Varjuckó költözik/ Részlet. 4.

Összes megtekintés: 126 

Ahogy dobozomból kiemeltek, egy hatalmas udvaron találtam magam. Csinos kis emberfészek állt az udvar elején. Még előrébb rácsok zárták el az utat a kinti népség elől. A fészekhez hét lépcső vezetett fel egy kis terasz felé, ahonnan már a fészek bejárata látszott. Hátrébb pedig fű, és virágok és cserjék, és néhány fa integetett. Egészen élénk lettem. Pedig a hosszú út elcsigázott. Hopp! Csiga. Valószínűleg az is lesz ebben az óriási kertben. Kezdtem magamat egészen jól érezni. Főleg, mert Kéfa már hátul pihent az óriásira nőtt cserjefa tetején.
Csak nekem kéne valahogy a közelébe kerülnöm. Családom egy félreeső helyre pakolt engem, amíg ők bútorokat
és dobozokat hurcoltak az emberfészek belsejébe.
– Itt pihenjél Varjuckó – kedveskedett Hercegnő, aki előkerült végre. Egy kenyérsarkát helyezett a ládikámba, és tovalépett. Eleinte csak bámészkodtam és figyeltem, látnak-e engem mások. Illetve néznek-e rám is a hatalmas sürgölődés közepén. Nem néztek. Hurcolásztak, cipekedtek, jöttek-mentek, és teljesen el voltak foglalva.
– Juhé! Eljött az én időm! – örvendeztem, és azonnal leugrottam ülőkémről, amit a falhoz állítottak félre nekem. Ideje lesz bejárni a terepet, és felkeresni Kéfát, aki hátul kuporog a kertben, mióta csak megérkeztünk. Elindultam. Szépen lassan, óvakodva, nehogy valakinek feltűnjön a mozgásom. Aztán mikor már jócskán elhaladtam a forgalmas részek mellett, nekiláttam a rohanásnak hátra, a kert felé, ahol fű és virágok
virítottak, na meg a fák is álltak. A fákon madárfészkek rejtőzködtek, s az egyik mellett Kéfa bámészkodott. Ekkora nyüzsgést már régen láthatott, mert alig vette észre, hogy a fa alá kerültem.
– Kár! – kiáltottam neki. – Itt vagyok. Gyere, drága barátom!
– Azonnal leszállott a fűbe, hozzám, és pár lépés után fejembe túrta a csőrét.
– Varjuckó! De jó látni téged! De jó, hogy köszönteni is lehet már téged! – kedveskedett, és toporgott körülöttem.
Ó, milyen régen nem barátkozott már velem varjú! Micsoda öröm áradt el rajtam! Szinte úgy éreztem, újra szállok, és szárnyammal hasítom a suhanó levegőt magam körül. Kéfával táncoltunk egy barátkozó táncot. Hol én guggoltam le, hol ő. És közben járkáltunk egymás körül nagy boldogan. Egymás fejébe túrtuk a csőrünket óvatosan és gyengéden. Megígérte, hogy sokszor meglátogat majd, és nem felejti, hová költöztem. Felborzoltam fejemen az apró tollakat, és nyugodt lélekkel néztem barátom után, aki tett még pár kört az égen, tiszteletemre. Fentről károgott még búcsút nekem, majd elnyelte őt az ég.
Tanácstalanul ugráltam néhányat, majd a földből kikandikáló gilisztát kirántottam egy lezser mozdulattal, és a hátam mögé vetettem. Ne erőlködjön már szegény a kimászással. Megenni amúgy se szeretem a gilisztát, mert hosszú, és ide-oda hajlik folyton, ha csipkedni akarnám, épp, mint Meme szájában a spagetti. Jobb, ha turkálja szépen a földet, fellazítja a talajt, és akkor előkerülnek belőle a jó kis csemegerovarkák és miegyebek. Na meg a növénykéknek is mennyivel jobb úgy iszogatni, ha jó puha a talaj. Több víz elfér benne. Gilisztabácsi meg újra befurakodhat a mélybe. Bezzeg a feketerigók hogy örülnének neki! De majd megkeresik maguknak gilisztabácsit, ha megéheznek. Teljesen belefeledkeztem a nézelődésbe. Még bokrokat is találtam a kert végében, a bokrok alatt pedig százával trappoltak a hangyák. A hangyák mellett pedig soklábú rovarok iparkodtak a föld mélye felé. Jól megebédeltem, és teli beggyel ugráltam fel az égig érő fa ágaira. Csőrömmel segítettem a mászásban magamnak, mert már nagyon tudtam, hogy szállni, azt nem tudok. Egészen a fa tetejéig jutottam,
