Varga Ilus a komorna–3 részes—-3. része

– Itt lakik Károly ügyvéd úr a Múzeum utcában, hátha otthon találja?
Károly járt fel s alá a nappali szobában. . Már van egy órája, hogy így járkál. Vár. Vár, hogy megjöjjön az a kis komorna. El fogja magyarázni neki, szóról-szóra kitanítja az üzenetre. – így nem lehet élni.. . Klára találjon módot…! " Talán reggelenként hírt küldhetné általa: mi az aznapi terve .. . így nem lehet élni…!
Csöngetés. Károly kisiet az előszobába. Valóban a kis Ilus, Varga Ilus. Bebocsátja. Miért van útitáska vele? De ez csak egy szempillantásig kérdés és sietve tessékeli be a szobába. Ilus nagyon ki van fulladva a lépcsőhágástól. Sok volt neki az a három emelet. Nagyon lihegett és kissé tántorgott is; meg kellett fogódzón a zongora sarkába.
-Üljön le, lelkem!- mondotta Herceg úr pihenje ki magát és belekésztette egy karosszékbe a szabadkozó leánykát.
– Ahogy így szemben ült az ablakkal, föltűnt neki kétségbeesett arca. -Mi baj van?
– Van valami baj?! kérdezte.
-Bocsásson meg, kérem, bocsásson meg… – hebegte bizonytalanul Ilus, mert szédült egy kissé. – Úgy örülök- folytatta Károly hogy el tudott jönni! Nagyon vártam magát és rögtön rátért a tervére. Nagyon gyorsan, szenvedélyesen beszélt.
Ugye tudja, kedves, ugye tudja, hogy én és Klára.. . ugye? .. . hogy mi szeretjük egymást!?. A leányka bólintott, hiszen azért jött…! de nem szólt, csak némán bólintott. Én már napok óta nem látom, hát ez lehetetlen, ez el nem viselhető!- már negyedik napja és én nem alszom és én ezt nem bírom!… -hát ezért azt akarom, hogy ő megtudja: én ebbe belehalok, ha ez így megy tovább, ezt nem lehet, nem, nem, ezt nem lehet…! már negyedik napja egy örökkévalóság! Maga ezt meg kell mondja neki, mert írni nem merek, a levél elveszhet, de szóval, szóval mondja meg,ugye megteszi?, hiszen maga öltözteti, sokszor van alkalma. Ilus megpróbált párszor közbe szólni. Olykor fölemelte a sok tűnyomoktól összeszurkált kicsi kezét, de a fiatal embert meg nem állíthatta, az csak magyarázott tovább szaggatott mondatokban. Lassanként megértette, hogy a Herceg úrhoz hiába jött, maga sem tud Klárához találni ó hisz ez borzasztó! ez az utolsó reménye is íme füstbe megy. Szörnyen elszorult a szíve, egész eddigi önfegyelme fölbomlott és elkezdte halkan zokogni. Hát ezért írtam magának, hogy.
Ekkor vette észre Károly ,hogy a lány csendesen sir.

. Csodálkozva nézett Varga Ilusra:
-De hát mi baj van?-hát mondja! miért sír?
-Engem… engem kidobtak onnan!- szipogott Ilus.
-Magát! mikor?! Hogy?! Miért!?
-Most – egy órája. Mint egy kutyát.. . kidobtak az utcára… Azért jöttem!-De hát mi történt és miért?" A leányka megtörölte a szemeit rücskös kis zsebkendőjével és mélyen elpirult. Kissé habozott, azután kimondta:
-Egy .. . egy gyerekem lesz …
– Magának…? Az Istenért… bámult el Károly.

Oh biztos, hogy ő dobatott ki, oh, az egész biztos! – és most elkezdte mondani zavarosan, mégis érthetően az ő szomorú történetét. Mennyit járt utána, mennyit üldözte, ő nem akart, nem, nem akart, ő rendes kis leány volt, neki mátkája is volt, katona, de nem lehetett! oh, Szabó úr nagyon hatalmas! fenyegette is, kényszerítette is.
Nagyon erős ember és ő egy kis leány, és sokan vannak otthon testvérek, és szégyenszemre hazaküldték volna, mert nincsen maradása annak, aki Szabó urnák nincs a kedvére, és az is megalázás lett volna a falujában, ha hazakergetik, ez is baj lett volna, az anyja miatt is, mert hogy sokan vannak.. .Károly némán hallgatta a kis komorna beszédjét. Érezte: minden szava igaz. Hiszen emlékezett, hogy Simonvásáron-akkor november végén, vadászatkor, látta Szabó komornyikot hogyan leselkedik reá és egyik este tanúja volt, miként védekezett a leány ott a sötét cselédlépcsőn és éjjel az a dulakodás-féle zaj a feje fölött.
-Most, hogy előtte ült magába omolva, meglátszott a terhesség rajta. Borzasztóan megsajnálta. Megsimogatta a kezét. -Mit tehetnék magáért?

