A VADÁSZ LEGENDÁJA 9/8. rész

Bardak nem szólt, tudta, sokféle furcsa varázstárgy létezik. Várta a további részleteket, ám a fivére így folytatta:
– Kevés, amit még elmondhatok. Már biztos távolságra jutottunk a seregtől, amikor lángba borult az erdő – ez nyilván a zsoldosok műve volt. Nem mertünk ellentüzet gyújtani, nehogy a katonák észrevegyenek, de kitérni sem tudtunk, olyan széles sávban perzselték fel a vadont. Tán ez is varázslat volt?
Futva menekültünk, aztán lépésben, hogy kíméljük az erőnket, majd megint szaladtunk. Halálosan fáradtak voltunk, mire odaértünk hozzád, bátyám; te pedig megmentettél. Mindezidáig nem sejtettem, hogy te vagy Bardak, a vadász, de illik hozzád, hogy marducon lovagolj. Fogalmam sincs, hogyan vetted rá a többi vadállatot, hogy minket is megtűrjenek, de Fényharcos vagy, nyilván ezért ismered a módját.
– Lényeg, hogy sikerült a tervem – szólt Bardak kitérve a válasz elől, majd odafordult Nuriához és Dwym-hilhez. – Ezt a két holmit út közben találtam, és elhoztam azoknak, akiket illet.
Azzal Nuria ujjára húzta a szívformájú ékkővel díszített gyűrűt, Dwym-hilnek meg odaadta a sárkányos kardot, és gyorsan mellécsúsztatta a nyakláncot is, a fehér ékkővel. A fiatalember mindezt néma mosollyal köszönte meg, Nuria azonban túláradóan boldog volt, mert – mint mondta – még soha senkitől nem kapott ilyen gyönyörű ékszert. A vadász elmosolyodott, sejtve hogy az asszony azért találja annyira szépnek a gyűrűt, mert tőle kapta. Csakhogy nem maradt sok idő örülni, közelgett az újabb veszély.
– Fel kell készülnünk a védekezésre – mondta Bardak. – Nem tudom, hogy a zsoldosok vezérének milyen eszközei, mekkora varázshatalma van, de a tűz ellen a víz hatásos. Lehet, hogy ezen a parton is kigyullad az erdő, ám mi olyan menedéket állítunk, amit megoltalmaz a folyó!
Bardak egy csillagforma földsáncot akart emelni, ami mögé csatornán bevezethetik a folyó vizét, és nedves árkokat, ahol ők meg az állataik meghúzódhatnak. Hatalmas munka kezdődött: négy ember és két vadin számára kivitelezhetetlen, ha nincsenek ott segítségül a marducok és mardócok.
A vadak agyarukkal hasították, fejükkel felkupacolták a földet, a szelídek meg keményre döngölték a lábukkal, így hamar kész lett a sánc, a csatorna, az árok. Aztán az állatok fákat döntöttek ki, odagörgették a sánchoz, és a két Novuz testvér irányításával befedték a tetejét úgy, hogy maradjon néhány kijárata. A nyersfa födém óvott a nyílzáportól, de a tűztől is, és hogy még inkább így legyen, az asszonyok meg a kis Halkon nedves mohát gyűjtöttek, amit a fatörzsekre szórtak.
Eközben Dwym-hilnek – aki ez idáig az állatok munkáját felügyelte – Gaszton és Miron megmutatta a kardvívás alapvető vágásait, szúrásait. A fiatalember parittyájának nem sok haszna lett volna a közelgő harcban, ám új kardjának igen, és Dwym-hil buzgón nekilátott gyakorolni. Meglepően ügyesnek bizonyult, mintha ösztönösen tudta volna, mikor mit kell csinálnia. A kis Halkon amint tehette, elszökött az asszonyok mellől, és beállt \”gyakorlatozni\” a nagyfiú mellé. Volt egy kicsi tőre, amivel lelkesen leutánozta Dwym-hil mozdulatait.
Az idő gyorsan telt, és a folyón túlról közeledett a tűzvész. Amikor fénye felderengett a környéken, az állatok, az emberek és vadinok mind a sánc falai mögé húzódtak. Odabent nyirkosság fogadta őket és sötét.
– Nem tudom, még az éjjel megtámadnak-e bennünket, vagy kivárják a hajnalt, de ébernek kell lennünk – mondta Bardak. – A férfiak felváltva őrködnek, a többiek alhatnak. Én kezdem a virrasztást, utánam Miron következik, aztán Dwym-hil jön.
– Na és én? – csattant egy éles hangocska, Halkoné. – Én is férfi vagyok, mikor következem?
Senki sem nevette ki, Bardak pedig sietett a válasszal:
– Férfi vagy, nem is akármilyen, éppen ezért különleges feladatot kapsz. Egy háborúban mindig szükség van futárra, és mert te vagy a legfürgébb, te leszel az. Csakhogy egy futárnak kipihentnek kell lennie, ezért most nagyon gyorsan el kell aludnod, Halkon!
A kisfiú komolyan vette nagybátyja \”parancsát\”, hamarosan elszenderült.
– Engem ugyan nem jelöltél ki őrségre – hallatszott Peta hangja -, de bízhatsz bennem, Gaszton el Novuz. Él bennem a gepárd ösztöne, álmomban is megérzem, ha közel a veszély.
– Igen, ez így van – helyeselt Miron.
– Milyen szerencse, hogy ilyen szövetségeseink vannak, igaz-e Dwym-hil? – dünnyögött Nuria álmos hangon, ám a fia hangosan szuszogott és nem felelt. – Elaludt… és Peta is… és én…