és örvendezve leskelődtem családom felé. Ugyan mit szólnának, ha meglátnának itt engem?
– Kááááár! – kiáltottam boldogan. – Szabad vagyok! – adtam tudtára a világnak. És bugyogott torkomból az örvendezés. Károgtam, kelepeltem, hápogtam és csiviteltem vegyesen, és gurguláztam torkommal, mint ahogy apa szokott, mikor fogat mos.
– Káááááááááááárrrrrrr! Káááárrrrrrrr! Gurgyula, burgyula, gragragra, csirippiri, kelep, kelep, háp háp!
Körülöttem hegyek bámultak le a magasból. Körtánchoz állva csodálkoztak a költözésemen. A hegyek aljában a völgyek dédelgettek néhány emberfészket. A messzi láthatáron nagy mező terpeszkedett, és rajta egy szál magában állt egy fa. A fa tetején pedig, egészen a legtetején, szélre húzódva ücsörgött egy rétisas. Komoly fi- gyelemmel bámulta az utat, amin a járgányok rohantak, és éles szemével kutatta az apró rágcsálók nyomát az út széli mezőn. Ó, de régen láthattam ilyesmit! Te jószagú Varjútanács! Még a lélegzetem is elállt egy pillanatra, ahogy észrevettem a sas hirtelen reptét. Hatalmas szárnyát kitárta, és óriáskört repülve a mező felett,
csak egy pontot figyelve suhant. Aztán zuhanórepülésbe lendülve, lábával már fel is kapott valami apró rágcsálót, tán egeret, és igyekezett vissza a fájára ebédelni. Görbe, rövid csőréből himbálózva lógott ki az ebédje. Vijjogó hangját elém sodorta a nyári szél, és én együtt örvendezhettem vele lakomája felett. Teljesen megfeledkeztem a körülöttem zajló életről, mert a ragadozó nagy madár látványa ámulatba ejtett. És feljebb léptem a fácskán, ami nyurga törzsén ágaskodott az égre. De nem volt már följebb. Elfogyott a fa, hiszen a
hegyén álldigáltam. S ekkor, egy merész gondolat ötlött fel bennem, és átlendültem a szomszéd fára, ami picikével magasabbra növekedett. Ügyes akció volt, bár kicsit tartottam attól, hogy lezuhanok. Mégis sikerült, mert a lendület nagy volt, a fa pedig közvetlen az én fám közelében állt. Följebb és följebb lépegettem, mígnem azt vettem észre, hogy teljesen, de igazán a legtetején állok. Jól kimelegedtem a nagy famászásban, hiszen már évek óta nem jártam egyedül a szabadban, és nem kerültem igazán fa közelébe sem. Családom már a fészekben pakolászhatott, amibe idáig cipelték a rakat holmit befelé. Az udvarról eltűnt a járgány, amivel jöttünk, tán az egyik kis épület nyelte el. Meme szaladgált, Hercegnő sercegőzött valahol a ház belsejében, apa pedig
kopogtatott. Mindig csak kopácsolt, mint valami harkály, a ház különböző pontjain. Persze biztos vagyok benne, hogy nem rovarokat és lárvákat kutat, mint a fekete harkály. Meg nyilván odút se farag magának, mint a harkálybarátom, és el nem tudnám képzelni, hogy a házban ennyi korhadt fa van, mint amennyit apa kopácsolt már eddig. Mert a harkály mindig a korhadt fákat keresi. Kérgét lehámozza, és rovarokra, meg lárvákra vadászva kopogtat egész nap. Csinos kis fején vörös dísze van a harkály barátomnak, és csodaszép fekete tolla éppen oly kékes fényű, mint az enyém. Öreg erdőkben találkoztam vele mindig. Szeme körül sárgás kör van, és a csőre is sárgás, nem úgy, mint a varjaké. Igazán elegáns madár. Karcsú nyakán méltósággal viseli díszes fejét. S csak
kopog, csak kopog rendületlenül, amíg csak el nem készíti a lakását. Csak persze ő nem épít fészket, mert inkább kikalapálja magának az ovális nagy odút, amibe aztán tojáskáit is teszi majd. Talán apa is odút kopog? Ügyet se vetett rám a nagy lármaverésben. Igaz, én is jól elfoglaltam magam.

