Hosszú út 16.

A hosszú ideje tartó csapadékos idő után végre kisütött a Nap, minden nagyon vidámnak tűnt, jókedvűen, fütyörészve pakolták a cókmókjukat, kiértek az útra ami a hegyek közt egy völgyben vezetett tovább, ahogy haladtak, Kerberosz megállt és elkezdett vonyítani, hiába hívták nem mozdult. Ekkor a Júnó is hangos iázásba kezdett, mintha csak a kutyának segítene, a kicsi riadtan bújt az anyjához.
Hiába szólították őket, nem mozdultak, többen elmentek mellettük, kereskedők sok málhával gyalogosok hátizsákkal igyekeztek a legközelebbi városba, jókat nevettek ezen a furcsa társaságon, többen mutatták, hogy pálcával kell elindítani a csökönyösködő útitársakat, persze ezt nem próbáltak ki.
Nagyobb csapat török lovas katona is elporoszkált mellettük egy csausz vezetésével, nem siettek, jókat nevettek a szokatlan koncerten, a különleges duetten, amit a kutya és a szamár adott elő.
Az utasok a látványtól felvidulva, kacarászva mentek tovább az úton, a völgy felé, ahol egy folyó sietett kifelé, olyan sebesen folyt, mintha kergették volna, úgy igyekezett a két hegygerinc közül ki a sík vidékre. Az út is a folyó mentén, kanyargott.
Korán índúltak, mert estére el szerették volna érni a következő települést, ahol meg akartak pihenni, de nem mehettek, mert négylábú társaik megmakacsolták magukat , nem mozdultak.
Nem tudták mire vélni a dolgot, ott hagyni nem akarták őket, így vártak, hol türelmesen, hol kicsit izgatottabb lelkülettel, hogy mi fog történni.
— Most mit csinálunk? Itt nem hagyhatjuk őket- mondta Sebastian.
– Várnunk kell, talán meggondolják magukat, hallottam, hogy a szamár csökönyös, de nem
gondoltam, hogy ennyire akaratos tud lenni – helyezkedett el a fűben Márió.
– Pihenj te is barátom – mondta Márió – ha nem hajlandók elindulni, várunk holnapig, addigra talán eldöntik mit akarnak.
Ahogy ott azon töprengtek, hogy mi is történhetett nem éppen normálisan viselkedő szőrös társaikkal, hirtelen a föld a lábuk alatt rázkódott, remegett úgy mintha a hideg rázta volna.
A hegy felöl fülsiketítő morajlás hallatszott, arra nézve látták, hogy a hegy egyik oldala leomlott, hatalmas robajjal zúdult a völgyben lévő útra, betemetve az összes utazót aki arra ment, a lovas katonákat, kereskedőket. Akit nem öltek meg a kőtömbök, ők a vízben lelték halálukat, mert a folyó medrét is eltorlaszolta a törmelék, így az egész völgyet elárasztotta a víz. A folyó helyén egy nagy tó keletkezett. A nagy tömegű víz utat keresve magának a sziklák közt, mint egy hatalmas vízfüggöny zúdult a síkságra és tovább folytatta útját, mintha nem történt volna semmi.
A földrengés nagy károkat okozott a környéken, csak a kőfalak állták ki a próbát, a szegényes viskók mind összedőltek, sok embert temetett maga alá, vagy tett hajléktalanná.
Nagyon megdöbbentek a történteken, nem értettek, honnan tudták az állatok, hogy katasztrófa fog történni, megérezték valamiféle ember által érthetetlen módon, vagy kifinomult érzékszerveikkel hallották, hogy földrengés közeledik és leszakadni készülnek a sziklák?
Magyarázatot nem találtak rá, hálát adtak az égieknek, különleges megmenekülésükért, és persze szőrös társaikhoz még sokkal jobban ragaszkodtak, mint eddig.
A döbbenet után másik irányba a hegyet megkerülve haladtak.
Hosszas gyaloglás után elértek egy települést, ahol tragikus látvány tárult eléjük, a rengés mindent épületet letarolt, néha még meg – megrázta magát haragosan a föld, mintha csak azt akarná, ami megrongálódott, ne maradjon ott romos állapotban, dőljön le az is.
Már messziről látták a siralmas helyzetet, de közelebb érve hallhatták a fájdalom szörnyű hangjait. A túlélők puszta kézzel kaparták a romokat, ott ahol hozzátartozójukat vélték tudni.
Egy anya őrjöngve, már a haját tépve hívta gyermekeit, mint elmondta a kútra ment vízért, a három kisgyereket a házban hagyta, mikor a nagy rengés jött.
– Miért kellett elmennem, miért nem maradtam velük, talán együtt haltunk volna meg, jajgatott vigasztalhatatlanul.
Sebastiannak és Mariónak a természeti katasztrófa láttán szinte földbe gyökerezett a lába.
Segíteni! Segíteni! Utasította őket egy belső hang.
Kerberosz nem tétovázott vadul kaparni kezdte a romokat, nagyon izgatott lett, nyüszítve ugatott. Barátai látták a nagy izgalmat, azonnal munkához kezdtek, lassan, óvatosan távolítottak el az épületmaradványokat, még Júnó segítsége is elkelt, felszerszámozva utána kötötték a nagyobb gerendákat és nagyon lassan segített elmozdítani.
Megtalálták a gyerekeket, mind a három élt, egyik gerenda fönnakadt a nagy asztalon és így a bölcsőben levő baba és a rengés pillanatában mellette játszadozó, testvérei is életben maradtak, még sírni sem tudtak a rájuk zúduló portól.