-Azt gondoltam… ha talán Klára kisasszony.. ha ő valamit tenne érettem… ha ő… ? – hiszen én tudom, hogy én érdemtelen vagyok, de ha könyörületből valamit…
-Klára?- és nem fordult hozzá? Ha elmondta volna azt a gyalázatot, amit magával tett az az ember – ó persze nem úgy, mint nekem – de mégis valahogy .. . persze ez is nehéz …
Próbáltam. Azt üzente, nem akar látni. Nem fogad, azt mondta! – ő is csak olyan piszoknak tart engem…! Ilus elhallgatott.
A fiatalember felkelt; egyszer le s föl sétált a szobában, azután az ablakhoz ment, kitekintett a szabadba. A Múzeumkert fáinak a lombja hullámzott odakünn. Friss, üde, fiatal zöld. Tavasz. Levél levél mellett, melynek csipkézése legfölül még jobban ragyog a délutáni napban, mint az épület vajsárga homlokzata. Oda túl a fák dunyházása fölött a Kollonich palota látszik. Az is fényt kap, az is tündöklik a napsugárban, be van aranyozva meg a palatáblás tetők csillogtak.
-Csak mi, ketten itt vagyunk árnyékban, ez a szegény leány és én!-gondolta Károly.
-Mondja, kérem,-kérdezte egy idő múlva – megkapta azt a névjegyet, amit ma reggel magának küldtem?
-Névjegyet? – nem, én nem kaptam semmit.-Hm, furcsa.- Most már sejtett valamit az összefüggésből. Az ő írása is belejátszott ebbe. Azt valaki elfogta. Ezért tört ki éppen most a vihar ennek a kis komornának a feje fölött. Hideg futott végig a hátán arra a gondolatra, hogy a nagynénihez került az a névjegy! – ezt a kis szobalányt, az ő szövetségeként kergették el onnan. Úgy érezte, hogy adósa lett ennek a leánykának.- És Klára sem fogadta…?

