A huszadík század——-2 részes [1 része]

Összes megtekintés: 56 

Hat éves voltam,mesélte a Péterke -amikor édesapám megfogta a kezemet és így szólt hozzám:
– Fiam, a huszadik századba léptünk! A lábam elé néztem. Nem láttam ott mást, mint a gipszgyári udvar hóval kevert kavicsait.
– Mibe lépünk, apám édes?kérdeztem biztonság okáért.
– A huszadik századba, fiam! Belenyugodtam. Az ilyen gyári udvaron annyi mindenfélébe léphet az ember.
A múltkor Mitru, az előmunkás fia szegbe lépett, azután Gabi, a gyárigazgató fia, osztálytársam a második elemiben, ő meg – hihi, még most, közel négy évtized után is csiklandoz a nevetés – egyenesen szerencsébe lépett. De nem volt baj, mert egy lapulevéllel letörölte. A hordókészítő fia, Bognár Peti még a nyáron, mikor mindnyájan mezítláb szaladgáltunk, éles kőbe lépett.
Én meg a huszadik századba léptem. Előfordul az ilyesmi. Egy darabig kielégített ez a saját magamnak nyújtott magyarázat, de mikor a gyár nagy kapujához értünk, mégis megkérdeztem:

– Mi az, hogy huszadik század? Apám megigazította vállán a kétcsövű vadászpuskát. Ilyenkor, vadászruhában, fegyverrel a vállán, tölténytartóval a dereka körül, jobban tetszett nekem, mint hétköznap, amikor a kopottabbik ruhájában fáradtan tért haza a gyári iroda nagy, nehéz könyvei közül. Magyarázatba fogott.
Szerettem ilyenkor a kék szemébe nézni, olyan meleg, messze néző kék szeme volt apámnak, Isten nyugtassa. Meleg volt a hangja, jobban tenyerébe vette a kezemet, úgy beszélt:
-Ma újév napja. Ezerkilencszáz január elseje. Tegnap még tizenkilencedik század volt, mert 1899-et írtunk. De ma már 1900-at írunk. Minden száz évet külön-külön úgy hívnak, hogy évszázad. Azért lépünk ma a huszadik századba.
– Hát nem mindegy az, apám, hogy hányadik században élünk? Édesapám hangja megszilárdult:-Bizony, nem mindegy, fiam. Minden évszázad egy-egy lépést jelent a szeretet, a béke, a jobb jövő irányába. Még sokat kell fejlődnie az emberiségnek. Az emberiség olyan, mint a rossz gyermek. Még sok pofont kell elszenvednie, amíg megjön a jobbik esze! Határozott vonzalmat éreztem az emberiség iránt.
Gondoltam, egy kicsit hasonlít hozzám, ha pofonokat érdemel. Szegény kicsi emberiség, sajnálkoztam magamban, hogy megverheti az apukája, ha valami csínyt követ el.
.- Látod, fiam .. . itt ez a nagy gyártelep, vezetőkkel és munkásokkal .. . ott, a távolban, a falu, a földdel viaskodó szántóvetők, kőbányászok, magyarok, románok, keresztények és zsidók… és mind-mind a huszadik századtól várják sorsuk javulását… Még akart valamit mondani, láttam a szája vonaglásán, de én közbevágtam:
– Mi is zsidók vagyunk!
– Mi magyarok vagyunk, fiam! Izraelita vallású magyarok! Ezt jól jegyezd meg! Most pedig menj szépen vissza! Megcsókolt. Egyedül ment tovább, a kiserdő felé. Arrafelé sok volt nyúl. Apám után néztem, amint magas szőrcsizmájával, mátyás tollas zöld vadászkalapjával, zöldesszürke vadászruhájában szelte a havas mezőt.

