Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 5/1

Összes megtekintés: 56 

A Japporttól az oltárig – folytatás

– Hűha, micsoda parádé! – kiáltott meglepődve Mann Gyuri, ahogy megpillantotta a templom előtt pompázó egyenruhásokat.
Gyuri egyenesen az állomásról jött lóhalálában a gyorssal, nehogy lekésse a barátja esküvőjét. Kolozsváron fejezte be az egyetemet, illetve tette le a vizsgákat, és most ott töltötte gyakorló éveit egy jó hírű ügyvédi irodában.
– Miért van itt egyáltalán ez a díszszázad? – kíváncsiskodott, miután kellően örvendeztünk egymásnak.
– Moldován főhadnagy a násznagy, és az ő kíséretében vannak itt a katonái – magyaráztam a helyzetet.
– Nem ismerem ezt a katonatisztet.
– Karcsi régi barátja, még vasúti rakodó korából. Nem régóta ismerem, most a nyáron futottunk össze, s Karcsi mesélte barátságuk történetét.
– Mitől fél a főhadnagy úr, hogy elhozta a katonáit?
– Megmondom én! Figyelj ide!
– A városszerte jövőmenő, forgolódó izgága csoportok látva a katonákat elkerülik őket, hiszen akármilyen nagylegényeknek is mutatkoznak a békés polgárokkal szemben, tartanak a katonáktól és más fegyveres rendfenntartóktól. Ezekben a mostani, egyre zavarosabbá váló időkben ezek az izgága, felgerjesztett suhancok az utcákon csellengenek, és belekötnek a védtelen polgárokba, megtámadnak utcai kereskedőket, megrongálnak kisebb boltokat, meg minden nekik nem tetsző házat, lakást, közben azért vigyáznak, hogy elkerüljék a rendfenntartókat, katonákat, csendőröket. A zűrzavart, bajt csak fokozta, hogy a városi hivatalos szervek nem lépnek fel ellenük. Bűnös hanyagságból, vagy félelemből nem lehetett tudni. Politikai erők munkálhatnak a háttérben, s aki tehetne valamit, az félti a megélhetését vagy a hatalmát.
– Régebben, máskor is előfordultak itt zavargások.
– Igen. Május elsején például mindig voltak ilyen-olyan erőszakos megnyilvánulások, volt zavarkeltés, meg ilyesmi. Azon a címen, hogy ez a nap a munkások ünnepe, nagy tömegek vonultak az utcára, végig masíroztak a városon igyekezve ki a folyóparti ligetbe, ahol felállították a lacikonyhát, sörsátrakat, és a napot énekkel, tánccal töltötték. Útközben aztán összetörték, ami útjukba esett. Házak ablakait, üzletek kirakatait betörték, ha az valamiért nem tetszett a tömegnek. De ez évente csak egyszer esett meg, míg ezek a mostani garázdálkodók szinte naponta randalíroznak.
– Remélem, a mi mostani ünnepünket nem zavarják meg!
– Én is remélem!
Reményeik valóra váltak, mert nem történt semmilyen zavargás, ameddig a szertartás tartott. A két szülő, az apatársak egymással versengtek, ki ad értékesebb móringot a gyermekével. A gazdálkodó Barcs Aladár egy gyümölcsöst adott a fiataloknak a város szélén, a Nagysötétág utca végén. Megvolt az, egy kataszteri holdnyi, fele szőlővel beültetve, másik fele tele válogatott, nemes gyümölcsfákkal. Egy présház is állt rajta nagy csűrrel, konyhával, hálófülkével, alatta pedig csinos borospincével. Derék ajándék!
A fakereskedő fitymálva jegyezte meg, "parasztot akar csinálni a fiából", és hogy rátromfoljon, a belvárosban egy rendesen berendezett irodát vásárolt nekik, az Apolló palotában.
– Itt az irodád, vizsgáid letéve, rövidesen letelik a gyakorló éved, már csak egy ügyes társat kell magadnak találnod, hogy elindulj a siker útján – monda dölyfösen Hajnal Manó, a fakereskedő.
– Ez óriási! – csillant fel Karcsi szeme – Már meg is van a társam!
– Kivel szövetkeztél ilyen hamar?
– Most beszélgettünk a napokban Mann Gyurival, hogy jó lenne együtt nyitni ügyvédi irodát.
– Ismerem az apját, román ember. Megbízható család. Jó társad lesz – kétnyelvű ügyintézés. Ilyen nem lesz még egy a városban. Ha megengeded, még egy álmomat megosztom veled. Egy németajkú munkatárs lenne az igazi áttörés!
