A LÚZER 2/1. rész

Összes megtekintés: 87 

Amikor Kucsera Lajos első időszakos honvéd június első napjaiban bevonult a nagyatádi laktanya „tyúkbél-húzogató üzemébe”, a híradós alegység másod időszakos katonái fellélegeztek: „Végre megjött a kopasz, aki a továbbiakban majd helyettük fogja „idomítani a fókát”! Ha éppen nem lesznek kiképzések, lehet dekkolni orrvérzésig, majd a kopaszka megcsinál helyettünk mindent!
Már azt hittük, ide nem is küldenek kopárt, így a következő nyolc hónapban is mienk maradt volna a takarítás, szomorú lelkünk legnagyobb bánatára!”…

Az újonc bemutatkozott. Furcsán méregették őt a már bent lévők. Tudta, hogy nem a vörös haja érdekli őket, sem a hatalmas, kigyúrt felsőteste, hanem az, vajon mi a francnak vonult be önként 17 éves korára?
Azonban mégsem ezt kérdezték, hanem a nevét, s amikor bemutatkozott, általános röhögés fogadta. Értetlenül, és szé-gyenkezve állt a körlet ajtajában, s nem értette, miért olyan furcsa név a Kucsera? Aztán megtudta az alegységvezetőtől:
– Szóval maga Kucsera?
– Igen!
– Nem: „– Igen!” Hanem: – „Jelentem, igen!” Értve va-gyok?
– Jelentem, igen! – mondta katonásan, de egészen mást gondolt: „Hülye lúzerok! Most szórakoztok velem, mert még „kopasz” vagyok, de fogok én még a szemetek közé röhög-ni!”
De gondolataiból a tizedes kemény hangja térítette vissza:
– Nem: – „Jelentem, igen!” Hanem: –„ Jelentem, igen, ti-zedes elvtárs!”
„Ha ezzel boldoggá tehetlek téged, kis senki, örülj! – gon-dolta, majd fapofával újra mondta:
– Jelentem, igen, tizedes elvtárs!
S míg ő ezt a rövid mondatot kimondta, figyelte a híradós állományt, a „tyúkbeleseket”: földön túli boldogság ült egyik-másik szemében.
Az, a megkönnyebbülés, hogy: „Na végre! Most megszí-vatjuk ezt a „kopaszt”! Úgy, mint Józsi bácsi a Berva mo-pedjét! Reggeltől estig fog csuszatolni, ő fog elmenni a kantinba minden egyes bélyegért és borítékért, vagy egy kóláért, ő fogja a körlet ablakait mosni, egyszóval: a csicskásunk lesz, amíg el nem éri a másod időszakot!
– No, bugárkám! – tettette magát parasztnak a tizedes. – Szóval, első, nagytiszteletű Kucsera Lajos őfőméltóságához van szerencsénk? – tudakolódott, és várta a választ.
„Mit lehet erre mondanom? Ha igennel felelek, kiröhög-nek, hogy nincsenek már nemesek e hazában. Munkások vannak, megy parasztok, az értelmiséget el lehet felejteni úgy, ahogy van!
Ezek a taplók most úgy játszadozhatnak velem, mint kutya a lábtörlővel, de az idő nekem dolgozik: már szinte egy nap el is telt…
Amúgy meg nagyon jól tudják, hogy egy egyszerű vil-lanyszerelő vagyok. Nem véletlenül soroztak be a híradó-sokhoz! De, hát valamivel meg kell engem alázniuk!”
Ezért inkább így felelt:
– Jelentem tizedes elvtárs, Kucsera Lajos vagyok, egy egy-szerű villanyszerelő!
– Nagyon jó, nagyon jó! Tehát: KU, mint Kucsera, és LA, mint Lajos, összevonva: KULA!
– Maga lesz mától a Kula honvéd! Értette?
„Tehát, innen fújt a szél! Már előre kitalálták, hogyan tudnának gúnyt űzni a nevemből! Szánalmasan gyerekes dolog, de ez is a hadsereg bűne: ők változtatják meg az amúgy normális fiatalokat lelki topronggyá”.
– Igen! – mondta leszegett fejjel, hogy ne láthassa a mint-egy tucatnyi idősebb katona sunyi vigyorát, gúnyos tekinte-tüket.
– Mi van, Kula, már elfelejtette? Egész mondatban vála-szolunk! Hadd halljam végre!
– Jelentem, igen, tizedes elvtárs!
– Na, így már egészen jó! Látom, tanulékony állat maga! Józsi! – szólt egy mellette álló katonának: – Lovaggá ütjük a villanyszerelő elvtársat, rendben?
– All right! Hozom a kardot! – ezzel bement az írnok iro-dájába, és kihozott egy ősrégi fejes-vonalzót.
– Kula vitéz! Térdeljen le!
– Most ez komoly? – kérdezte önérzetesen, de bár ne tette volna!
– Mi van Kopirnyó? Visszaugatunk a felettesnek? Hát hunnan szalajtották magát, hogy ennyire felbátorodott, a szentségit?! Majd megmutatom magának, kis lúzerkám, hogy a seregben nincs visszapofázás! Letérdelni!
Megtette.
– Mondott valamit első Kopár Kopárovics Lúzerow?
– Jelentem, nem, tizedes elvtárs!
– És, vajon miért nem? Ha nem vagyok túlságosan in-diszkrét?
– Miért? Mit kellett volna mondanom? – próbálta nyu-godtan kérdezni, de szinte remegett már az idegtől…
– Amikor azt mondtam: – Letérdelni!, akkor nem mondta: – Értettem tizedes elvtárs! Azt hiszem, ezeket, a dolgokat még gyakorolnia kell Lúzerowics úr!
Szerencsére, a nap 24 órából áll, és senki sem biztosítja magának a napi 8 órányi alvást, mivel itt, a laktanyában ugyanis nincs szakszervezet! Majd lecsippentek naponta 1-2 órácskát a pihenőidejéből, és majd, a mindenkori napos elv-társ folytatja a kiképzését! Megértette?
– Igen, megértettem, tizedes elvtárs!
– Na lássa! Nem is annyira hülye maga, mint, amennyire kinéz!

