Hosszú út 12.

Elérkezett a várva várt nap megfelelő lett az időjárás az induláshoz, búcsút mondtak az otthon maradottaknak.
Kabír szólt Sebastiannak.
– Barátom készülj fel testileg, lelkileg az útra, kérd Istenedet én is fohászkodom az enyéimhez. Kérem a nagy Siva Istent, hogy kíméljen meg, ne zúdítsa rád haragját. A segítő
Isteneket kérem, hogy segítsenek és adjanak erőt kitartást, mert nagyon nehéz lesz. Pakolták az árut a tevék hátára, amikkel végeláthatatlan sorban elindultak, többnyire kereskedők néhány hittérítő szerzetes, valami követ féle urak és katonák, akik a karaván biztonságát őrizték, rablótámadás esetén.
A nyugati partok mentén észak felé tartottak, hogy a Kínából induló selyem útra csatlakozzanak, velük egyesülve haladjanak nyugat felé. Az út nagyon megviselte az utazókat, meg kellett küzdeni a meleggel, mikor a sivatag talaja izzott a talpuk alatt, a csillogó homokról visszaverődött a nap fénye, szinte remegett a levegő a forróságtól, ugyanakkor az éjszakák nagyon hidegek voltak.
Kabírral együtt voltak végig, sokat beszélgette, útközben faggatta.
– Mindig szótlan voltál, ha a családodról kérdeztelek, ügyesen kerülted a választ. Sok időnk van, hogy mesélj valamit magadról, a hazádról.
Sebastian nehezen szólalt meg.
– Nehéz szívvel beszélek a hozzám tartozókról, feleségem Dolóresz, számomra ő minden reményem, érzem, tudom, hogy vár rám, álmaimban mindig velem van, hívogat.
– Kívánom, hogy szerencsésen térj haza – mondta együtt érzőn Kabír.
Beszélt Sebastian a korábbi életéről, csodálatos méneséről, mikor váratlanul a sivatag közepén megállították a karavánt, a vezetők utasították őket, hogy tömörüljenek össze, mindenki fedje be az arcát a nála lévő kendővel, húzódjanak a tevék mellé, homok vihar közeledik.
Körbe néztek a sivatagon, ahol korábban látni lehetett az égbolt kékjének találkozását a messzeségben. a vége láthatatlan homoktengerrel, most mintha sötét függöny közeledett volna felejük. A tapasztalt vezetők felismerték mi fog következni.
Nem sokat töprenghettek, már oda is ért a vihar, homok mindenütt, a szél, mint valami megvadult démon fújta, kavarta, vitte a sivatag porát, tébolyult táncot járva a fejük felett, tetszése szerint újabb buckákat épített belőle, a korábbiakat máshova helyezte.
Nehéz perceket éltek meg, de megszelídült a kavargó homoktenger, volt akiket majdnem betemetett, segítettek a többiek előjönni a homok fogságából, a tevék is talpra álltak, lassan indulhattak tovább, még messze volt az állomáshely, ahol megpihenhettek. Pótolni az ívóvíz készletet, gondoskodni a tevékről, ellátni őket étellel és vízzel.
Elértek egy oázist, jól esett pár nap pihenő, mert még messze volt a vásár, ahol ismét megállhattak amíg az áru gazdát cserélt.
A nagyon kimerítő úton elérkeztek a vásárba, ahol a kínai karavánhoz csatlakoztak.
Kabír szomorúan mondta.
– Barátom az én utam itt véget ért, eladom az árut, vásárolok újat és a hazafelé indulok, a következő karavánnal visszatérek hazámba.
– Sajnálom, hogy elválnak útjaink, nagyon megkedveltem Indiát, most már úgy érzem második otthonom lett a hazád – mondta meghatottan Sebastian.
– Még nem késő, meggondolhatod magadat, visszajöhetsz velem – tréfálkozott Kabir.
– Tudod, hogy nem tehetem, tovább kell mennem – mondta búcsúzás közben Sebastian.
Kabir, egy zacskó csomagot adott neki.
– Fogadd el ezt a kis ajándékot tőlem, de jól dugd el, hogy ha kirabolnának, akkor se tudják elvenni tőled. Azt javaslom, hogy a ruhád alatt a derekadra kötve őrizd.
Sebastian csodálkozva kérdezte,
– Mi olyan értékes benn?
Amulett, egy apró elefánt szobor, mi hiszünk a gyógyító erejében és ezt a tégelyt tedd el, ha megsebesülsz a benne levő kenőccsel kenegesd a sérülést, gyorsan begyógyul a sebed.
– Hálásan köszönöm.
