A VADÁSZ LEGENDÁJA 9/1. rész

Összes megtekintés: 111 

Ez az elbeszélés: fantasy.
A műfajt nem kedvelő \”fantasytlanok\” kíméljék magukat az olvasásától!


Jó szórakozást!

A férfi zömök volt és izmos, szélcserzett bőre barna, akár a fák kérge. Tömött bajsza és bozontos szakálla koromfekete, de hosszú hajának sötét tincsei közé ősz szálak vegyültek. A zordon arcból jégkék szempár tekintett komoran a világba.
A jövevény bőrből való hosszú dolmányt és nadrágot, meg lábszárközépig érő csizmát viselt. Nem sok gondot fordított öltözékére: a bőrt csak nagyjázva fosztotta meg szőrétől, a dolmány hátán háromarasznyi széles sörtecsík húzódott végig.
Aki ezt látta, nyomban rájöhetett, hogy az öltözet vadmarduc irhájából készült. Ez a vadállat ugyancsak veszélyes fajta. Négy lábon állva is az ember fölé magasodik, és a teste csupa izom, erő. Bár szeme apró, meglehetősen jól lát, a szaglása pedig kitűnő, félnapi járóföldről is kiszimatolja a vér szagát. Élelemben nem válogatós – frissen sarjadt növények, magvak vagy korhadék, férgek netán oszladozó tetemek – a vadmaruc bármit felfal.
Csapatokban él: húsz-harminc állat verődik kondába a vadonerdők sűrűjében, de olykor ki-kirontanak onnan. Feldúlják a parasztok szántóföldjeit, sőt a városokba is betörnek élelmet szerezni. A nyomukban káosz és pusztulás marad: kifosztott raktárak, szétdúlt házak és halottak, akiket a konda eltaposott vagy agyarakkal döfölt halálra.
A civilizált világban mégis nagy a kereslet a vadmarducok iránt, a húsuk ugyanis rendkívül ízletes. Sokkal finomabb, mint a háziasított változaté: a mardócoké. A vadállatból pedig legtöbb a Piah\’Va Császárság erdőségeiben él.
Piah\’Va császárnő – százötvenkettedik e néven – tanácsadói szavára hallgatva békében uralkodik roppant birodalmában, amely folyton gyarapszik, főleg a kereskedőknek hála. A leggazdagabb kereskedő egy alkirály, egyszersmind Piah\’Va császárnő kincstartója, Saddih R\’Ahm. R\’Ahm kincstartóé a vadmarduc-kereskedelem joga: az állatokra csakis az ő engedélyével lehet vadászni, és minden zsákmányt az ő képviselőinek kell eladni.
R\’Ahm úr jól megfizeti a prédát ezüstpénzzel, de sok gazdag ínyenc az aranyat se sajnálja egy-egy különleges példányból készült csemegéért. A marducagyarak legalább ilyen értékesek. Ezek a sarlóforma, arasznyitól karhosszúságúra megnövő fogak rendkívül élesre csiszolhatók, és ügyes fegyverművesek szívesen készítenek belőlük késeket, tőröket. Az ékszerészek drágakövek foglalatának faragják meg, és a legszebb munkák árát aranypénzben mérik.
Azonban csak nagyon kevesen vannak, akik vadmarducokra mernek vadászni, mert ezek az állatok nem csupán fékezhetetlenek, de ravaszak is. Hamar kiismerik egy-egy vadász szokásait, és saját taktikáját fordítják ellene. Ha gyakran használ íjat, becsalják az erdő mélyére, ahol a kilőtt nyíl elakad a sűrű bozótban. Ha lándzsát szokott vetni, körbefogják, míg rájuk nem dobja a fegyverét, és így védtelen marad. Amikor pedig kelepcét állít, például hegyes karókat szúr a földbe, lesből támadnak rá, és tulajdon csapdájába lökik. A vége így is, úgy is ugyanaz: a vadmarducok, ha tehetik, megölik a rájuk vadászót.
Mindössze néhány vadász marad elég hosszú ideig életben ahhoz, hogy féltucatnyinál több prédát elejtsen. Kalandjaik közszájon forognak a falusi csárdák meg városi kocsmák vendégei közt, palotákban lakomázóknak pedig gyakran zengenek a tetteikről dalokat – azonban a vadászokat személyesen kevesen ismerik.
Ezek közé a vadászok közé tartozott a marducbőr ruhát viselő, zömök, mogorva képű férfi is. Fél éven át járta a roppant erdőségeket, és most az egyik kereskedelmi állomás felé tartott, hogy eladja vadászzsákmányát.