Az első hónap a kiképzéssel telt el. És, a napi feladatok elvégzése után Kula honvédet mindenki ott szívatta, ahol tudta…
Csak azért küldték le a kantinba egy borítékért, hogy utána mehessem vissza bélyegét. Ha az is megvolt, hozhatott egy csokit, vagy egy doboz cigit. Természetesen a gyufáért külön küldték le. De, ha a cigihez automatikusan hozta a gyufát, ráförmedtek, ki a franc kérte, viszont, ha nem hozott, azért tolták le, hiszen igazán gondolhatott volna rá…
És persze, kóláért tízszer ment le, majd újból tízszer vitte vissza az üres üvegeket, és vitte nekik az üvegbetétek árát….

Aztán, amikor már kezdték unni a sok jövés-menését, jött a további zrikálás:
– Hallottuk lúzerkám, önként, és dalolva jöttél erősíteni a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres erejét! Vajon, mi kész-tethetett téged e hazafias cselekedetre?
– Jobb minél előbb túl lenni rajta! – mondta egykedvűen.
– Te tényleg lökött vagy ecsém! – kapott a szón a rajpa-rancsnok. – Más, NORMÁLIS ember húzza-halassza, hátha ki tud bújni a hadkötelezettség alól, te meg önként dugtad a fejed a kötél hurkába?
Beteg vagy édes fiam! – mondta neki, a nála csupán egy–másfél évvel idősebb katona.