Csend lett. Bardak figyelte a sötétségben felé legyező lélegzeteket, aztán halkan megkérdezte:
– Te miért nem alszol, Miron? Fáradt lehetsz.
– Te is – felelte az öccse. – Láttam a hangyakirálynő hulláját, úgy sejtem, te végeztél azzal a szörnyeteggel.
– Attól még aludhatnál.
– Igen, de… ki tudja, mi következik, és ha most nem mondom el, talán nem lesz rá többé alkalmam. Nagyon sajnálom, ami történt, és ha képes vagy, kérlek, bocsáss meg nekem, Gaszton!
– Nem értem, mit kellene?
– Mindent, bátyám. Azt, hogy olyan komisz voltam, hálátlan, züllött fivér, aki elherdálta a pénzedet. Föl se fogtam, mit teszel értem, hogy nem kötelességből adsz, hanem testvéri szeretetből. Peta döbbentett rá erre, ő magyarázta el, és értette meg velem, hogy mennyire üres volt az addigi életem. Sokan kinevettek, amiért elcsavarta a fejemet egy kéjnő, mások megvetettek, mivel ember helyett vadint választottam páromnak: nem értették, hogy milyen őszintén és mélyen szeretjük egymást.
– Én megértem, Miron.
– Igen, tudom: látom hogyan néztek egymásra Nuriával. És örülök nektek, mert eddig azt hittem, jóvátehetetlenül tönkretettem az életedet.
– Én meg azt hittem, hogy Petával együtt téged is lemészároltak a rabszolgavadászok. Hogyan menekültetek meg?
– Talán csak a szerencsénknek köszönhetően. Egy ideje már elköltöztünk arról a tömegszállásról, ahol a barátainknál laktunk, és egy másik utcában béreltem magunknak szobát. Tudod, Peta viselős volt tőlem, közelgett a szülés ideje… Naponta kellett fizetni a szobáért, ezért mindennap az utcát jártam, és pénzt szereztem, ahogy bírtam.
– Hogyan?
– Hm. Van olyan kérdés, bátyám, amit nem érdemes föltenned, mert úgyse kapsz rá választ. Legyen elég annyi, hogy aznap nem sikerült a tervem: éppenséggel ájultan feküdtem egy sikátorban, egy hatalmas kupac trágya alatt. Ott fulladtam volna meg, ha Peta nem talál rám, és nem ás ki a tíz körmével. Utána elvonszolt a köztéri kúthoz, ahol alaposan lemosdatott, magamhoz térített a hideg vízzel.
Akkor elhaladt mellettünk pár rabszolgavadász, akik arról beszéltek, hogy megtámadják és elfogják a barátainkat. Rohantam volna, hogy figyelmeztessem őket, de Peta hirtelen feljajdult, összegörnyedt, és a hasára szorította a kezét. A gyermekünk a világra akart jönni, én pedig nem hagyhattam magára az anyját, a szerelmemet.
Ahogy körülnéztem, mit tegyek, hová vigyem, megpillantottam annak a tömegszállásnak a gazdáját, ahol a barátaink laktak. Odafutottam hozzá és kértem, figyelmeztesse a társaimat, hogy meneküljenek. Azt mondtam, fizetek érte, ha megteszi, ő pedig megígérte, gondja lesz a barátaimra. Honnan tudhattam volna, hogy épp ez az álnok csúszómászó okozza a vesztüket?! Régtől fogva lepaktált a rabszolgavadászokkal, akik rávették, hogy keverjen bódítószert a társaim italába. A barátaim java része gladiátor volt, még részegen is elbántak volna tucatnyi rabszolgavadásszal, azonban a halálos kábulatban esélyük sem maradt ellenük. Nem volt ott valódi harc, csak közönséges mészárlás.
Én Peta mellett maradtam addig, míg a kisfiunk meg nem született egy Hilária nevű jósnő bódéjában, aki szánalomból befogadott bennünket. Aztán siettem a barátaimhoz, de már csak borzalmasan megcsonkított hullákat találtam, és egyetlen eleven embert, aki a vérdíjul kapott pénzét számolgatta. A tömegszállás tulajdonosa volt. Kardot szorítottam a nyakához, kivallattam, majd lecsaptam a fejét. Ennyi azonban nem volt elég, tomboló haragomban addig kaszaboltam, amíg egyetlen ép porcikája sem maradt.
Akkor visszamentem Petáért meg a fiunkért, és elvittem őket abból a szörnyű városból. Azóta vándorolunk, s én próbálok tisztességes munkával pénzt gyűjteni. Úgy tervezem, veszek majd egy kis tanyaházat földdel, és gazdálkodó leszek. Peta azt mondja, örülne neki, és tán Halkon se fogja bánni, ha az apja egy nap végleg szögre akasztja a kardját.
Az elbeszélés véget ért. Bardakot felkavarták a hallottak: öccse és szeretteinek sorsa, meg az, hogy a történet révén ismét felbukkant a titokzatos Hilária. Mindez együtt aligha lehet véletlen, de vajon mit jelent?
Egyszerre halvány fény szüremlett a sánc belsejébe, és a vadász úgy döntött, jobb, ha későbbre halasztja a töprengést.
– Hajnalodik, most már hamarosan támadni fognak – mondta. – Itt az ideje felébreszteni a többieket.
A következő pillanatban egy éles gyerekhang sikoltott fel odakinn, majd azt kiabálta:
– Segítség, mentsetek meg, segítség!

