Hosszú út 14.

– Mehetünk, ha egyfelé visz az utunk. – mondta tétován.
Pár napig maradtak, amíg Sebastian fején a sérülés begyógyult, nem enyhült a fejfájása, addig az ifjú gondoskodott róla.
Közben észrevette a bokáján a forradást, amit a lánc okozott a rabság idején, de nem szólt semmit, sejtette, hogy valami szörnyű dolgot titkol a vendége, szánalmat érzett iránta.
Nem kérdezett semmit, együtt mentek tovább.
Egy holdfényes estén ültek szótlanul egymás mellett, Márió kezébe vette a lantot elkezdte pengetni, halkan énekelni valami szomorú dalt, Sebastian meghatottan hallgatta.
Mikor elnémult a dal, megállt a kéz, ami a lantot pengette, egy ideig hallgatták a csendet, azt a csendet, amikor a gondolatok zakatolva kavarognak a fejekben.
Sebastian törte meg a némaságot,
– Ismét megkérdezem. Ki vagy te ifjú? Miért segítesz nekem? Talán az égiek küldtek?
– Ki vagyok? azt még magam sem tudom.
– Hol a hazád? Hol születtél? Szüleid csak voltak? – kérdezte meglepődve a lantost.
– Hol a hazám? Ahol éppen vagyok. A jó anyaföld az otthonom, csillagos ég a takaróm. Hol születtem azt nem tudom, szüleim biztos voltak, mert vagyok tehát meg kellett születnem.
Sebastian csendben hallgatta.
– Gazdám nincs. Magam ura vagyok, nem parancsol senki, nem is engedelmeskednék semmi féle úrnak. Járom a világot, egyetlen vagyonom a lantom és a szamaram, ami a kevés, de szükséges holmimat segít cipelni, vele szoktam megbeszélni minden bajomat – mondta hahotázó nevetéssel
Kis szünet után folytatta.
– Megérkezek, egy városba letáborozok, elhagyott romos épületet, vagy pajtát mindig találok valahol.
Egy ideig maradok, szórakoztatom a lakosságot, zenélek, énekelek, mókázok. Az emberek szeretnek vidámak lenni, egy kevés pénzt és élelmet adnak, abból megélünk a szamárral.
– Neved csak van? Valamire csak emlékszel honnan indultál világ vándor utadra?
– Mint mondtam már, Mariónak hívnak, Firenzére emlékszem ott éltem gyerekkoromban. Szüleimet nem ismertem, a nevüket sem tudom, nem volt családom, mindig kaptam valamit enni, ahogy a madarakat, macskákat etetik, úgy nekem is adott valaki a kezembe, ha mást nem kenyeret.
– Szomorú sorsod lehetett. – mondta szánakozva Sebastian.
– Gyerekként láttam a gazdagságot, a nagy palotákat, csillogó ruhákat és fényűzést, de nem érdekelt, nem is értettem, csak az számított, hogy legyen a gyomromban valami. Az utcán csavarogva megláttam egyszer egy fehér hajú idős embert, aki lanton játszott és énekelt, előtte volt egy tál, a járókelők aprópénzt dobáltak bele, leültem mellé és hallgattam, egészen elbűvölt a zene és a hangja. Mikor többször észlelte lépteimet, megkérdezte ki vagyok és mit keresek ott.
Mondtam neki, Márió vagyok egy kisfiú, azért vagyok itt mert szeretem amit csinál.
– Hol van a családod? – kérdezte.
– Nekem nincs senkim, egyedül vagyok – mondtam neki.
– Maradj velem! Vak vagyok. Te lennél a szemem, cserébe tanítalak, nem látok, de az ujjaim ismerik a betűket, megtanulsz írni, olvasni, beszélni az idegenek nyelvén. Sokfelé jártam a világban, sok országban, sok féle népet megismertem, még fiatalkoromban, megtanultam a nyelvüket.
– Ha zenélni és énekelni is megtanítasz, akkor szívesen maradok. – mondtam.
– Együtt jól elleszünk, segítünk egymásnak, lesz otthonod, nekem meg egy kis fiam.
Vele maradtam, évekig éltünk így, jó volt hozzám, éreztem, hogy fontos vagyok.
Megtanított lanton játszani, minden dalt tudtam, ha fáradt volt, néha énekeltem helyette, mondta,
– Nagyon szép a hangod, ha meghalok nincs más kincsem, csak a lantom azt rád hagyom.
