Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 1.

Összes megtekintés: 69 

Kőrös parti műugrók

A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán a négy méteres magasságot is elérte. Szükséges volt ez nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak. Jól lehetett pecázni a beömlésnél, mert az utcai víznyelők is ebbe a csatornába torkoltak, s így mindig sodort magával a víz halaknak kedvelt hulladékot. Csak úgy rajzott a sok sneci a kis öbölben. Hogy mi a sneci? A szélhajtó küsz Körös parti neve. Minden hulladékra rámennek, csak akkor van riadalom közöttük, ha feltűnik egy fejes domolykó, vagy egy balin. Menekülnek a rabló elől a szélrózsa minden irányába.
Hárman ültünk a parton lábunkat a vízbe lógatva. Melegen, sőt forrón sütött a nap, jól esett ily módon hűsölni. Pecázni jöttünk ki. Rajtam, kívül Gyuri és Karcsi lestük a dugót. Karcsi apukája, aki mindenhez értett, szerzett néhány kis, szakállas horgot. Tudtunk mi meggörbített gombostűvel is pecázni, de azért horoggal mégis más!
– Nézd, mekkorát rabolt a balin! -; kiáltott fel Karcsi.
– Jó lenne, ha bekapná a csalit! – ábrándozott másik társunk.
– Ilyen kicsi kukacra nem vásik a foga – bölcselkedett Karcsi.
Így bakalódtunk egymással, s elválaszthatatlanok voltunk a nyári szünidő alatt. Az tanítás megkezdése után már ritkán találkoztunk – mindhárman más-más iskolába jártunk.
Gyuri – Mann György a hivatalos polgári neve, de nekünk csak Gyuri, Gyurica, vagy Ghița, ahogy anyukája hívta – a Gojdu líceumba járt, a régi Állami főreálba. Magam a premontrei öreg padjait koptattam, s bosszantottam a tanárokat, pedig híres pedagógusok, paptanárok oktattak. Közülük a legismertebb a magyar irodalom tanára, Ponty Kelemen volt. Sok adoma fűződött a nevéhez. Egyszer felírtuk a táblára a nevét, de mint egy rejtvényt: egy nagy pont, s mellette "Y"-t. Bejött a tanár úr, ránézett a táblára, megcsóválta a fejét.
– Szamarak! Én nem vagyok ponti, csak egy szegény ponty!
Karcsi – Barcs Karcsi – inasiskolába járt, géplakatosnak készült édesapja biztatására, aki gazdálkodó ember lévén nagy jövőt jósolt a gépeknek a mezőgazdaságban. Barcs Aladár a Haller család alkalmazásában állt, mint gazdatiszt, de saját birtokkal is rendelkezett, s mint ilyen szaktekintélynek számított a témában. Karcsi nem is vitatkozott, alkalma sem lett volna rá, hanem beállt tanoncnak Burján mester műhelyébe. Reggel héttől délután ötig tartott a munka a műhelyben déli egyórás szünettel, délután hattól nyolcig iskola a hét minden napján, kivéve péntek és vasárnap. Pénteken hetipiac volt, s akkor a mester délig a bódéjában árult. Az inas persze mellette állott, és segített kiszolgálni. Ebben a piaci bódéban megtalált a vásárló minden féle szerszámot, kisgépet, alkatrészt, amire csak szüksége lehet egy iparosnak, vagy gazdálkodónak. A polcok szinte roskadoztak a csavaroktól, csapágyaktól, szelepektől, tömítésektől, csövektől, fogaskerekektől.
– Jegyezd meg, fiam – mondogatta Burján mester -, hogy az apró, filléres áru csalogatja be a vásárlót a boltba, s ha már ott van mást is megvesz.
Karcsi egy életre megjegyezte, de most még a dugót figyelte a vízen.
– Pedziiii! – kiáltottam rekedten – vágd be, vágd be!
– Hű, ez nagy! – lelkesedett a fiú, miután bevágott, és kezdte kifele húzni a zsinórt.
Aztán megláttuk, s kitört belőlünk a röhögés. Egy nagy kecskebéka rugdalózott a horogra akadva.
– Na, ha már ez a pecázás így sikerült, legalább ússzunk egyet! – jött az ötlettel Gyuri.
– Nézzétek, kik ezek? – kérdeztem hirtelen arra négy-öt nagyfiúra mutatva, akik éppen a hídlábra másztak fel.
Kettő közülük kiúszott a híd alól, hogy a víz mélységét ellenőrizzék a folyóban a folyás irányában.
– Megjöttek a műugrók! – lelkesedtem.
Valóban, egymás után kiálltak a hídláb szélére és pazar fejeseket ugrottak a mélyvízbe. A bátrabbak a híd korlátjáról is bemutatták tudásukat. Ameddig bámultuk a mutatványokat, Karcsi felugrott, egy pillanat alatt ott termet a hídnál, s már kapaszkodott is felfelé a vasakon. A nagyfiúk persze rögtön elkergették, meg is szidták alaposan, hogy mit képzel, kis kölyök létére? Igaz, ami igaz nem kis srácoknak való az ilyen veszélyes "játék". Akár milyen jól tud úszni a kis Barcs, ha rosszul sikerül az ugrás, úgy megütheti magát, hogy fel sem jön a vízből. Még belegondolni se jó!
És milyen igazuk volt! Alig zajlott le a vita Karcsival, az egyik fiú, Stefán nevezetű, megcsúszott a nedves vastraverzen és hanyatt leesett. Jó négy métert zuhant és háttal esett a vízbe, rögtön elmerült. A többiek bénán nézték a folyót. Várták, hol bukkan fel? Csak buborékok szálltak a felszínre. Ekkor a másik három egyszerre ugrott, és kis idő múlva húzták is Stefánt ki a partra.
– Segííítség! – kiáltottuk, mire föntről néhány felnőtt leszaladt.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 1.” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Szabolcs! Érdeklődve olvastam ezt a folytatásos írásod és lépek is a következőhöz. Örülök, hogy már három rész is fent van, így jobban szeretem követni az eseményeket. (f)

  2. Drága Szabolcs!
    Nagyon kedves mesterség jobban mondva jó kikapcsolódás a "pecázás" Szeretem ,hogy a kis halászati játék mellett még sok mindenre kitérsz. Még jó hogy nem fulladt be a Stefan..
    Erről eszembe jutott a tragikusan elhunyt futballista aki itt a vásárhelyi turbina csövein ment keresztül még egy néhány társával,.Csak ő esett be a turbinába,bár jó úszó volt, de jó pár nap után találták meg.Mivel nem vagyok foci rajongó ,így a neve rég elvesztődött vele együtt. Biztosan emlékszel.
    Gratulálok élménydús írásodhoz….Babu(l)

Szólj hozzá!