Lovon ült, egy csúf, csontos jószágon; ám az állat hosszú, inas lábai és mély mellkasa azt sejttették, hogy a ló kitartó és jó futó. Mögötte vezetőszáron három apró termetű, gubancos szőrű hegyi póni kocogott málhával megpakolva. Késő délután volt, mire a vadász elérte a Zharun városába vezető országutat, és alkonyodott, amikor belovagolt a városkapun. Nem nézett se jobbra se balra, nem törődött az őrökkel se, akik morogtak, mert nem volt hajlandó baksist fizetni.
A férfi végigügetett a fáklyákkal megvilágított főúton, azután lekanyarodott egy kőből emelt nagy épület elé, amin díszes cégér hirdette Saddih R\’Ahm kereskedelmi kirendeltségét. R\’Ahm úrnak birodalomszerte voltak üzletházai, raktárai, na meg kereskedelmi állomásai, ahová a császárnő alattvalói az eladásra szánt portékáikat elvihették.
A vadász leszállt lováról, amit málhásállataival együtt bevezetett a kereskedelmi állomás kőfallal kerített, tágas udvarára. Rengetegféle holmit tároltak itt, olajtól és gabonától az épületfán át a kovácsfémig. A hordókba, bálákba, zsákokba, ládákba csomagolt árut fegyveres őrök vigyázták, és számvevők lajstromozták. A számvevők egyike most odasietett az érkezőhöz, és megkérdezte tőle, mit kíván eladni?
– Vadmarduchúst meg agyarakat – hangzott a kurta válasz.
A férfi hangja mély volt, szinte dörmögő, és úgy recsegett, mintha hosszú idő óta először szólalt volna meg.
A számvevő elsietett, hogy hírt vigyen az értékes portékáról, és a vadászt hamarosan behívták egy kerámiamozaikokkal ékes terembe: a kereskedelmi állomás felvásárlójának dolgozószobájába. A helyiségben a falak mentén, polcokra zsúfolva értékes árucikkek sorakoztak: illatszerek, fűszerszámok, díszfegyverek, ékszerek és vadinok prémjei.
A legendák úgy mesélik, hogy régen másmilyen volt a világ. Az égen két Nap ragyogott, a magasban sárkányok szálltak, a földön egyszarvúak száguldottak, és a tenger hullámait tritonok szelték. Mágusok uralták ezt a világot, és birtokolni kívánták a két Nap egyikét. Az azonban felrobbant – és minden megváltozott.
Eltűntek a sárkányok, egyszarvúak, tritonok, velük vesztek a mágusok is. Halál uralta a világot sokáig, mígnem az egyetlen Nap fénye feltámasztotta az életet. De az másféle volt, mint azelőtt. Egyes lények óriásira nőttek, vérengző szörnyekké, bestiákká alakultak. Mások elkorcsosultak vagy keveredtek, és kereszteződésükből új népek születtek.
Az ember…? Az emberiség elvesztette régi tudását, múltját – így kezdte újra az életét.
A vadinok – ezek az értelemmel bíró, külsőleg félig emberi, félig állati lények – már azelőtt léteztek, mielőtt az emberek megérkeztek, és az első Piah\’Va császárnő megkezdte uralkodását. A két faj – vadinok és emberek – nehezen fértek meg békességben. A vadinok visszakövetelték földjeiket, erdőségeiket, az emberek viszont szívesebben látták őket szolga-, és főképp rabszolgasorban. A múltban gyakran robbantak ki véres háborúk a két faj között, és a béke ideje sem volt mentes a villongánsoktól.
A nagyvárosokban többnyire saját kolóniában éltek a szabadnak született vadinok; az is megtörtént, hogy egy rabszolgát felszabadítottak, vagy kiváltotta magát. A városoktól messze azonban sokkal keservesebb sors is juthatott nekik. Piah\’Va császárnő törvénye szerint minden szökött rabszolgára – legyen bármely faj tagja – harminc korbácsütést mértek. Ám ha valaki háromszor megszökött, arra halálos ítéletet várt, a megöltekért pedig fejpénz járt. Az emberek azonban nem mindig törődtek vele, hogy az útjukba kerülő vadin tényleg rabszolga-e. Másért vadásztak rájuk: azért, hogy megnyúzhassák! Bár ez törvénytelen volt, egy-egy tetszetősebb gereznáért ezüsttel, a különlegesen szép prémekért pedig arannyal fizettek a kereskedők.
A marducvadász a kereskedelmi állomás belső termébe lépve nagyot köpött a vadinprémek láttán. Aztán a helyiség közepén magasodó írópulthoz ment, amely mögött egy selyembársony köntöst viselő hájas fickó terpeszkedett – ő volt a felvásárló.