Egyik napon, amikor minden olyan szépnek tűnt, galambok szálltak az út porába, mintha ök jöttek volna hallgatni, játszott a lanton és énekelt egy szomorú dalt az elmúlásról, hirtelen elhalt a zene elnémult a dal, félrebillent a feje, azt hittem elaludt.
Elvettem lantot az erőtlen kezéből és ráztam, ráztam, kiabáltam, hogy ébredjen föl, de nem tette. Meglátták az arra járók, elkezdtek ordítani velem, hogy meghalt.
– Te hitvány gazember! – kiabálták – Megölted az öreget. Rablógyilkos vagy. El akartad venni a pénzét.
Úgy megijedtem felkaptam a lantot és elfutottam, ahogy csak bírtam.
Próbáltam bujkálni, de megismertek, megint üldözőbe vettek, csak a gyors lábaimnak köszönhettem, hogy megmenekültem. El kellett jönnöm Firenzéből, ahol gyilkosnak hittek, pedig nekem volt Szezár apó a legfontosabb.
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy mellé vezérelt, mert nagyon sok bölcsességre megtanított,
Több nyelven beszélek, még néhányat megértek, tanításának köszönhetem, hogy jobban eligazodok a világban, Azóta járom az utam otthontalan – hontalan, mint egy porszem, ami lebegve szálldos a levegőben tetszése szerint, vagy egy ágáról leszakadt falevél, aki keringve táncol a szélben, nem tudja hol ér földet, hol fog elkorhadni az avarban.
Sebastian némán hallgatta, nem tudott meg szólalni.
– Ugye te hiszel nekem? Soha nem tudtam volna bántani senkit, főleg azt nem aki a legfontosabb volt számomra, akit igazán szerettem.
– Természetes, hogy hiszek neked és megértem fájdalmadat.
– Most már egyetlen barátom, társam a szamaram, kalandozásom során találtam rá, szállást adott egy idős, magányos ember, több éjszakát töltöttem el a pajtájában, friss illatos szénán aludtam, amit a szamárnak gyűjtött. Esténként beszélgetett velem, elmondta.
– Aggódom Júnóért a szamárért, hiszen még olyan fiatal, nincs senkije, csak én. Mi lesz vele, ha hirtelen elszólítanak az égiek?
Jóéjszakát kívánva elment a kopottas régi házikójába aludni. Valami zaj riasztott föl álmomból.
Lovak patájának dobogását hallottam, az éjszaka csendjében, többen voltak, nagyon dühösek, valami bosszúról beszéltek. Betörték az ajtót, a többiek kezükben az égő fáklyákkal körbe állták a házat.
Annyi időm még volt, hogy gyorsan elbújtam a pajta mögött, páran bementek a házba, hallottam az öreg halálos üvöltését, mikor kijöttek mondták,
– Ennek vége, megkapta végre amit érdemelt – hogy mit vétett ellenük azt nem tudom olyan jó embernek látszott.
– Gyorsan égessétek porig a házat, nyoma se maradjon, hogy itt jártunk.
A fáklyák segítségével lángra lobbantottak a rozoga házikót, sisteregve égett a félelmetes tűztenger martaléka lett minden, benn égett a meggyilkolt szállásadóm.
Egy kis ideig vártak, hogy biztosak legyenek munkájuk sikerében.
– A pajtát is? – kérdezték.
– Azt nem kell, úgyis leég magától is.
Fölpattantak a lovakra, mintha ott sem lettek volna, gyorsan elvágtattak. Döbbenten láttam, hogy lángtengerré változott a ház, eszembe jutott a szamár, kiengedtem, hadd meneküljön amerre akar.
A történtek hatására nagyon összezavarodtam, tudtam, hogy nem találhatnak ott mikor eljön a reggel.
El kellett tűnni, mert egy gyilkossággal már meg gyanúsítottak, nem lett volna jó, ha ezt is rám fogják. Már későre járt, de gondoltam messze még a reggel, elindultam egyik úton valamerre, mindegy merre, csak minél messzebbre érjek reggelig.
A szamár követett. Júnón azóta sincs kötél, nem kellene velem jönnie, de ő kitartóan követ.
Ennyi az életem, ha ezt a sorsot életnek lehet nevezni.