Pompás dolog volt sikongva végigrepülni a keskeny jégcsíkon, a téli nap délelőtti ragyogásában. Legjobban Mitru értette a csúszkálás művészetét. Tudott előre, hátrafelé és oldalt is csúszni. Utána Peti volt az ügyesebb. Gabi, meg én nehezen bátorodtunk bele. Azután annál szenvedélyesebben űztük. A huszadik század dolga sehogy sem fért a begyembe. Hogyne, mikor olyasvalami volt, amit a többiek nem tudtak. Csúszkálás közben mondtam is Gabinak:
– Tudod-e, hogy mi most a huszadik századba lépünk?
-Mi az, hogy huszadik század?-vettek hirtelen körül mind a hárman.
– A huszadik század, -kezdtem a magyarázatba, -tudjátok, a huszadik század… ma kezdődik .. . minden száz év egy század .. . Nem tudtam folytatni. Elpirultam. Nehogy kinevessenek, mint az iskolában, amikor belesülök a leckemondásba, hirtelen lendülettel nekifutottam a sisonkának:
-Én a huszadik századba csúszom!-kiáltottam. Zavaromban nem ügyeltem az egyensúlyra. Orra estem. Megeredt az orrom vére. Három pajtásom hasára tette a kezét, úgy kacagott.
– Jól becsúsztál a huszadik századba! – röhögött az arcomba Bognár Peti, de azért karon fogott és hazakísért. Édesanyám, mosolygó, mindig dalos édesanyám, előbb megijedt azután friss vizet szívatott az orromba és alaposan kikérdezte Petit az orrvérzés előzményei felől. Anyám mindig roppant kíváncsi volt az előzményekre, akár elszakadt nadrággal, akár karmolt arccal tértem haza. Az előzményektől függött a következmény, amely sokszor asszonyi kézhez képest feltűnően erős fülrángatásból állott.

– Hogy történt? Miért nem vigyáztok? Mindig rohantok, sohase néztek a lábatok alá! Peti készen állott a magyarázattal:
– Néni kérem… ő a huszadik századba csúszott. Közben leesett. Édesanyám nevetett.
– Finoman kezdődik ez a huszadik század, mondhatom! Mars a sarokba!- mondta azután szigorúan. Máskor ne játssz olyan játékot, amitől betörhet az orrod! A mennyezet felé tartott orral, mélyen sebzett hiúsággal léptem át a huszadik század és a belső szoba küszöbét, ahol a sarokban elgondolkozhattam azon, hogy nem szabad csupán a pontos magyarázaton töprengeni, mikor az ember a jégre lép.

Másnap iskolába mentünk. Nem volt az olyan egyszerű dolog. A falu, ahol Mártonffy kisasszony, a tanítónő, az írás-olvasás-számolás hármas műveletével igyekezett bennünket a természetes gondolatok aranylevegőjéből a társadalom száraz gondolatkörébe átnevelni, négy kilométernyi volt tőlünk. Nyáron gyalog tettük meg az utat, télen szekéren. Egymás hegyén-hátán helyezkedtek el a gyártelepi gyermekek. Csak Bartha Gabi, az igazgató fia, meg én, a pénztárnok gyermeke, kerültünk jobb helyre, a bakra, a kocsis mellé.
Átkaroltuk egymást Gabival. Megjegyzéseket tettünk a két jól táplált ló előttünk himbálózó testrészeire, elkértük hol a gyeplőt, hol az ostort a kocsis kezéből. Kitűnő szórakozás volt. Leányok-fiúk vegyesen tanultunk az osztályban. A nagy tanterem két padcsoportja közül a jobboldalon ültek a fiúk, baloldalon a leányok. Falusi iskola volt, foltos ruhájú leányok-fiúk között alig akadt néhány úri ruhás leányka, meg fiú. Rongyos egy sem volt közöttünk. Ez a tanítónéni érdeme volt. Hazakergette, aki rongyosan jött.
A foltos ruha nem szégyen, a rongyosat meg kell varrni!" ez volt a jelszava.
Az osztály érzelmi alaphangulata a szerelem volt. Leányok-fiúk, csitri kis hat-hét évesek, gatyások és nadrágosok, pendelyesek és szoknyácskások, nyugtalan, vágyból-vágyba hulló szerelmi életet éltünk. Mindenkinek meg volt a maga ideálja." Reszkettünk az irigységtől, ha játék közben valamelyik fiú megölelte a nekünk tetsző kisleányt. Ismertük a szerelem mozgástanának legszebb és legfurcsább kifejezéseit. Leskelődő, magunk előtt is érthetetlen feszültséggel figyeltük a felnőttek szerelmi életét. Kegyetlenek voltunk, csúf szavakat vágtunk egymás fejéhez, ha észrevettünk akár egy kézfogást is fiú és leány között. Fiú-leány osztály zaklatott idegzetű növendékei voltunk. Fölöttünk, a katedrán, Mártonffy kisasszony örök leányságával őrizte lelkünk-testünk tisztaságát.
Szerettem hét esztendős szívem tiszta rajongásával, minden vad gondolat nélkül szerettem osztálytársnőmet, Kalló Sárikát, a jegyzőék leányát. Cél nélkül szerettem, csak éppen egyszer, egyetlenegyszer akartam megcsókolni arcát, ott, ahol a legpirosabb volt.. Szerettem nézni sokáig, nagyon sokáig, számtanóra alatt, a fiúk padsorából. Tejfehér, gödröcskés, igazi gyermekarc, szőke kicsi angyal, nem mertem a szemébe nézni, féltékeny voltam rá, összeverekedtem érte Gabival, a legjobb barátommal, mert úgy láttam, hogy Gabi egyszer megcsókolta Sárikát az iskola udvarán, a behavazott méhes mögött.