– Üdvözöllek, uram! – mosolygott nyájasan az elé toppanó vadászra. – Alighanem messziről érkeztél, mert igencsak fáradtnak látszol. Megkínálhatlak egy kupa ízesített sörrel, netán fűszeres borral?
A kérdezett némán rázta a fejét. Nyilván ismerte a kereskedőknek ezt a trükkjét: részegségig leitatni az árut hozót, hogy aztán minél olcsóbban, esetleg ingyen megszerezhessék tőle a portékát.
– Nos, ha már frissítőre nem tartasz igényt, legalább telepedj le, helyezd magad kényelembe! – A felvásárló az írópulttal szemben levő karszék felé intett. – Amint leültél, máris tárgyalhatunk az üzletről.
– Inkább állok – morogta a vadász, majd úgy fordult, hogy egyszerre tarthassa szemmel az írópult mögött ülőt, meg a terem bejáratát. Nyilvánvalóan ismerte a cselt: az óvatlan vendéget megrohanják a fegyveres őrök, lefogják, majd kidobják az utcára anélkül, hogy bármit fizetnének az árujáért.
A felvásárló belátva, hogy ezúttal tapasztalt üzletelővel van dolga, a tárgyra tért:
– Amint hallottam, vadmarduchúst hoztál és agyarakat. Mit kérsz értük cserébe?
A vadász így felelt:
– A húsért tíz ezüstöt adj, az agyarakért tizenötöt. Ez összesen huszonöt.
A felvásárló nevetett a válasz hallatán.
– Neked elment az eszed! Ha mindenkinek ilyen sokat fizetnék az árujáért, hamar csődbe juttatnám Saddih R\’Ahm urat.
– Saját tartományaiban Saddih R\’Ahm többet is fizetne annál, mint amit most kértem.
– Az lehet, csakhogy mi nem ott vagyunk, és itt nem Saddih R\’Ahm szabja meg az árat, hanem én. A húsért adok négy ezüstöt, az agyarakért pedig, mert nagylelkű vagyok, hatot. Azt ajánlom, fogadd el!
– És ha nem?
– Akkor bevádollak, hogy magántulajdonú vadaskertben vadásztál. Mindent el fognak kobozni tőled, és hónapokra börtönbe kerülsz, én pedig mint feljelentő, megkapom a lefoglalt árud harmadát. Nos, mit szólsz ehhez?
– Semmit – mordult a vadász.
Izmos karja hirtelen előrelendült, vaskos ujjaival tarkón ragadta a hájas fickót, és olyan erővel csapta fejét az írópultnak, hogy a felvásárló orra betört, fölrepedt homlokából pedig folyni kezdett a vér. A vadász nekiszorította áldozata fejét az írópultnak, majd így szólt:
– Miután ezt tisztáztuk, parancsold meg a számvevődnek, hogy a huszonöt ezüstön kívül fizessen még ötöt a bosszúságért, amit okoztál. Ha pedig megpróbálod rám uszítani a katonáidat, a késemmel azonnal átvágom a torkodat!
És a vadász egy marducagyarból készült, élesre fent, görbe pengét vett elő, amit a felvásárló nyakának feszített. Aztán kilökdöste a hájas fickót az udvarra, és mindaddig torkán tartotta a pengét, míg ki nem fizették a portékája árát. Akkor foglyát földre lökte, felugrott lova hátára, és málhás állatait maga előtt hajtva kinyargalt a kapun, még mielőtt a katonák lándzsát dobhattak vagy nyilat lőhettek volna rá.
– Aljas gazember, mocskos haramia! – üvöltötte a felvásárló, miközben föltápászkodott. – Csak tudjam meg, hogy ki vagy, utánad megyek, és elbánok veled!
Az ordítozást hallva a vadász térdének egyetlen mozdulatával megtorpantatta hátasát, majd visszakanyarodott, és beléptetett a kereskedelmi állomás kapuján. A katonák rászögezték fegyverüket, ám a férfin csöppnyi ijedelem se látszott.
– Bardaknak hívnak, ha valakit érdekelne a nevem – dörmögte mély hangján -, és ma éjjel Murd Baktesh fogadójában szállok meg. Ha bárkinek elszámolni valója van velem, ott megtalál.
A férfi végignézett a katonákon, akik egytől-egyig leeresztették fegyverüket, és tisztelettel vegyes félelemmel bámultak rá. Aztán a felvásárlóra pillantott, aki riadt mozdulatlanságban állt, csak ajka ismételte el némán, reszketve a nevet: Bardak!
A vadász ekkor megfordította lovát, és lassú ügetéssel megindult Murd Baktesh fogadója felé. Senki sem ment utána.