Nem volt buta ember az öreg Hajnal Manó, s az igazat megvallva öreg sem volt. A keménykötésű férfi magabiztos magatartásával úgy a beosztottjai, mint a vásárlói előtt tiszteletet vívott ki magának. Reggelenként alig pirkadt már ott volt a telepen, nem tudtak a munkásai elég korán jönni, hogy ott ne találják. S ha meg kellett a munka végét ragadni, ő volt az első. Ez mind azonban csak külsőség, mert a fakereskedő okosan, ravasz megoldásokkal vezette vállalkozását. Úgy néz ki, egy ügyvédiroda beindításához is hozzá tud szólni. Egy hét sem telt el ezen beszélgetés után, előállt máris egy javaslattal.
– A szomszédom, Bara Sanyi, ugyanolyan ívású ember, mint jómagam – kezdet bele a mondókájába.
– Messziről kezdi, apámuram.
– Messze akarok jutni – azért.
– Hallgatom.
– Mondja, hogy eleget kínlódott életében a földdel, nem akarja a gyermekeit ilyen sorsra juttatni. Van elég pénze, mind a három kitanítására. Pista, a legnagyobb orvosnak készül, Mihály tanárnak, s a kis Erzsike gyors- és gépírást tanul, meg nyelveket.
– Miért meséli ezt nekem?
– Nem is hiszem, hogy ne értenél a szóból!
– Erzsikét gondolná?
– Nem is vagy olyan buta!
Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy elment a Bara családhoz és komoly beszélgetést folytatott a családfővel. Azt akarta megtudni, hogy Erzsike csak azért tanulja, amit tanul, hogy könnyebben találjon férjet, vagy komolyan dolgozni akar? És honnan a német nyelvtudása?
– Furcsa kérdéseim, kedves Sándor szomszéd, nincsenek híján bizonyos hátsó gondolatoknak. Nem kell azonban attól tartanod, hogy hymen ügyben kerestelek fel. Nincsenek nősülendő fiaim.
– Miről van, hát szó?
– Németül jól tudó munkatársat keresek. Nem magamnak és nem is holnapra.
– Talányosan beszélsz, de próbálom az értelmét kisilabizálni. Munkát ajánlanál Erzsike lányomnak, ha bizonyosságot szerzel, hogy perfektül beszél németül. Így van?
– Helyesen mondod, igazságod vagyon.
– Akkor tudd meg hát, hogy a feleségem Szászföldről származik, otthon náluk a családban ma is a német szó járja, s Erzsikém az iskolában csak szépítette azt a tudást, amit a nagyszüleitől kapott.
– Várja meg, ameddig vejem-uram megnyitja az ügyvédi irodát, mert akkor szüksége lesz mindenes titkárnőre, irodavezetőre.
Hajnal Manó, a fakereskedő jól tudta, hogy szükség is volt a három nyelv anyanyelvi szintű tudására, mert a városban mind a három nemzet képviseltette magát. Iskola is volt mind a három nyelven. Állami iskola a román anyanyelvűeknek, lelkes fiatal tanárokkal, akik távoli vidékekről jöttek a Partium meghódítására. Magyar iskola kettő is: egy római katolikus, és egy református felekezeti iskola. Ezen kívül a sváb gyerekek részére külön német iskola működött. Sok szülő szívesen adta gyermekét a német iskolába a magyarok közül is, hogy német szót tanuljanak.
Élénk vallási élet is folyt a városban. Mindhárom nagyobb egyház ünnepeit megtartották – közösen. Az iskolákban is tiszteletben tartották egymás ünnepeit. Román Húsvétkor épp úgy szünnapot tartottak, mint magyar Húsvétkor. Pünkösd is jeles nap volt, mivel ez a németajkúak kiemelt ünnepe. Nem volt a városban egyetlen ember sem, aki ne tartozott volna valamelyik felekezethez. Egyedül a kémiatanárról mondták, hogy ateista, de még ő is fizetett egyházadót a református egyháznak.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 5/1” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva! (f)
    Abban a környezetben szükség volt a három nyelv anyanyelvi szintű tudására – magyarra, románra, németre. Aki az üzleti vagy hivatali életben ezt tudta könnyebben érvényesült. Ügyvédjeim ezt felismerték!
    Köszönöm a jelentkezésedet!
    Szabolcs

  2. Ügyes emberek, azt csak becsülni tudom, ki nem feltétlenül akar parasztot csinálni a gyerekéből. Érdekes az írásod, megismerteti velünk ezt a közösséget! Szeretettel:Éva

Szólj hozzá!