– Nem is csókoltam meg! – védekezett akkor Gabi, úri szabású sötétkék télikabát volt rajta, emlékszem, én pedig az apám szürke nadrágjából készült, zsinórral egységessé illesztett télikabátban lihegtem a féltékenység tüzétől.
– De megcsókoltad! – De nem! – De igen! Verekedésbe torkollott a vita. Én maradtam könnyes szemekkel, megtépázott érzelmekkel a vesztes. Gabi erősebb volt nálam és két olyan pofont kent le nekem, hogy még most is szikrázik a szemem, ha rágondolok. A tanító néni választott szét bennünket. Megdöbbentő megalázást éreztem. Egészen délig. Akkor a tanító néni észrevette könnybe ázott arcomat. Gabi is, meg én is a tanító néninél ebédeltünk. A többi gyártelepiek sem mentek haza, négy kilométerre volt a gyár a falutól. Kenyeret, szalonnát, kolbászfélét majszoltak a fűtött tanteremben. Csak Gabi, meg én ettünk meleg ételt, finom, válogatott ételeket a tanító néni konyháján. Ebéd előtt kezet kellett nyújtanunk egymásnak.
– A tanítónéni parancsára. -Aki nem békül, az nem kap almásrétest!

Ez a felhívás kérlelhetetlen volt, így történt, hogy a Sárika miatt vívott lovagias affér kézszorítással ért véget. Attól kezdve Gabi rá se nézett Sárikára. Mély baráti becsületérzés volt benne. Én pedig "az előadás alatt néztem, egyre néztem Sárika rózsás arcát és kerestem rajta a foltot, a csók helyét, amit Gabi adott neki. Mert jól láttam, hogy Gabi megcsókolta. Egész biztosan tudom! De Sárika nem törődött fokozott figyelmemmel. Ha diót adtam neki, éppen csak hogy elfogadta, de nem engedte, hogy akár a kezét is megfogjam. Gyönyörű szőke baba, Kalló Sárika, falusi iskola gyöngyszeme… tavaly hallottam róla, korán férjhez ment egy vasúti tisztviselőhöz, hat gyermeke van és még ma sem tudja, hogy éjszakánként álmomban, amikor igazi szerelemből felelni lehet, az ő gyermekkori angyalarca mekkora boldogsággal tölt el.

