Sebastian eltöprengve szólalt meg.
– Végtelenül hálás vagyok, amiért megmentettétek az életemet, segítettetek rajtam, megismerhettem családodat, hazádat, kultúrátokat, soha nem fogom elfelejteni az itt tapasztalt, tanult bölcsességeket, de mennem kell, alig várom, hogy elinduljak, bármi áron haza kell jutnom.
A családfő felállva kérte Kabírt, hogy tolmácsolja mondandóját.
– Megértjük, hogy menned kell, kérem a mi Isteneinket, hogy óvjanak utadon, áldásom kísérjen
életed során.
Az idős ember a két tenyerét mellkasán szorosa összeérintve az ujjait felfelé fordítva egy laza fejbólintással elköszönt és pihenni tért.
A családdal még hosszasan tervezgették az utat.
– Az nem olyan könnyű, mivel a szárazföldet kell választanod, hajón veszélyes lenne, mert rájöhetnek, ki vagy és visszavisznek a gályára – töprengett Kabir
– Azt nem szeretném, hogy elkapjanak, óvatosnak kell lennem. Tudom, hogy nagyon messze van az otthonom, de képes vagyok rá, mert akarom – mondta elszántan.
– Az út csak a karavánnal lehetséges, így el tudsz jutni Isztambulig, de addig az a legbiztonságosabb, megoldás, van veszély, átkelni a sivatagon, hegyeken, rabló támadástól kell tartani. Ha egyedül vágnál neki az útnak alig indulsz el, máris elveszett ember vagy, nem jutsz célba. – mondta Kabír.
– Sokat kell várnom? Már alig várom, hogy elinduljak.
– Nem sokára elkezdődik az esős évszak, már érezni párás leheletét, amig tart nincs utazás. Az eső esik, szakad, a víz mindenütt árad, az utakat sártenger borítja. A levegő is vízpárával telitett, átázik a talaj, ettől van bő termés, áldjuk érte az égieket.
Sebastian meghallgatta, majd mondta.
– Megfogadom tanácsodat, de mivel tudom eltölteni azt az időt?
– Ismerkedsz Indiával, megtapasztalod milyen a monszun, járhatsz velünk halászni, a piacon dolgozni, keresel pénzt, amivel már tudsz kereskedni, hogy még több legyen, én mindenben segítek.
– Meggyőztél barátom, várok az indulással.
— Amikor a karaván indul, a következő városig én is megyek, ami pénzt a halászattal keresek, azon vásárolok fűszereket, egyéb nálunk olcsón kapható árut, mit a városban jó áron eladok,
abból selymet, kasmírt veszek, ami nálunk nagyon értékes, azt itt adom el.
– Köszönöm a felajánlott segítségedet, hálásan fogadom.
Nem sokára eleredt az eső, esett éjjel, esett nappal, folyt, hömpölygött a víz, a nyomában zöldbe borult a vidék, életre kelt a természet.
Sebastian rájött, hogy pénz, illetve valamiféle fizetőeszköz nélkül nem lehet utazni, megpróbált minden lehetőséget megragadni, hogy legyen keresete. Ha lehetett halászni Kabirékkal volt a bárkán, vagy a piacon árut cipelt, ha kellett csatornát tisztított.
Vége lett az esős évszaknak, lassan készülődni kellett az útra, összepakolták az árut, már csak a karaván indulását várták.
Elbúcsúzott indiai barátaitól, Kabír családjától, megköszönve kedvességüket,
– Soha sem fogom elfelejteni Indiát, az itt élő embereket, azt a nyugalmat, ami árad belőletek.
Az itt töltött időt, mert annyi szépet és jót tanultam, láttam. Megismerhettem csodálatos országotokat, számomra sokszor érthetetlen kultúrátokat
Sebastiant meglepte az emberek személyisége, az, hogy bármilyen helyzetet, nehézséget békés belenyugvással kezelnek, elfogadva sorsukat.
Búcsút mondott India különleges világának, amit ő az európaiak szemszögéből nézve a csodák országaként ismert meg. Mintha a mennyország és a pokol találkozott volna.
Kívülről látta az arannyal, kincsekkel díszített, hatalmas gazdagságról árulkodó fényes palotákat, ezzel szemben, az út porában mocskában, tengődve nyomorgó tömeget, akik mélységes hittel és nyugalommal viselték sorsukat. Születtek, meghaltak, nem hiányoztak senkinek.
Lenyűgözte ez a különleges világ, látta a hatalmas elefántokat, ahogy az emberek szolgálatában engedelmesen dolgoznak, ha kell farönköt cipeltettek velük, vagy a hátukon utaztak. Amilyen hatalmasok, olyan jámbor jószágok. Nagy ünnepeiken feldíszítik ékkövekkel, virágokkal, rész vesznek az ünneplésben.
Nagyon jól hasznosítják a tevéket, nagy teherbírásuknak és igénytelenségüknek köszönhetően áruszállításra kiválóan alkalmasak és még a tejük is fogyasztható.
A tehenek szentként tisztelve szabadon kószálhatnak bárhol.
Megismerte India különleges növényvilágát, amik Európában ismeretlenek, mint bors, ánizs fahéj vanília és még sok más. Különleges fűszereikkel ízesített ételeiket megízlelhette, illetve fogyaszthatta.
A városi forgatagban elbűvölte, a nyüzsgő emberáradat, a színek kavalkádja, a nők ruhája egyszerű öt, hat méter hosszú anyag, aminek színét és agyagát a kor és a társadalmi hovatartozás határozott meg. Megfogták a ruhát és szoknya helyett köröskörül magukra tekerték, végül a vállukon átvetve hordták.
A férfiak öltözete is rendkívül színes volt, anyaga a szegényebbeké pamut, a gazdagoké színes mintás selyem.
“Hosszú út 11.” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Rita!
Sok szeretettek köszönöm, hogy olvasod írásomat,
agdiM
Olvasmányos, szép írásod érdeklődéssel olvastam.
Szeretettel: Rita(f)
Kedves Évi!
India mimdig érdekelt, amit lehetett elolvastam, igy megpróbáltam beleírni a történetbe.
Sok szeretettel köszönöm, hogy tetszéssel olvasod írásomat.
Magdi
Magdikám! Nagy érdeklődéssel olvasom történeted, mely megismertet ezzel az idegen országgal. Bizonyára olyan csodálatos is, mint ahogyan nekünk lefested. Szeretettel olvastam: Éva