Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 4.

Összes megtekintés: 59 

Diákélet

A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az ujjait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.
– Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.
– Nem én csak, izé… szóva… csak úgy leültem ide… Nem szabad?
– Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barna lány.
Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.
– Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.
– Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.
– Egy kis szórakozásra azért telik?
– Például, ugye, a ma esti diákbálra?
Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.
– Ti zongoráztatok?
– Én követtem el. Baj?
– Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?
– Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.
– Igen, a fürdőszobában!
– Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.
Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy "nagyközönség" előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.
Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagy orrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehér mellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.
– Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.
– Örvendek! Egy cigarettát?
– Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.
– Értem! Vegyen többet!
– Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az pár nap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.
– Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.
– Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?
– Mondja el ismét, kérem!
– Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!
– Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Mann Gyuri.
– Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.
– És megnyerte a fogadást, és megérte?
– Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.
Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.
– Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van.
– Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.
"Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!" – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.
Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevezhető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:
– Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.
Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.
– Szabadságon van a kvartett? _ kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.
– Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.
– Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?
– Így is mondhatnánk!
Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.
Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú "kultúrigényét".

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 4.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rita! (f)
    Jól látod a fiú jellemét. Törekvő, céltudatos és elszánt. Ahogy írod. További életútját ezek határozzák meg majd.
    Köszönettel olvastam a megjegyzésedet!
    Szeretettel: Szabolcs B)

  2. Kedves Szabolcs!

    Tetszik nekem a fiú elszántsága és céltudatossága. Másképp nem is lehet eredményt elérni. Mikor esti iskolába jártam három gyerek és munka mellett, akkor azt az időt tudtam tanulásra szánni, amikor korábban tv-t néztem, nos, amíg tanultam az esti mese után kikapcsoltam. A gyerekek 8-kor már aludtak és én 8-tól 10-ig minden nap tanultam. Valamit valamiért, ahogy szokás mondani.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!