*

Peta úgy rándult össze, mintha korbáccsal csaptak volna végig rajta.
– Ez Halkon! – kiáltotta. – Kiszökött innen a földsáncból. Kisfiam!
És már rohant volna a gyerekéhez, ha Bardak meg Dwym-hil el nem kapják, és vissza nem rántják.
– Eresszetek! – sikította a nő eszelősen karmolva, harapva. – Fiacskám, Halkon!
– Fogd az asszonyodat, Miron, és tartsd itt, míg ki nem derítjük, mi történt – szólt Bardak, aztán Petára förmedt. – Te pedig hallgass el, és maradj nyugton, különben nem tudjuk megmenteni a fiadat!
Ez hatott, a nő elcsendesült, de egész testében remegett az erőfeszítéstől, hogy el ne veszítse az önuralmát.
– Hallom, hogy kezdtek ébredezni abban a mardóctúrásban – kiabálta odakintről egy borízű hang. – A kis fattyú anyja legalábbis már föleszmélt. Hát a többiek fent vannak? Na, poronty, visíts még egyet, hogy megtudjam!
Halkon sikítása hallatszott, meg a borízű hang hahotája.
Miron felhördült:
– Kimegyek, és megölöm azt a nyomorult mocskot, aki…
– Az az átkozott pontosan azt akarja, hogy elhagyd a fedezéket velünk együtt – sziszegte Bardak. – Ha ész nélkül csináljuk, Halkonnak nem lesz esélye a menekülésre. Ki kell deríteni, tudja-e a gazfickó, hányan vagyunk. Ha igen, és itt kell hagynunk a sáncot, az asszonyok húzódjanak tőlünk minél távolabbra, Dwym-hil pedig álljon a hátuk mögé! Dwym: tudni fogod, mikor indíthatod a vadmarducokat! Mindenkinél legyen fegyver, de olyan, amit nem sajnál, ha elveszik tőle. A többit itt hagyjuk, hátha később hozzáférhetünk, és hasznát vehetjük.
– Mi lesz már? – türelmetlenkedett kint a borízű hang gazdája. – Újból megvinnyogtassam a kis gepárdot?
– Micsoda hős vagy! Egy gyerekkel kezdesz, mert félsz a férfiaktól? – kiáltott ki a vadász, aztán mintegy gúnyolódva nagyot füttyentett.
– Tőled ugyan nem, Bardak – horkant a válasz. – Vagy mondjam inkább úgy, Gaszton el Novuz? Megeszlek reggelire az öcséddel együtt, és még mindig üres lesz a gyomrom!
– Remek! – lehelte a vadász. – Ha tud is Dwym-hilről, nem tart tőle. Legyen nálad a parittyád, Dwym, hogy átadhasd, de a ruhád alá rejtsd el a kardodat, meg Mironét is: tőled nem fogják elszedni. Öcsém, vidd az íjamat, az asszonyoknál legyen kés!
– Na, mi van, Bardak, te híres vadász? – ordított a borízű hang. – Megástad a sírodat, és most addig lapulsz a mélyén, míg bele nem halsz a félelembe? Mozdulj, vagy eltöröm a kis vadinkorcs kezét, aztán ha már eleget vonyíkolt, szétütöm a fejét.
– Gyerünk! – szólt Bardak, és elsőként mászott ki a sánc mögül.
Pillantása nyomban Halkonra esett, aztán az őt fogva tartó férfire. Bizonyosan ember volt, de ritka ronda szerzet. Haja meredező, akár a drót, homloka csapott, orra horgas, az állkapcsa roppant széles, kardvágás éktelenkedett arca egyik oldalán, ferdévé torzítva a vigyorát. Úgy öltözködött, úgy mórikálta magát, mint valami hibbant kényúr: selyemköntösei tarka összevisszaságára páncélinget húzott, szattyáncsizmás lábával meg egy szürke szőnyegen taposott, amit a folyó partján terítettek le. Két bütykös keze azonban erős volt és izmos; egyikkel Halkon karját csavarta hátra, a másikkal kést szorított a gyerek torkának.
Katonái a folyó túlpartján álltak, emberek, gnómok vegyesen, és mindnyájan célzásra emelt íjat tartottak a kezükben.
– Ne tévesszen meg, Bardak, hogy a zsoldosaim távolabb állnak – mondta a páncélos. – Onnan is könnyűszerrel eltalálnak, és ami azt illeti, én se vagyok védtelen!
Lábával megbökve kissé felgyűrte a szőnyeg egyik sarkát: a szőnyeg piros színű volt a túloldalán, és láng csapott ki alóla.