Aztán eljött az eskütétel napja. Minden – a helyőrségen kívül lakó –, kopasz kimaradást kapott éjfélig, akik a város-ban laktak, azok pedig másnap reggel 8-ig.
Kopár Kopárovics, az „ügyeletes lúzer” is boldogan ment ki a városba meglátogatni családját.
Szülei ugyan mindenről szerettek volna tudni, de annyira egykedvűen és szűkszavúan válaszolgatott, hogy néhány perc múlva abbahagyták a kérdezősködést. Csak erre várt: a frigóból magához vett két üveg sört, és hátrament a bátyjá-hoz, a nagy házhoz ragasztott szoba-konyhába.
– Sziasztok! – köszönt vidáman. Mizújs gyerekek itt, pa-rasztfalván?
– Semmi különös öcskös. Élünk, éldegélünk…
– És Gizi? Jól van?
– Remélem, ma legalábbis még nem panaszkodott, hogy émelygett, vagy hányt volna.
– Akkor jól van! Gyere, lökjük le a söröket, és váltsuk meg a világot!
Elmondott mindent, mi történt az elmúlt egy hónapban, mi várható a következő hetekben, majd a sört megíva visz-szaballagott szüleihez.
Másnap időben kelt, és idő előtt lejelentkezett a kapuügyeletesnél…
Aztán, felment a körletébe:
– Tizedes elvtárs! Kérek engedélyt kérni!
– Lökje, nyomorult kopasz, ne kíméljen!
– Kérek engedélyt kihallgatásra menni a laktanya párttit-kár elvtársához!
– Nocsak, nocsak! Menne panaszkodni a führerhelyetteshez? Talán nem teccik magának a kiképzés? Vagy a mi pofánk?
– Jelentem tizedes elvtárs, semmi kifogásom a kiképzések ellen! A legénység meg olyan, amilyen…
– Akkor mi a bús-bánatos franccal akarja zavarni a mi hőn szeretett alezredes elvtársunkat?
– Jelentem, magánüggyel!
– Rendben! De ha visszahallom, hogy panaszkodott ránk, elharapom a torkát, megértette?
– Igen, tizedes elvtárs! Most pedig kérek engedélyt a távozásra!
– Induljon, maga balfasz!
– Értettem! – ezzel rendbe szedte ruházatát, megfésülkö-dött és felcaplatott a parancsnoki épületbe. Majd fél óra múlva újra a „bélhúzók” körletében volt…
– Na, mi van Kopárovics? Nem bírta tovább elviselni sze-retett másod-Führerünk a maga nyavalygását, és visszaza-varta?
– Jelentem pár perc alatt elmondtam a problémámat, és kérem az alezredes elvtárs írásbeli döntését betenni a pa-rancs-javaslati füzetbe!
– Na, adja ide, maga balfék! Aszongya, hogy…
– Na, neee! Fiúk! Gyertek ide gyorsan! Mindjárt eldobjátok az agyatokat! Mindenki itt van?
Na, szóval: Kula barátunk megnősül! Halljátok? Eddig is tudtam, hogy hülyébb az átlagosnál, de hogy 17 évesen ne csak bevonuljon, de meg is nősüljön, az már irtó ciki!
– Mondja lúzerkám! Mi jó van abban, hogy valaki ilyen fiatalon eldobja magától a szabad életet, és önként börtönbe megy? Na, mit tud felhozni mentségéül?
– Szeretem a kislányt!…
– Ez nem lehet igaz! Én is szerettem a mindenkori barát-nőmet, de hülye lettem volna elvenni bármelyiküket is!
Nem győztem volna esküvőről válóperi tárgyalásra men-ni! Normális maga? Egy, maximum két év múlva úgyis ráun, aztán adhatja be a válókeresetét. Maga bizony isten nem normális, de hát egy lúztertől mit is várhat az ember, ugye, fiúk?
Persze, azok bólogattak röhögcséltek, és gúnyos megjegy-zéseket tettek rá.
– De ami a legszomorúbb ebben a történetben – mondta tovább a magáét a körletfelelős –, hogy kopaszkánk kap egy hét rendkívüli szabit! Na, ehhez mit szóltok?
– Mindjárt dobok egy hátast! – mondta valaki
– Szerintem csak azért nősül a hülyéje, hogy egy hetet el tudjon sumákolni! – mondta másvalaki.
– Hát, most jól kicseszett velünk! Egy hétig mi egrecíroz-tathatjuk a fókát! Szerintem kikúrásból nősül, nem szerelem-ből! – adta a tromfot a harmadik.
– Gyerekek! Ha valaki ilyen genyó, csesszünk ki vele! – kapcsolódott a beszélgetésbe a következő „tyúkbélhúzó”. – Amíg őkegyelmessége távol van, ne takarítsunk, majd ha méltóztatik visszafáradnia, akkor legalább lesz mit bepótol-nia, mielőtt még elfelejtené, milyen is a felmosórongy!
– Így igaz! – helyeselt a következő, majd rákérdezett: – Mikor lesz a nagy esemény?
– Két hét múlva pénteken – jött a válasz a tizedestől. – Látom, kopirnyókám, nem kell magának segítség a szerve-zéshez, kész tények elé állítja a laktanya főtisztjeit! Na, mindegy azt a pár napot még guggolásban is ki fogjuk bírni, aztán, a hátralévő hat és fél hónap alatt, egészen következő év január végéig, annyit moshat és suvickolhat, mint száz mosómedve! – és jót röhögött saját beszólásán.
Mikor a következő hétvégén az egyetlen kopasz eltávozott, mi más lehetett volna terítéken, mint ő?
– Na, fiúk, ebből látszik, mennyire kezdő, kétéves, nyeret-len ez a sippantó: azt hiszi, annyira jó egy szoknya mellett megmaradni? Hogy a percsába lehet valaki ennyire gyökér?! – kérdezte az egyik katona.
– Előttünk az élet, srácok, ez a marha viszont eladta a lelkét az ördögnek! Én nagyon kíváncsi lehetnék, hogy néz ki a bigéje, ha már képes volt a szabadságát és függetlenségét feladni ilyen fiatalon! – kontrázott rá a másik.
– Szerintem, bűn ronda, ezért akaszkodott rá erőnek ere-jével az a némber. Ez a balek meg örült, hogy kapott végre egy likat! Más variációt el sem tudnék képzelni! Legalább is józan, paraszti ésszel nem! – replikázott a harmadik honvéd.
– Vagy túlságosan is szép, és hogy magához kösse, gyor-san elveszi. Mintha a házasságlevél meg tudná menteni őt a drága neje hűtlenkedésétől! – jelentette ki a következő kato-na.
– Én tojok rá, fiúk, milyen a csaja, a legfontosabb, hogy tíz nap múlva visszajön ez a tökéletlen kopasz, és szívathat-juk tovább! – adott véleményének hangot a következő vitéz.
– Szerencsétlen farok! Majd néhány év múlva rájön, hogy a kulcsa mindegyik zárba beleillik, de akkor már késő lesz! Bele fog savanyodni ebbe a szerencsétlen házasságba! Tizenhét évesen, megnősülni? Uram anyám! Ezt a tragédiát!