-Azt mondták .- Talán jobb mégis, hogy Klára nem hallotta mindezt, gondolta Karcsi hiszen velem is azt teszi. -Én azt gondoltam,- szólalt meg Ilus, mert ő még ott maradt eredeti tervénél, ha az ügyvéd úr egy jó szót szólna Klára kisasszonynak .. . hogy .. . hogy legalább addig .. . amíg újra állásba tudok menni… Károly vissza fordult.
De hát nem érti, hogy én sem tudok vele találkozni?-Hát nem mondtam? Hát nem hallotta? A kis komorna felállt. Szerényen dadogta, nagyon alázatosan:
-Oh kérem… bocsásson meg .. . én nem tudtam .. . bocsásson meg… -és indult is rögtön kifelé. Károly ugrott, elkapta, visszahozta.
– Én kérek bocsánatot magától- hiszen maga ezt meg sem értheti… kérem üljön le és beszéljünk .. . Mondja, kérem és a fiatal ember elvörösödött a saját kérdésétől, -nekem megmondhatja hányadik hónapban van.. . vagyis hogy mikor lenne .. . az .. . mennyi idő múlva? A kis komorna nyugodtan válaszolt, ö közelebb a természethez nem pirult ilyenről beszélni:
-Hatodik hónap most, hát még három, s…
Jó, – hát én próbálok valamit. Én ismerem a professzort, aki alá a szülészeti klinika tartozik.- Ilyenkor a kaszinóba szokott lenni. Én elmegyek oda és megkérem, vegye föl magát ingyenes helyre már most.–Hogy az ispotályba!- Én oda nem megyek!-kiáltott fel a leány. Oda nem, hogy a rossz félék közé,-nem! inkább a Dunába!- Ebből nem tágított. Csökönyösen ismételte: Nem, a rossz félék közé nem!- hiába próbálta Károly reá beszélni.
-Nem! Nem! oda nem.
-De hát mi lesz akkor magával?- szomorodott el Károly-hiszen én Kláráékhoz vissza nem tudom vinni!-Hát akkor haza megy a falujába? A nő kezei riadtan emelkedtek föl, mintha valami szörnyű álmot látna. Visszatérni a faluba, hova a mátkája egyhamar hazaszabadul, elébe állni így ezzel az idegenben fogott kis bitanggal a hasában, ott járni terhesen, bujkálva, szégyenkezve, a templomban hátul lapulni az utolsó padban, a falu csúfsága lenni, a többi leányoké, kiknek egynek másnak ha van is gyereke, de az a babájától van, aki feleségül veszi, ha hazakerül a katonasorból. Nem! haza nem, oda a világért sem! De válaszolni akart, mert illedelmes leányka volt:
-Van egy nénikém Aradon a férje gyárban dolgozik,- megpróbálom, hátha magához vesz, talán megteszi, bár ők is szegény emberek… – és önkénytelen kis mocskos tárcájában kezdett kutatni, mert már arra gondolt, milyen kevés pénze van, ennyivel hogy is vállalnák?!
-Hát ez jó terv, kitűnő. Nézze! Én szívesen segítem! – szólt megörülve Károly és gyorsan kivett két ezer lejt, mert mint kártyás embernél, mindig volt nála öt-hat
-Nézze vegye ezt, ennyi talán elég, hogy .. . a költségekre .. . azért, hogy befogadják!
-Az sok, az igen sok! – felelt meghatódva Ilus,-elég egy is bőven .- nem kell olyan sok! Csak az egyik ezrest fogadta el és mikor átvette a pénzt, hirtelen lehajolt és megcsókolta a kezét. Két meleg könnycsepp pottyant a bankóra, midőn összehajtogatta. -Borzasztóan köszönöm…! Áldja meg az Isten!" Károly visszakísérte az előszobába. Ott fölkapta a kosártáskáját.

Bátran fogta, és kiegyenesedve még egyszer visszafordult az ajtóban: -Áldja meg a jó Isten!" A zár csattant mögötte. Az ifjú ott maradt az ajtó-üveg mögött. Hallgatta távozó lépteit a szegény kis komornának. Lassanként elhalkultak azok, ahogy lehaladt. Most a második emeletnél fordul… most az elsőnél… Aztán nem hallszik semmi. Elment.

Vége.

“Varga Ilus a komorna–3 részes—-3. része” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Eva!
    Erdekes,hogy ráakadtál arra a bekezdésre ,ahol a kinti
    világ szépségéről áradozok ,miközben bent a szobában két szerencsétlen ember,bús árnyékban osztják egymás között életük nagy fontosságú problémáját. .Csak egy egyszerű megfigyelés alapján írtam ,mivel nem tudtam hogy vonjak ellentétet a kint is benti helyzetről.
    A Kollonich érseki palota aránylag közel a Múzeum kerthez,csak ezt választhattam,ami csillogásával ellentétben volt a történettel.Nincs semmi más trükköm:).
    Szeretem megfigyelni ,vagy legalább is visszaemlékezni ,hol történik a cselekmény és ha lehet beleolvasztom a történetembe.
    De megjegyzem, Te is sokat adsz a körülményekre.
    Köszönöm szépen külön ezt a precíz megjegyzést.
    Sok szeretettel…Babu

  2. " A Múzeumkert fáinak a lombja hullámzott odakünn. Friss, üde, fiatal zöld. Tavasz. Levél levél mellett, melynek csipkézése legfölül még jobban ragyog a délutáni napban, mint az épület vajsárga homlokzata. Oda túl a fák dunyházása fölött a Kollonich palota látszik. Az is fényt kap, az is tündöklik a napsugárban, be van aranyozva meg a palatáblás tetők csillogtak." Kedves Babu! Ezt a részt azért emeltem ki, mert ez a kedvencem itt. Hihetetlenül szépen tudsz környezetet írni, hűen visszaadni. Ilyesmit nem lehet tanulni, ez valami más… Szeretettel gratulálok! Éva

  3. Kedves Babu!

    Szomoru sors, de nagyon jól irtad meg, a kis komorna sorsát és a hozzá hasonló kiszolgáltatott szegény lányokét, akiket kihasználtak az " urak " es ők lettek megbélyegezve.
    Tetszéssel olvastam,. Szeretettel,
    Magdi

Szólj hozzá!