*Haruto szemszöge*
Már lassan másfél éve lesz, hogy ezzel az ördögűzéssel foglalkozom. Már egészen óvodáskorom óta látom a szellemeket, ezért nincs sok barátom, sőt egy sincs. Ritkák az olyanok, akiknek ilyen képessége van. Vannak lelkek, akik azért nem tudnak áttérni a túlvilágra, mert nem fogadják el, hogy meghaltak, van amelyik nem fejezett be valami tevékenységét, vagy csak egyszerűen már bezárult a "folyosó" ahol átment volna és egyszerűen itt maradt. Viszont van olyan is, aki fél attól a büntetéstől, ami a túlvilágon várna rá. És ekkor jövök én a képbe. Legtöbb esetben az elhunyt szerettei fizetnek csak azért, hogy végre megnyugvást találjon. Mostanság már olyan is van, hogy például egy tulaj vagy csak simán egy szomszéd fizet, mert folyamatosan zajt hallanak. Mindegyiknek van egy gyenge pontja, amit ha eltalálok, akkor rögtön köddé válik.
Hazaérve elkezdtem kiagyalni egy tervet, hiszen mégis vissza kellesz mennem. Viszont nagyon fáradt voltam, így a laptop billentyűzetén hajtottam álomra a fejem. Reggel az ébresztőm hangja keltett és elég szomorúan vettem észre, hogy az időjárás sem valami csodás. Lehangoltan léptem a fürdőbe elvégezni reggeli rutinjaim. Épp fogat mostam, mikor ismét üzenet érkezett a tegnapi ismeretlen telefonszámtól. Az üzenetben az állt, hogy az ígért összegnek a kétszeresét ajánlja, ha ma este végleg eltüntetem a lelket. Persze nekem azonnal felragyogott a szemem és visszaírtam egy okét. Gyorsan összeszedtem a sulis táskámba a könyveket és elindultam a buszhoz.
A napnak hamar vége lett és épp hazafelé tartottam volna, ha a szokásos két idióta meg nem állít. Már két hónapja könyörögnek, hogy szálljak be az értelmetlen szellemes klubba, amiben ők az egyetlen tagok.
-Meggondoltad már magad?-állt elém a velem egyforma magas vézna fiú, akit Takumi Shirakawanak hívtak.
-Hányszor mondjam el, hogy nem érdekel az értelmetlen klub?-kérdeztem.
-De hiszen szükségünk van rád-mondta már majdnem sírós hangon Kazuto Hattori, az alacsonyabb és termetesebb srác.
-Én viszont nem tartok igényt rátok-válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangnemben és kikerülve őket elindultam haza.
Hamar eljött az este. Dörgött és villámlott. Éppen alkalmas időjárás a szelleműzéshez. Becsuktam az ajtót és ismét gyalog elindultam végleg eltüntetni azt az idegesítő szellemet.
Ahogy beértem a folyosóra rögtön megpillantottam a folyosó végén.
-Most meghalsz!-kiáltottam neki.
-Kérlek, már 2 éve halott vagyok-nevetett.
Futottam a hosszú és sötét folyosón felé, de mikor már majdnem odaértem valami megragadta és berántotta az egyik terembe. Én utána iramodtam és meglepődve vettem észre, hogy egy másik szellem fojtogatja. Pontosabban egy férfi szellem, aki kétszer nagyobb, mint ő és éppen a falnak nyomva szorítja a torkát.
-Azonnal engedd el, te perverz-utasítottam, mire ő felém nézett, majd eleresztette és a földre huppant.
Felém tartott ökölbe szorított kezekkel, de én kitértem az ütés elől. Ő mégiscsak egy szellem volt, méghozzá jó nagy, így azon kaptam magam, hogy megragadta a torkom.
*Miri szemszöge*
Nem tudtam hirtelen, hogy mit tegyek, mikor megláttam, hogy elkapta azt a srácot, aki miattam került a pácba. Észrevettem a szellemen, hogy a tarkója villog. Amikor meghaltam ez a képességem adódott, hogy képes vagyok meglátni más szellemek gyenge pontját, viszont én nem tudtam bántani őket.
-A tarkója…az a gyenge pont!-kiáltottam oda.
Láttam, hogy nem sikerül eltalálnia, így gondolkodás nélkül odarohantam és odarúgtam, ahol tudtam, hogy akár szellem, akár nem, ha férfi akkor tuti, hogy fáj.
*Haruto szemszöge*
Kaptam az alkalmon, amit sikerült kijátszania nekem és felkapva egy gerendadarabot tarkón sújtottam a szellemet, ami rögtön sötét köddé vált.
