak India felé, az út nem volt biztonságos, kalózhajók támadásra készen várták a kereskedelmi hajókat, amin mindenféle értékes kincset szállítottak Európába. Nagy veszély leselkedett rájuk.
Sebastian szenvedéseinek hajója is az Indiába induló kereskedelmi flotta része lett.
Áthajóztak az egyenlítőn, amit az éghajlat változásából észlelt. Nehezen viselték a nagy meleget.
Körülötte folyton cserélődnek az emberek, mert mindenféle betegség, skorbut és egyéb kór, a borzalmas körülmények miatt irtotta őket. A megholt, vagy eszméletlen testeket iszonyatos undorral arcukon, eloldozták a padtól és a tengerbe dobták, nem hiányoztak, mert a következő kikötőben feltöltötték a létszámot, utánpótlásból nem volt hiány.
Már azt sem értette Sebastian, hogyan lehet még mindig életben? Sokan meghaltak mellette, de ő még el. Talán a sorsnak valami terve van vele?
Gondolatai csak a szökés körül forogtak, mióta egyszer szunyókálás közben furcsa álmot látott, szabadon ment előre, a nagyon sűrű ködben, ami lassan eloszlott és szép virágos rétre ért, a felesége ott állt, kedvesen hívogatta,
– Gyere már! Siess, még meddig várjak rád?
Eldöntötte, halottnak tetteti magát, előre felkészült, hogy a fájdalomtűrő képességének határát magas szintre emelje. Ha rásújtanak az ostorral, úgy tudja tűrni, hogy még a szeme se rebbenjen. Sokáig készült, hogy a megfelelő időpontot kiválasztja.
Akkor lenne jó, mikor a gálya pirkadatkor elindul a kikötőből. Még alig látni, könnyebben elhiszik, hogy halott, bár nem nagyon figyelnek él – e, vagy meghalt. A társait, ha nem mozdultak az ütésre, dobták a vízbe.
Par napig álltak valahol, árut raktak ki – be, halványodni kezdett a sötétség,
Mikor ébresztőt doboltak.
Itt az idő valami belső hang zakatolt az agyában.
– Most! Most! Itt az idő tedd meg!
Elgondolkodott egy pillanatra, döntött,
– Igen, megteszem, élet, vagy halál, ennél a borzalomnál minden jobb. Életemet a sorsra bízom, idáig úgy sem osztotta kegyeit, most bepótolhatja.
Húzni kellett volna az evezőt, ő előrebukott, ahogy a szomszédjait látta meghalni, rácsaptak a korbáccsal nem mozdult, jött a bikacsök, arra sem reagált. A verő ember kiabált a társainak,
– Ez a barom itt meghalt, olyan nagy melák, hogy nem birok vele egyedül, segítsetek.
Leoldották a láncait, hárman megfogták és a tengerbe lökték. Szerencséjére jó úszó volt, gyerekkorában sokszor úszkált a várkastélyhoz közeli folyóban, így pár karcsapás és a víz színén lebegett. A tenger békésen hullámzott könnyen eltűnt az őrség szeme elől,
Látta a partot, érezte, hogy az áramlat arra sodorja, takarékoskodott az erejével. hagyta, hogy a hullámok hátán lebegjen a teste.
Meglátott egy tárgyat a víz színen, néhány erős karcsapással odaúszott, egy hajóroncsból származó darab volt, egy gerenda vagy árbocrúd, gyorsan rákapaszkodott, ölelte szorította, mint egy mentőövet, amit a sors küldött a megmentésére, tudta, hogy ez nagyon gyenge szál az óceánnal szemben, mint egy pókháló, de arra elég, hogy a remény szikrája lángra lobbanjon lelkében. Minden erejével kapaszkodott, mert tudta ez az egyetlen csepp a szabadság felé.
Szabadság! Boldogan ölelte reménysugarát, a gerendát, már nem volt láncra verve, ha meg kell halni legalább szabad emberhez méltón hal meg.
Harcolva az életért, nem úgy mint egy állat, akit ütnek, vernek és végül a tengerbe dobják.
Fölötte szikrázóan kék volt az ég, lassan himbálódzott a lágyan hullámzó víz színén, talán el is aludt volna, ha nem tudja, hogy akkor vége, a hullámok közé temetkezik. A sós tenger víz csípte, marta, sebekkel borított testét, amit az ütések okoztak és a lánc ami a bokáját véresre dörzsölte, szinte már bele nőtt a húsba.
Még a fájdalom is öröm volt számára, mert remélte, hogy elérkezett a szabadság órája.
Ahogy fél ájultan lebegett, hirtelen meglátta feleségét, hogy a vízen sétálva jön felé mosolyogva biztatta.
– Tarts ki, jövök, segítek, már nagyon várlak.- megfogta a kezét, amivel a gerendát szorította.