*

Miért keltett ekkora ijedelmet a férfi neve? Bardaknak igen rossz híre volt – nem teljesen alaptalanul. Mogorva, magának való embernek ismerték, ám egyúttal olyasvalakinek is, aki ha feldühödik, nem nézi, merre verjen, hova szúrjon. Egyetlen ökölcsapással képes volt leütni valakit, félelmetesen jól bánt a késsel, és ha úgy hozta a helyzet, ölni sem habozott.
Senki sem tudta, melyik vidékről származott, még az is lehetségesnek tűnt, hogy valahonnan a tengerentúlról érkezett; vagy ahogyan az ilyesmit a Piah\’Va Császárságban mondták, \”egy másik világból\”. Ám közismert volt az a történet róla, hogy amikor jó tíz éve felbukkant itt, először néhány vadmarduccal végzett, utána meg azzal a haramiabandával, amelyik el akarta rabolni a zsákmányát.
Később katonák, vámszedők, rabszolga-kereskedők és gazdag birtokosok is áldozataivá váltak Bardak haragjának. A szerencsésebbek törött csontokkal, kivert fogakkal, a szerencsétlenebbek az életükkel fizettek azért, mert keresztezték az útját.
Most, ahogy lován poroszkálva Murd Baktesh fogadójának kapujához érkezett, egy öreg szolgával találta magát szemközt. A szolga itt dolgozott akkor is, amikor Bardak legutóbb – nagyjából két évvel ezelőtt – megszállt a fogadóban. Amint ráismert a vadászra, az öreg ráncos képére rémület ült ki, és két karját égnek emelve, jajveszékelve rohant be a házba, hogy hírt adjon ez érkezőről. Kisvártatva felbukkant Murd Baktesh, akinek kerek holdvilágképére széles mosoly ült ki vendége láttán. Igaz, hogy Bardak előző ittjártakor néhány részeg, kötekedő fickóval dulakodva szétverte az ivó berendezését, de a kárt busásan megtérítette, és a fogadós sok szép új holmit vásárolt a tőle kapott pénzből.
Murd Baktesh, ha úgy gondolta is, hogy az ivó hamarosan ismét felújításra szorulhat, hajbókoló nyájassággal fogadta a vadász.
– Kerülj beljebb, uram – mondta -, étel, ital vár itt rád, tiszta szoba kényelmes ággyal, s az ágyba kedvedre való örömlányt vihetsz!
Bardak biccentett mintegy jóváhagyva a felkínált lehetőségeket, és belépett a kapun. A fogadó udvarán szinte sorfalat álltak a szolgák, sőt néhány vendég is odamerészkedett, hogy megbámulják a nevezetes embert.
Bardak nem törődött velük; átadta lovait az istállószolgáknak, de utánuk ment, hogy ellenőrizze, jól ellátják-e a jószágait. Amikor az állatok leszerszámozva a jászol előtt ropogtatták az abrakot, a vadász elővett a magával hozott úti csomagból – egy terebélyes bőrzsákból – egy vaskos, háromfelé elágazó fadarabot. Hegyes végét beledöfte az istálló földes padlójába, aztán odaszólt a lovak körül tüsténkedő egyik szolgának:
– Ma éjjel hagyd nyitva az ajtót!
Meg sem várva a legény válaszát, Bardak sarkon fordult, és besietett az ivóba.
Odabent lárma és nevetés fogadta, néhány kapatos vendég megéljenezte a neves vadászt. Bardak zord pillantást vetett rájuk, aztán leült egy üres asztalhoz, és bőrzsákját maga mellé tette a padra. Murd Baktesh máris ott termett, hogy megkérdje, mit hozhat vacsorára.
A vadász beletúrt batyujába, elővett belőle egy fakéregbe göngyölt, szíjáccsal átkötözött csomagot.
– Ez itt vadmarduchús – közölte. – A konyhádra szánom, Murd, de nem magamnak. Tavasz táján ettem utoljára kanálra való ételt, úgyhogy sűrű habart levest hozz, utána meg olajhagymás túrósajtot, adjál hozzá cipót is, de friss sütésű legyen!