– Csinos kis varázstárgy, nem igaz? – kedélyeskedett a zsoldosok vezére. – Vérfürdőt kellett rendeznem, hogy megszerezzem, de esküszöm, megérte! A vörös felével bármit fel tudok gyújtani, a szürkével meg átkelhetek a vízen, és amíg rajta állok, nem szimatolja ki a jelenlétemet se állat, se vadin. Ja, igen, hogy el ne feledjem, van nálam még egy varázstárgy!
Gyors mozdulattal áttette a kést abba a kezébe, amelyikkel Halkont markolta, így a fegyver most a fiúcska hátának feszült. Aztán a zsoldosvezér elővett köpenyéből egy kristálygömböt, akkorát, mint egy emberfej, és felmutatta. Mintha egy emberke kuporgott volna benne – arcvonásaiban Saddih R\’Ahm felvásárlójára ismert Bardak. Ilyen holmit már látott Fényharcos korában: a gömbbe vetülő kép olyan, mintha az eleven személy is jelen lenne, és amit az cselekszik, megcsinálja a képe is.
– Nézd csak, uram – szólt a páncélos a kristályban lebegő emberalaknak -, megvan, amiért fizettél, elfogtam neked Bardakot, a vadászt. Még ráadást is adok: az öccsét, két ringyót meg a fattyaikat. Gyerünk, mindenki kifelé abból a földkupacból!
Nem volt választásuk: Miron, Peta, Nuria és Dwym-hil is előjöttek. Ahogyan Bardak előzőleg kérte, az asszonyok hátrahúzódtak, mögöttük görnyedezett Dwym-hil, aki igyekezett minél jelentéktelenebbnek mutatkozni.
– Engem ez a kompánia nem érdekel! – recsegte a kristálygömb mélyéről egy hang. – Tégy velük kedved szerint, amit akarsz!
– Akkor eladom őket rabszolgának, de előbb az egyik szajhát, azt a formás kis gömbölyűt kipróbálom. Remélem jó fekvés esik rajta!
– Nem azért fizetek, hogy ostobaságokkal fecsegd tele a fülem! – csattant a gömbből az ingerült hang. – Csináld meg végre azt, amiért a pénzed kaptad!
– Jól van, mindjárt, csak előbb eldobatom a rabokkal a fegyvereiket. Rajta, mi lesz? – nézett a foglyaira a páncélos.
Bardak földre hajította kardját és lándzsáját, Miron az íjat, az asszonyok egy-egy kést, Dwym-hil meg a parittyáját, aminek láttán a zsoldosvezér nagyot röhögött.
– Jól látsz, uram? – kérdezte aztán a kristályban lévő emberalaktól. – Akkor figyelj, most jön a kívánságod első fele!
A páncélos letette a gömböt, és Bardak lába elé gördítette.
– Vedd fel vadász, és törd be vele az orrod, aztán gurítsd vissza!
– Tessék?!
– Csináld, vagy hátba döföm a vadinkölyköt!
Bardak fölemelte a kristályt, nekicsapta az orrának. Hallotta a reccsenést, ahogy eltörik a csontja, szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, cimpái mögül vér szivárgott. A gömbből kárörvendő kacagás hallatszott, miközben a vadász visszalökte a zsoldosvezérhez.
– Emeld fel, és tartsd a kezedben, te kis korcs! – förmedt Halkonra a páncélos. – De vigyázz, nehogy elejtsd, mert letépem a karodat!
A fiúcska dühösen vicsorgott, miközben engedelmeskedett.
– Ha most is jól látsz, uram, következhet a kívánságod másik fele – szólt a zsoldosvezér, mire a kristályember rávágta:
– Csináld!
– Nos, Bardak, ha nem tévedek, van nálad még egy fegyver, egy marducagyar kés – mondta a páncélos. – Tudom, tudom, megfeledkeztél róla, de azért csak vedd szépen elő… úgy. És most belezd ki magad vele!
A foglyok elborzadt kiáltást vagy nyögést hallattak, Nuria kétségbeesve sikoltott. Bardak hallgatott, azonban kezében megrezdült a kés.
– Ha belém próbálnád vágni azt a csontdarabot, végzek a vadinfattyúval, a katonáim meg agyonnyilazzák a társaidat – jelentette ki a zsoldosvezér. – Sajnálnám, mert szép pénzt kaphatnék értük a rabszolgapiacon: viszont arannyal kárpótol a megbízóm, igaz?