– Na, kezdjük már végre a kártyázást, fiúk? – zárta le a diskurzust a tizedes.
Tíz nap múlva július közepén Kucsera honvéd visszajött, és első tevékenysége a politikai tiszthez való újabb kihallgatási kérelme volt.
– Ne próbálkozzon kopaszok gyöngye, úgysem kap újabb rendkívüli szabadságot a válóperéhez! – gúnyolódott rajta a tizedes.
– Nem óhajtok elválni tizedes elvtárs!
– Akkor mi a lófaroknak megy megint a főnök helyettesé-hez?
– Jelentem, magánügy!
– Rendben, de ha vissza méltóztatott fáradni, neki ugorhat az összes ablaknak, ajtó – és ablak tokoknak, valamint az ösz-szes kövezet felsúrolásához!
Tíznapnyi pihenés, és semmit tevés alatt feltöltődhetett annyira, hogy napi 6-8 óra csuszatolással simán megbirkózhat! És, hogy el ne felejtse, hogy maga a mosómedvénk, a takarítás egész ideje alatt brummogni fog! Megértette?
– Jelentem, csak a barna – a jeges – és az örvös medve brummog, a mosómedve nem!
– Szóval, pofátlankodik is Kopár Kopárovics! Na, várjon csak! Majd én megtanítom a tiszteletre!
Húzzon fel a parancsnokiba, s ha visszajött, fogkefével fogja kipucolni a kövezet fugáit, mielőtt még valamelyik öreg katona átesne a bennük felhalmozódott koszon, és leszerelése előtt megsérülne! Értette?
– Jelentem, igen, tizedes elvtárs!
– Akkor tünés, de gyorsan!
– Már itt sem vagyok! De kérdezhetnék valamit a tizedes elvtárstól?
– Ne húzza az időt, mert nem marad elég ideje a takarítás-ra! Csak röviden!
– Azt szeretném tudni, miért csak nekem kell suvickolnom, hiszen a koszt mindenki csinálja? Csak azért, mert én első időszakos vagyok, 12 ember helyett egyedül nekem kell nekifeszülni a felmosórongynak? Ez szerintem nem igazságos!
– Na, kopaszkám figyeljen, mert csak egyszer fogom el-mondani: mióta világ a világ, a laktanyában ez a rend uralko-dik!
Akik kopaszok, azok, csuszatolnak, a másod – és harmadidőszakosok pedig csicskáztatják őket! Az öreg katonák pedig – különösen, ha már vágják a centijüket –, egész nap dekkolhatnak, hogy frissen és üdén tudjanak leszerelni! Megértette, kopasz uraság?
– Igen, megértettem, és a jövőben ezek eszerint fogok eljár-ni! Kérek engedélyt távozni!
– Mégiscsak tanulékony állatfaj maga Kula elvtárs! De siessen vissza, le ne maradjon a jóról! Nem venném a lelkemre, ha tíz perccel kevesebbet mosna, mint lehetne! Mindenesetre a brummogást már most kezdheti gyakorolni! Na, menjen már!