Különös osztály volt a miénk. Magyarok, románok, fiúk, leányok együtt. A zsidók is magyarok voltak, csak éppen valahogy elkülönültek a többitől. Inkább vallási szokások tették kissé keményebbé Mártonffy kisasszony tekintetét, ha a zsidó gyermekekre nézett. Egyiknek apja ragaszkodott a hosszú pájesz viseléséhez, a gyermek folyton ezt a hajtincset sodorgatta, a tanító néni nem tudta erről leszoktatni. A másikat anyja nem engedte szombaton írni, emiatt elmaradt a leckemásolásban. Gondot okozott a lelkiismeretes, minden növendékére külön is figyelő Mártonffy kisasszonynak. Engem valahogy nem számítottak a zsidók közé, pedig én is izraelita vallású voltam, mint a többi. Szombaton írtam, pájeszt nem viseltem, pedig sokszor irigyeltem ezért a vallásos zsidó fiúkat. Hogyne, mikor szombaton ölbe tett kézzel ülhettek, amellett egyik-másiknak olyan hosszú, nyakba lógó, fényesre sodort pájesze volt, hogy még a leányok is megirigyeltek. Néha a keresztény fiúkkal mentem a templomba, máskor a zsidókkal. Valahogy mindegy volt nekem. Megejtett a katolikus templom tiszta csendje, míg a lármás zsidó imaház kopott padjaiban szorongó, imaköpenyes, sápadt alakok furcsa hajlongásai misztikus félelemmel töltöttek el. Harangszó hallatára, vagy az imaház hajlongó-morajló gyülekezete láttán mindig nagyon-nagyon egyedül maradt gyermeki lelkem. Külön imákat mondtam, magyar imákat, a magam szavaiból, amiknek nem a szavak fogalmi értelme, hanem a hozzáfűzött érzészuhatag adta meg ég felé vivő erejüket. Szinte láttam imáim útját, amint elválnak a sokaságétól és egyenesen törnek felfelé, a vallások szálait egybegyűjtő; Istenhez. Apámért imádkoztam, hogy egészséges maradjon, még édesanyámért, testvéreimért, meg azért, hogy Kalló Sárika szeressen egy kicsit engem, önző kis imák ezek, szűk körre terjedő gyermeki imádságok, akkora áhítattal, amilyennel csak gyermekek, forradalmárok, lelkészek, katonák tudnak elmerülni célt űző szavaik sokrétű igazságában. Olyan volt a második elemi osztály, a maga pofonokban végződő igazságszolgáltatásával, néha tréfás, néha kemény szavakban kirobbanó nemzeti, vallási, faji ellentéteivel, mint egy kis darab Európa. Szerettük egymást valamennyien, de azért, bizony, egy-egy nemzetiszínű szitkozódás, egy-egy zsidó-hepp" kiszaladt az otthoni beszédmódok hatását sinylő gyermekszájakon. Sok jelszó, amit a huszadik század büszkeségek kiütéseitől beteg Európája később díszes lobogóira írt jelszóként, már ott hevert a falusi iskola szeges padlóján, az udvar éles kavicsai között.
A tavasz a gyárudvarról, a háztetőkről, a kerítésekről leolvasztotta a havat. De azért minden fehér maradt a gyártelepen. A kőörlő malmok fehér gipszporát vállára vette a tavaszi szellő. A fehér por belepte a füvek,fák leveleit.
Folytatom.

“A huszadík század——-2 részes [1 része]” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Babu!

    Nagy tetszéssel olvastam írásodat, nagyon jól ábrázolod az akkori világot, bekében él egy mással a több vallásu és nemzetiségű ember,
    Gratulalok, szeretettel,
    Magdi

  2. Drága Babu! Csodálatosan írod le ezt a környezetet, szinte oda repíted az olvasót. A két vallásosságot megértem, mert én református és katolikus templomba is jártam, de sosem értettem miét különbözik a nevük, hiszen egy Istent imádott mindkettő… Szeretettel olvastalak, és az a sor:" Mi magyarok vagyunk, fiam! Izraelita vallású magyarok!" Tanító értéke van! Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!