– Az lesz, ígérem – buzgólkodott a fogadós. – S mind emellé mit szólnál egy kancsó finom, fűszeres borhoz?
– Azzal már megkínált Nogat R\’Ahm felvásárlója is. Új ember itt, még nem találkozott velem, és nem tudta, hogyan viselkedjen.
– Eltörted valamijét, Bardak uram? – kíváncsiskodott a fogadós, jól ismerve vendége vérmes természetét.
– Az orra valamivel tömpébb lett, a homloka meg laposabb – felelte a vadász.
– Megérdemelte az a hájasra dagadt kurafi – vélekedett Baktesh, ki legalább kétszer olyan kövér volt, mint a felvásárló. – Átkozott csaló gazfickó, aki mindent fél áron vesz meg, de dupla pénzért ad el. Kár, hogy nem törted el a hitvány tolvaj kezét!
– Minden tolvaj kezét nem törhetem el, Murd – vigyorodott el a vadász. – Látod, a te kezedet is egyben hagytam!
– Én tőled sosem loptam, Bardak uram! – méltatlankodott a fogadós, ám biztos, ami biztos, háta mögé dugta kezeit, és úgy folytatta. – Máris hozom a vacsorádat!
Amikor az étel az asztalon volt, a vadász hatalmas étvággyal látott neki, és hamarosan mindent fölhabzsolt. Aztán töltött magának a kancsóból egy kupányi bort, és egyetlen húzásra fölhajtotta.
– Hej, Murd, gyere ide! – kiáltotta, mire a fogadós sietve előjött a konyhából.
– Mit tehetek érted, uram? – kérdezte.
– Fölmegyek a szobámba, küldd utánam a nőt, akivel ma éjjel hálhatok.
– Tekintsd meg az örömlányaimat, Bardak úr! Mindegyik csinos, készséges és rendkívül ügyes.
– Nem! Nekem az a lány kell, a múltkori… a táncosnő. Hogy is hívták?
– Cidia. Miatta verted szét az ivót és törted csontját a legjobban fizető vendégeimnek. – Murd Baktesh sóhajtott. – Sajnálom, de Cidia már nem dolgozik itt.
– Nem? Akkor hol van?
– Tudom is én?! Nem sokkal az után, hogy te visszamentél az erdőbe vadászni, eltűnt a lány is, itt hagyott. Elég baj, mert a szajháim összesen nem hoznak annyi pénzt, mint amit ez a lány a táncával megkeresett. Azonban mit lehet tenni, be kell érni kevesebbel.
– Jó, hát akkor küldj egy szajhát – dünnyögte a vadász -, de nehogy valami keverékfajta legyen!
– Bízd rám, uram!
– Fent, a szobámban várok rá. Magammal viszem a boromat is, mert nem szeretnék újból fizetni azért, hogy részeg fővel szétverem a csehódat.
Bár Bardaknak nem kellett sokáig várnia, mégis szinte már végzett az erős, fűszeres borral, amikor nyílt a szobaajtó. Nem is egy lány jött be rajta, hanem kettő. Az egyik egy szőke hajú, zöld szemű, fehér bőrű nő, áttetsző tunikát viselt, mely szinte semmit sem rejtett el ingerlő idomaiból. A vadász mégsem őt bámulta, hanem a másik örömlányt, aki teljesen meztelen volt, ám mellét és csípőjét könnyű, piheszerű szőrzet borította, akárcsak a csábosan gömbölyű feneke fölött ívelő párducfarkat.
– Ez meg mi? Egy vadin?! Megmondtam, hogy ilyenféle szajhát nem akarok! Tűnj innen, és vidd a másik ringyót is, vagy nem állok jót magamért!!!
Bardak úgy üvöltött, hogy nyakán, homlokán kidagadtak az erek, és arca félelmetessé torzult. A két örömlány rémült sikoltással rohant ki a szobából, a vadász meg a mögöttük becsapódó ajtónak vágta kiürült boroskancsóját, mire az edény ezer szilánkra fröccsent szét. Ezután a férfi végigdőlt az ágyon, behunyta a szemét, és kábult, részeg álomba merült.