Sebastiant és Mariót nagy tisztelettel fogadták, úgy tekintettek rájuk, mintha az égből jöttek volna, Kerberosszal együtt valami csodatevőnek gondolták őket.
Nem folytathatták útjukat, maradni kellett, hogy segíthessenek.
Alaposan kivették részüket a mentési munkákból, a kutya elszántan kereste az élőket, jelezte, ha talált valakit, akit nagy sietve próbáltak kimenteni.
Sok volt a sérült, kéz, lábtörés. Nekik Sebastian kötözte sebeiket, rögzítette törött végtagjaikat, míg Márió a kutyával felderítést végzett.
A túlélők egyrésze az élőket mentette, a többi a holtakat temette.
Amikor már nem volt remény, hogy élnek még a romok alatt emberek, elköszöntek a katasztrófa miatt sokat szenvedett, elkeseredett emberektől, akik áldották a nevüket.
A két jóbarátot nagyon megviselték az események, úgy testileg, mint lelkileg, de megnyugtatta őket a tudat, hogy segíthettek.
Elindultak útjukon a földrengés sújtotta vidéken, ahol a lakosság szívébe bánat, a gyász és fájdalom fészkelte be magát, nem volt ildomos komédiázni, nem is lett volna erejük hozzá.
Kedvetlenül mentek tovább, útjuk során alig beszéltek pár szót, a döbbenet szinte elnémította őket, hosszas hallgatás után Márió szólalt meg.
– Miért történnek ilyen rémes tragédiák? Mitől reng a föld? Valaki tudja a választ?
Azt hallottam, hogy a földanya, Gaia haragjában rázkódik, attól dől romba minden.
– Ez hit kérdése, minden népcsoportnak van elképzelése róla, többen az égiek haragjával magyarázzák. – mondta Sebastian.
Maguk mögött hagyták a katasztrófától szenvedett vidéket, az emberek élték megszokott életüket, ha egy faluba értek, kerestek szállást, megpróbálták szórakoztatni az embereket.
Nem volt nehéz feladat, mert Sebastian a magas termetével, mellette eltörpülő Márió a maga apróságával, már mosolyt csalt az emberek arcára. Ha az ifjú komédiás elkezdett játszani a lanton, néhány romantikus dalt énekelt, a közönség már el lett bűvölve, ehhez még zsonglőrködött, kézen állt, cigánykerekezett, szamarat bohócnak öltöztette,
Kedvelt mutatványuk, amikor Sebastian volt a segédje, legérdekesebb attrakció, amikor meg vívtak egymással, persze mindig Márió győzött, mert Dávid, legyőzte Góliátot, vagy az apró ügyes, okos harcos az óriást. A nézők dőltek a nevetéstől.
Nagyon jól jött, hogy kis aprópénz, mindig hullott a kirakott tálba, vittek némi ennivalót a nagy nevettetőknek, persze a szamárnak, csikójának és a kutyának is adtak finom falatokat.
Mikor úgy látták, hogy már minden tudományukat bemutatták, mindenki, aki látni akarta őket megnézte a műsort, elindultak mentek tovább.
Az egyik pakolásnál Sebastian a kellékek közt elrejtve talált egy tőrt. Megkérdezte Mariótól
– Miért van elrejtve? Ha megtámadnának bennünket legalább tudnánk mivel védekezni.
– Arra nincs szűkség, mert itt van a nyelvem, ami bármilyen nemes acél tőrnél is élesebb, ha bántanának elkezdek játszani a lantomon, énekelek nekik egy dalt és a legzordabb szív is megenyhül. A szép dal, szép zene, még a jeget is felolvasztja.
Esténként, amikor a sötétség fátylát a földre borította, a csillagok uralták az égboltot, sokáig beszélgettek, mind a ketten örültek, hogy jó barátra leltek a másikban. Kiönthették szívük fájdalmát egymásnak, olyanok voltak, mint két üldözött vad, akik az életükért futnak.
Márió szomorúan megszólalt,
– Barátom, neked jobb mert éltet a remény, hogy kedvesed még mindig vár rád, mert hiszed, hogy van valaki aki gondol rád. Nekem bezzeg nem volt soha senkim, hogyan is lehetne, ezt a vándor életet nem bírná velem egy asszony. Pedig sokat álmodozok, gondolok valakire, aki lehet, hogy meg sem született, csak a képzeletemben él. Talán jobb is, mert ott olyan amilyennek elképzelem, nagyon szép, olyan mint egy angyal, és mindig velem van, néha még beszélgetek is vele, mindig mindenben egyetértünk.
– Meg énekelni is szoktam neki.
Fogta a lantot elkezdte pengetni és dalolni:

Jó volna szeretni
Szépasszonyt ölelni
Karjaimba zárni
Feleségül venni
Gyereket nevelni
Együtt öregedni
Tűznél melegedni
Egymásért meghalni

Sebastian meghatottan hallgatta, sajnálta barátját. Elgondolkodott, most értette meg, hogy ő milyen kincset birtokolt azzal, hogy volt családja, szerető szülei, megismerhette a szerelmet, a boldog életet. Szeretett és őt is szerették.
Magába roskadva motyogta,
– Most, mikor úgy érzem a Föld legszerencsétlenebb embere vagyok, fáj amit lehet hogy örökre elveszítettem, a régi életemet a múltamat, de rájöttem boldognak kellene lennem, mert kaptam pár csodálatos évet.
Ellenben Mariót ettől is megfosztotta sorsa.
– Őszintén szívemből kívánom barátom, hogy találjon rád a szerelem, legyen boldog életed, amit megérdemelnél a sorstól. – vigasztalta Máriót
Jó éjszakát kívántak egymásnak és aludni térek, tudták, hogy hosszú út vár rájuk.