“Varjuckó költözik/ Részlet. 4.” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Köszönöm Drága Metta! A linket is, bár én tudom, ismerem őket elég jól. Örömmel olvastam és fogadlak mindig. (f)

  2. Magdikám, akkor te tudod mennyire nagyon lehet szeretni ezt a madárkát. Örültem neked és az élményeidnek, hiszen biztos vagyok benne, hogy neked is van. Szeretettel látlak mindig! (f)

  3. Örülök, hogy Varjuckó vidékre költözött ezzel a kedves családdal. Kedves, ahogy rácsodálkozik dolgokra, tiszta, gyermeki szívvel. Nagy szeretettel írtad, ez érződik minden sorában. Éva

  4. [color=#3300cc]
    [b]Drága Kitti![/b]
    [i]Itt egy link,amit érdemes elolvasni,bár hiszem,hogy te mindezt tudod róluk:[/i] https://gnlszinfolt.blog.hu/2017/09/08/a_varjak_hihetetlen_kognitiv_kepessegei
    Én is sokszor megcsodálom őket! Sok ember ellenszenvvel viseltetik irányukban,de szerintem csak saját magát minősíti vele!
    Annyira aranyos ez az egész történet,hogy nem szabad kihagyni egy részt sem!
    Szeretettel gratulálok!
    [b]Margit[/b](l)
    [/color]

  5. KedvesKitti!

    Elbűvölt Varjuckó története, nagyon jó, ahogy a varjú szemszögéből nézve irod a történetet.
    Nekem is volt gyerekkoromban egy törött szárnyu varjúm.nagyon szerettem.
    Sok szeretettel olvastam írásodat,
    Magdi

  6. Tudod Hajni, én nem leszek attól kevesebb, hogy a kiadó gazdagabb lett… Csak annak örülök, hogy eljutnak a műveim azokhoz, akiknek készült. A pénz a legkevesebb. A kiadónak is nyilván, bár kávézót nyitott és új lakást is szerzett az óta. De.
    Eljárást azért sem indítottam, mert a sorban az ötödik voltam anno, akinek tartozott. Csak megszüntetni lehetett volna magát a kiadót, azt meg nem akartam.
    ( Azért néha belém hasít…)

  7. Kedves Kitti
    a varjú messze az egyik legintelligensebb madár.
    Ráadásul "indigó": nemcsak a szavaidat, a lelkületedet is képes "lekoppintani". Szóval csak csínján a varjakkal (és hollókkal), mert akinek nem kerek a személyisége, az könnyen szembesülhet a hibáival. (Neked aligha kellett sokkal 🙂 )
    Gyermeki módon örültem, hogy Varjuckó találkozott Kéfával.
    Valamit viszont változatlanul nem értek: a kiadót! 😐
    (f)

  8. Hú, Babu! Nagyon örülök, ha kedvet kaptál a megszemélyesítéshez! Szeretettel várom az írásod. Nekem nem volt nehéz dolgom, mert nagyon sok madarat kaptam az állatkertből, még Varjuckó halála után. De Jucival nagyon klassz volt az élet, folyton szórakoztatott és a végére úgy beszélt, mint egy papagáj. 🙂
    Köszönöm, hogy itt voltál! (f)

  9. Kedves Rita!
    Együtt éltem vele majdnem tíz évig. Ott lakott a konyhámban. 🙂 Köszönöm, hogy olvastál! (f)

  10. Olyan felüdítő az írásod ,hogy azonnal kedvet kaptam,hogy én is írjak egy hasonlót!;)
    Varjuckó ,olyan már mintegy családtag.Hogy tudtad magad áttranszferálni egy varjú szerepébe,Mekkora megfigyelő képességed van,ha ilyen történetet tudsz írni!
    Boldogságában már csak örvendeni tud az ő saját nyelvén"
    " Káááááááááááárrrrrrr! Káááárrrrrrrr! Gurgyula, burgyula, gragragra, csirippiri, kelep, kelep, háp háp!"
    Nagyon aranyos a kisregényed.Minden tiszteletem a Tiéd!
    Szeretettel olvasom….Babu(l)

  11. Kedves Kitti!

    Olvasmányos írásod örömmel olvastam. Látszik, hogy szereted a madarakat, különösen is Varjuckót, hiszen olyan részletesen írsz a szokásairól, ami máskülönben elképzelhetetlen lenne.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!