*

“A VADÁSZ LEGENDÁJA 9/1. rész” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. Kedves Éva
    meg tudom érteni az "elriadásodat".

    Egyrészt a hosszúsága miatt. 😀

    Másrészt, ez a történet egy olyan "Világra" íródott, ami a Holnapon nem ismert. Sok mindent át kellett írnom, igazítanom, de úgy gondoltam, a történet megéri.

    Te vagy az egyik ékes bizonyítéka ennek!
    Köszönöm, hogy olvastál, köszönöm minden dicséretedet, nagyon jól esik. Remélem lesz időd és energiád követni a folytatást, őszintén örülnék neki. (f)

    (U.i.: Elhiszem hogy nem szereted az ultramodern írásokat. De hogy nem érted őket – az a Te esetedben kizárt! 🙂 )

  2. Kedves Hajni! Én most értem ide, mert első alkalommal (őszinte leszek) elriasztott a bevezetőd. Valami oknál fogva azt hittem valami hiper szuper ultramodern írás ez, miket nem igazán szeretek (szerintem nem is értek). De… Nagyon örülök, hogy elolvastam, mert igazán tetszett. Határtalanul fantáziadús, szórakoztató, minden olyan benne van, ami lenyűgözi az olvasót, engem is. Nagy szeretettel gratulálok és megyek a 2. részhez! Éva

  3. Kedves Éva
    én is őszintén remélem, hogy ideérsz!

    Köszönöm a kitüntető figyelmedet és a hozzáértő bírálatot.
    Kedves nekem ez a művecske – egyéb okok miatt is – és ha nem találtad túlzásnak az állításomat (mármint hogy tényleg jó), annak őszintén örülök.