Elköszöntek egymástól, ahogy Európában szokás, egy kézfogás és ölelés után elváltak
*
Sebastian egyedül maradt a sokadalomban, nem akart barátkozni, beszélni senkivel, nehogy
valaki rájöjjön titkára.
A vásárban adott el az áruból, a pénzen próbált olcsóbban vásárolni és lassan elindult a karavánnal. Az utasok, kereskedők cserélődnek, csak az áru haladt tovább.
Tevék hátán a málhák, nagyhangú hajcsárok irányításával vonult a menet, a sivatagot maguk mögött hagyva, hegyvidéken át vezetett az út, két hegygerinc között a völgyben, vagy szerpentinen kanyarogva hágtak át a hegyeken, ha éppen útjukat állták.
Az időjárás kedvezett, kellemes napsütésben, hol sziklás, néhol áthatolhatatlan erdőben keresztülvezetett az út. Sebastiant elbűvölte a látvány, a kéklő égen tovakúszó bodros bárányfelhők, mintha fátyollal borítanak be a hegyormokat.
A tevék a tőlük megszokott lomha járásukkal békésen vonultak, ahogy egy szurdokból kiértek, hirtelen sötét ruhába öltözött lovas csapat kivont karddal rontott rájuk.
A katonák próbálták a támadást visszaverni, de a haramiák nagyon elszántan küzdöttek.
Sebastiannak nem volt fegyvere, csak a két keze, az meg a karddal szemben kevésnek bizonyult.
A közelében utazott egy kínai kereskedő, öltözetéből és a sok áruból, amit szállított, úgy tűnt nagyon gazdag lehet, az egyik bandita őt támadta. Sebastian az egyik tevehajcsár kezéből kapta ki a husángot, amivel a tevéket terelgette, olyan gyorsan hajította a bandita felé, hogy egyből lefordult a lóról. Közben a katonák is odaértek, elszántan harcoltak, így sikerült visszaverni a támadást. A rablók mentették az életüket, akik túlélték a csatát, dolguk végezetlenül elmenekültek, az ott maradt holtak, sebesültek pedig a sakálok martalékai lettek.
Magához tért az ijedtségből a kereskedő, hálásan köszönte Sebastiannak, hogy megmentette az életét.
– Kedves barátom azon kívül, hogy hálám jeléül meghajtom fejemet előtted, mivel viszonozhatom, segítségedet?
Sebastian meglepődve mondta
– Nem tettem semmi rendkívülit, örülök, hogy megtehettem, ezért nem fogadhatok el fizetséget.
A kínai nem hagyta annyiban.
– Ha értékes jutalmat nem is, de ajándékot el kell fogadni, megajándékozlak, jó egészséggel és hosszú élettel.
– Azt meg, hogyan lehet adni – kérdezte megdöbbenve Sebastian.
– Nálunk Kínában a gyógyítás nagyon fontos, többféle titkos receptünk van, amit csak a nagy gyógyítók ismernek, mi hiszünk a csoda erejében, Európaiak ezeket nem ismerik – mondta a kínai.
– A hírét hallottam, a híres gyógyító tudományoknak, amit keleten sikeresen alkalmaznak.
– Ezt az üvegecskét adom, jól őrizd meg, bármilyen betegség ér, ebből egy – két csepp csodát tesz, lehet, hogy most még nem hiszed el, de ez az ősi titkos recept szerint készült.
Összetevőit nem árulhatom el, csak annyit, hogy a Himalája adta, benn van a lehelete,
só ami a gyomrából származik, olyan növényből préselt olaj ami csak a nagy hegy lábánál terem.
– Neked adom ezt a követ is, aminek szintén varázs ereje van. Jádekő, legyen mindig nálad, erőt sugároz és elszívja testedből a betegséget, lelki bánatot okozó nedveket. Ha mégis fájdalmad, vagy bánatod van, fogd a kezedbe és szorítsad a szívedre, meglátod a kő segít.
Sebastian elfogadta a kínai ajándékát,
– Köszönöm nagylelkűsédet, végtelenül hálás vagyok érte.
– Használd egészséggel, a kő nem veszít ható erejéből, a szer nem romlik meg, de csak annak adj belőle, aki a szívednek kedves.
Elrejtette ezt is a derékkötőjébe, szorosan a testére tekerve.
Hosszú hónapokig tartott az út, vásárok, kereskedők adták – vették az árut, minden állomástól mások voltak az útitársak, csak ő, egyedül járta végig a nagyon hosszú utat.
Sok kaland után megérkeztek a nagy Oszmán Birodalom fővárosába.