– Igaz, igaz – rikácsolta türelmetlenül a gömb -, csak haladjunk végre!
– Hát akkor láss neki, vadász! De úgy csináld, hogy soká tartson, mert akkor tovább élsz – és nekem is jobban fog tetszeni!
Bardak megszorította kését, hegyét lassan a hasának nyomta, és lehunyta a szemét. Mindjárt – gondolta – mindjárt megtörténik, és…
Ebben a pillanatban vijjogás harsant a magasból, és a vadász már hajította is a pengét, egyenesen a zsoldosvezér lábába.
– Hasra! – üvöltötte Bardak, miközben a páncélos összerogyott, és elengedte Halkont.
A fiúcska elterült a földön, közben kezéből kigurult a kristály. A gyerek feje fölött ártalmatlanul suhantak el a katonák nyílvesszei, a többieknek sem esett semmi baja, kivéve a zsoldosvezért, aki nyíllövést kapott a nyakába. Bardak hozzáugrott, elragadta mellőle Halkont, Peta pedig már száguldott is el a fiával.
– Fedezékbe! – kiáltotta a vadász. – Dwym, a vadmarducokat! Átkelünk a folyón és…
A sebesült zsoldosvezér akkor megragadta szőnyege sarkát és felrántotta. Bardaknak csak annyi ideje maradt, hogy megpördüljön és előredőljön, ám a tűzcsóva így is hátba találta, meggyulladt rajta a bőrdolmány. Dwym-hil odaugrott hozzá, letépte róla a lángoló ruhadarabot, összegyűrte, ráfújt… és akkor valami elképesztő dolog történt!
Az égő dolmányból hosszú, kékes lángnyaláb tört elő, elérte a zsoldosvezért, és hamuvá pörkölte! Bardak döbbenten bámulta a történteket. Nem tudta eldönteni, varázslat műve volt-e, vagy talán… és akkor kétségbeesve felordított:
– A pergamen! Ég a bűvös pergamen!
Azonban már nem tehetett semmit, hogy megmentse, hiszen az a dolmányban szétégett. Amúgy se volt idő most ezzel törődni: a zsoldosok még mindig lövöldöztek rájuk.
– Dwym, a marducokat! – kiáltotta a vadász.
A fiatalember hívására az állatok előtörtek fedezékükből; Bardak, Miron, Dwym-hil, sőt még Peta is felugrott egyre-egyre, átúsztattak a folyón, nyomukban a teljes kondával. A katonáknak nem volt esélyük: akit nem kés, kard vagy lándzsa sebzett halálra, azt gepárdkarmok tépték, vagy marducagyarak hasították fel.
Rövid, véres csata volt, egyetlen zsoldos sem élte túl. Ezt követően a vadmarducok, hátukon a három férfivel és a nővel visszatértek az innenső partra. Halkon a szüleihez rohant, Nuria Bardakot és Dwym-hilt ölelte.
Egyszerre torz, recsegő kiáltás harsant fel:
– Mi az, mi történt, nem látom!
Saddih R\’Ahm felvásárlója üvöltözött a kristálygömbből. A vadász a kristályért ment, felemelte, az emberalak szemébe nézett.
– Az történt, te mocsok, hogy vesztettél. Végeztünk minden zsoldosoddal – most pedig te következel! Legközelebb nemcsak az orrodat verem szét, hanem addig ütlek, amíg mozogsz, utána apróra töröm az összes csontodat. Jól jegyezd meg: halott ember vagy!
Korund ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjon, és kiragadja Bardak kezéből a kristályt. Felszárnyalt vele a levegőbe, magasra, egyre magasabbra repült, aztán… Hogy véletlenül csúszott ki a karmai közül, vagy szándékosan ejtette-e le, nem lehetett tudni, a gömb azonban egyenesen a zsoldosvezér szőnyegére zuhant.
Varázstárgyak csapódtak egybe, így a kristály bár ép maradt, már nem védelmezhette meg a benne lévőt. Látszott, amint a gömb emberkéje péppé zúzódik, és ronccsá vált testéből kiömlik minden vér. Ugyanez történt a valóságban is Zharunban: Saddih R\’Ahm felvásárlója szörnyet halt tulajdon lakosztályában, selyempaplanos ágyán heverve.