E napon kicsit tovább időzött a politikai tisztnél Kucsera honvéd, de egy órán belül újra a körletében volt.
– Hogy ma milyen csodálatos nyári napunk van fiúk! A nap ragyog az égen, a madarak csivitelnek a fákon, és, hogy a boldogságom teljes legyen, Kula vitéz, a lúzerok gyöngye is megjelent a takarítás megkezdésére.
És, mivel ég a vágytól, hogy minél előbb elkezdje, és minél alaposabban kitakarítsa ezt a disznóólat, szereztünk neki egy kis meglepit! Fiúk! Kezdhetjük!…
A híradós alegység összes katonája kiment a folyosóra, egyesek le a pincébe, mások az udvarra, majd néhány perc elteltével, vigyorgó pofával újra megjelentek.
– Na, Kucsera! Remélem Önnek is tetszeni fog a maglepetésünk, melyet oly gondosan kiterveltünk, de megígérte, hogy a megbeszélésünk szerint fog a továbbiakban eljárni, ugye?
– Jelentem, igen, tizedes elvtárs!
– Helyes! No, akkor, hogy legyen mit feltakarítania, hoztunk magának pár milligramm földet! – ezzel ötvödörnyi sáros földet borítottak ki a körlet padlójára.

– Nos, hogy tetszik az elképzelésünk, lúzerkám? Tíz napnyi pihenés, és tucatnyi kufircolás után ugye, nem veszi zo-kon a kövezeten elhelyezett kevés kis anyaföldet?
– Jelentem, nem! – mondta teljes szenvtelenséggel.
– Nos, hogy ne tudja gyorsan fellapátolni a földet, ugye, nem haragszik, ha egy kicsinykét szétrugdossuk a kupaco-kat?
– Jelentem, nem, tizedes elvtárs!
– Ó! Nagyon köszönjük megértését! De ugye, nem fog ránk megorrolni, ha egy csipetnyit megnedvesítjük a homo-kot?
Tudja, súroláskor, sokkal szebben fog csillogni a kövezet! Szebb taposó csempe, nagyobb öröm a munka végén! Örül neki kopaszkám?
– Jelentem, igen, tizedes elvtárs!
– Nagyon jó, szívből örülök, hogy ennyire pozitívan áll a jobbnál-jobb ötleteinkhez! – ezzel újabb ötvödörnyi vizet zúdítottak a körletbe…

Folyt köv…

“A LÚZER 2/1. rész” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!

    Remekül megírt történeted örömmel olvastam, ugyanakkor némi megbotránkozással is. Tudom, hogy a "kopasz"-okkal kiszúrtak annó, de milyen aljas az ilyen viselkedés. Gondolom, hogy ma már, mikor önkéntesek vannak, megszüntek az ilyen és ehhez hasonló megalázások, bár tény, hogy az ember minden aljasságra képes.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!