    Egyet már most megígérhetek: a helyzet fokozódik, 😉 izgalom, kaland minden mennyiségben ,és hozzá az egyéb irodalmi fűszerek… Remélem szórakoztatónak fogod találni. 🙂

  4. Kedves Rita,
    köszönöm hogy rászántad magad egy olyan mű olvasására, ami – mint sejtem – idegen a Te stílusodtól. Annál nagyobbra értékelem a jelenlétedet!

    Egyébként talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy álnéven – mármint "férfias" álnéven – is publikáltam már, sőt nyertem fantasyval és skandináv krimivel. Soha, senki nem kérdőjelezte meg "férfiúi" mivoltomat, azoknak az írásoknak alapján.

    Talán igaz a mondás: A nők nem tudhatják, milyenek a férfiak, de tudják, milyennek [b]kellene[/b] lenniük! 😀

  5. Kedves Hajni!

    Először is, had dicsérjem a stílust, azt a jól láttató, de a részletekben nem elvesző, még élvezhető leírást a személyek és az események bemutatásában. Bár a téma először távolinak tűnt, de olyan szituációkat hoztál, ami izgalmassá tette a történetet, és kitartóvá az olvasót. Mindenesetre elégedetten értem a végére:), hogy ez bizony jó volt. Aztán külön kell szólni arról, hogy a fantáziába bele-bele szőttél valós ismereteket is ,ami mögött tudás is kell legyen.
    Szóval várom a folytatást! Remélem ideérek:)
    Szeretettel gratulálok(f)
    Éva

  6. Kedves Hajni!

    Férfias írás volt, nem is gondoltam, hogy ilyenre is képes vagy. Ha nem tudom, hogy Te írtad, azt gondolom, hogy csakis férfiú tollából származhatott. Izgalmas volt.

    Szeretettel: Rita(f)

  7. [b]Minden Egyéb Kedves Megnyitónak[/b]!

    Köszönöm, hogy próbálkoztatok!(f)

    Ígérem, többet nem írok ilyen hosszan semmi művet (hátha be is tartom…), de ha szeretitek a fantasyt, próbáljátok követni a sztorit, mert nem rossz.

    Bocsi, de higgyétek el, szerző létemre most mások véleményét mondtam Nektek. 🙂

  8. Kedves Ági
    csak ismételhetem magam:
    köszönöm a kedvességedet (f) és a kitartásodat .(f)(f)
    Aki kedveli a fantasyt, ebben mindent megtalál, amiért kedveli. Aki nem… hát az úgyis menekülőre fogja, akármilyen jó ez az írásmű. Mert egyébként tényleg jó… 😀

  9. Kedves Kitti
    nagyon köszönöm.(f) A dicséretedet, (f) a kitartásodat is, hogy ezt végigolvastad.(f)(f)

    Ránézésre nagyon hosszúnak tűnik. (Azt hittem, fejezetenként teszik fel.). Nem hiszem hogy sokakban elég kitartás lenne végigolvasni. 🙁

    Kár, mert a sztori tényleg jó. Nem önmagamat dicsérem most, mások mondták. Van (illetőleg lesz) benne minden, ami a high-fantasyhoz tartozik: hős és segítője, kalandsorozat, szörnyek, természetfölötti történések, némi szerelemmel fűszerezett izgalom, és persze misztika.

    Ráadásul van egyfajta előzménytörténete… De hagyjuk, mert még ahhoz is kell egyfajta fanatizmus, hogy valaki átrágja magát a Trónok harcán. Ez pedig nem az.

    De azért én se írtam rosszat. 😉 😀

  10. Hajni, ez tényleg fantasztikus! Csodálom a fantáziád, az alkotó zsenialitást és várom nagyon a folytatást! Remek igazán! (f)

Szólj hozzá!