*

“A VADÁSZ LEGENDÁJA 9/8. rész” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Évikém,
    az már nem az én adósságom, hiszen én megírtam, csak a Szerkesztőség közli folytatásokban a művet. Hála József bölcs meglátásának, hogy még jóból is megárt az egyszerre sok! Merthogy az sokk! 🙂
    Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad, értékelted az írásomat, és örülök ha kivívhattam a tetszésedet.

  2. Drága Ritukám
    most Te is fokoztat az izgalmat: vajon hajlandó vagy-e kivárni és elolvasni az utolsó részt is. Örülnék, mert az én történetemre is igaz (nagyjából) ami a népmesékre: a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz a büntetését. Köszönöm a kitartó olvasásodat.

  3. Kedves Hajni! Mit mondjak? Úgy peregnek az események, hogy nem győzöm a fejem kapkodni. Micsoda varázstárgyakat találtál ki. Elképesztő! No, de azért még egy résszel adósunk vagy! Szeretettel várom: Éva

  4. Kedves Hajni!

    Időnként arra gondoltam, hogy nem olvasom továbbb, nem terhelem magam ennyi gonoszsággal, szörnyűséggel, de tudtam, hogy megmented a hőseid, ezért folytattam. Sajnos a való életben is előfordul, hogy a gyermekkel zsarolnak, borzalmasan gonosz és aljas cselekedet. Ügyesen szövöd a történeted szálait, végig izgalmas volt és a legesélytelenebb helyzetből is megtalálod a kiutat.

    Szeretettel: Rita(f)

  5. mesésnek nem mondható,horrorisztikus,inkább,de jól követhető a cselekmény,mondtam már,hogy forgatókönyv lesz belőle!

Szólj hozzá!